A K-Monitor megvizsgálta a parlamenti képviselettel rendelkező pártok választási programjait abból a szempontból, hogy mit ígérnek hatalomra jutásuk esetén a korrupció ellen. Mivel a Fidesz-KNDP szövetség nem rendelkezik ilyen dokumentummal – a kormány négy éves teljesítményét e téren pedig külön fogjuk áttekinteni –, az MSZP, az Együtt 2014, a Demokratikus Koalíció, az LMP és a Jobbik ígéreteit vizsgáltuk.

MSZP

A Magyar Szocialista Párt programja két oldalon foglalkozik a korrupcióval, ennél bővebben pedig a kormány hatalmát kontrollálni képes intézmények függetlenségének helyreállításával. Az MSZP programja a Fidesz tevékenységének kritikájával kezdődik.  A konkrét ígéretek kapcsán azonban nehéz megkerülni az MSZP 2002 és 2010 közötti kormányzati szerepét: a Szocialista Pártot ugyanis ez időszakban semmi nem akadályozta, hogy sokkal több intézkedést tegyen az állam működésének átlathatóságáért és a korrupció ellen. Kérdés, hogy a mostani ígéretek a vélemény megváltozásának vagy a választási kampánynak tudható-e be.

Az MSZP programjának kifejezett előnye, hogy külön fejezetben foglalkozik a korrupció problémájával. Az közbeszerzések és állami szerződések nyilvánossága pozitív kezdeményezés,és a politikai korrupció visszaszorítása érdekében valóban szükség lenne új párt- és kampányfinanszírozási törvényre, azonban konkrétumok nélkül az ígéret a levegőben lóg. Hasonlóképpen nem tudjuk meg a programból, mit tartalmazna a párt által ígért átfogó korrupcióellenes stratégia, ahogy azt sem, mi lenne a végrehajtásáért felelős hivatal feladat- és jogköre. A Szocialista Párt emellett több pontban és témában is igazságtételt ígér a Fidesz-kormány korrupciógyanús ügyeiben.

Összességében az MSZP megoldási javaslatai elnagyoltak, és sokkal inkább vágyakat fogalmaznak meg, mintsem eszközöket a korrupció elleni küzdelemben. A konkrét lépések hiánya, a kidolgozatlanság a támogatható célok ellenére is megkérdőjelezhetővé teszik a program korrupcióellenes pontjait. Ha ugyanis egy párt általános ígéretek mellett konkrét vállalásokat tesz, az javítja a program hitelességét.

Együtt-PM 

Az Együtt-PM programja az MSZP-nél részletesebben tér ki a korrupcióellenes intézkedésekre. A Bajnai Gordon vezette párt alapvetése is a jogállamiság, illetve a fékek és ellensúlyok rendszerének helyreállítása, ebben tehát szinkronban van a két szövetséges párt programja között. Szintén átfedés van az MSZP és az Együtt-PM programjában a Fideszhez kötődő korrupciógyanús ügyek felülvizsgálatában, az állami szerződések átláthatóságában és az új kampány- és pártfinanszírozási törvény kidolgozásában. Ez utóbbi két témában az Együtt-PM konkrétabban fogalmaz a szocialistáknál: a kampányszabályokat ugyanis a Transparency International ajánlásainak megfelelően állapítanák meg, az állami szerződések pedig csak akkor lennének érvényesek, ha korábban nyilvánosságra hozták azokat.

A program előnye, hogy kiterjed olyan részletekre is, mint a vagyonnyilatkozati rendszer reformja, az állami pályázatok és közbeszerzések rendszerének megváltoztatása és az információszabadság kiterjesztése. Az Együtt-PM elképzelései is tartalmaznak ugyanakkor „levegőben lógó” ígéreteket: ilyen például az állami hirdetések elosztásának korrupciómentesítése. Összességében tehát az Együtt-PM kidolgozott korrupcióellenes programmal rendelkezik, amelynek hitelességét némileg az is korlátozza, hogy a felsorolt pontok egy jelentős része megvalósítható lett volna 2009 és 2010 között is, amikor Bajnai Gordonnak hívták az ország miniszterelnökét.

Jobbik

A szélsőjobboldali párt programja nem rendelkezik különálló antikorrupciós résszel, ahogyan a jogállamiság helyreállítására sem fordít túlzott figyelmet (a demokrácia szó egyszer sem szerepel a dokumentumban), holott ez alapvető fontossággal bírna a korrupció elleni küzdelemben. A program jelentős része a Jobbik esetében is inkább kívánságokból, mintsem korrupcióellenes eszközök megfogalmazásából áll.

Nem világos például, hogyan képzeli el a Jobbik a gazdaság kifehérítését, a rendőri korrupció visszaszorítását, mit ért közérdekkel ellentétes titkosítás fogalma alatt. Az is kérdéses, hogyan egyszerűsítené a párt az uniós források felhasználását, és hogyan képzeli el az MSZMP „átjátszott” vagyonának visszavételét. A Jobbik két új szervezetet is létrehozna (részben) a korrupció ellen: a Pongrátz Gergely Nemzeti Igazságtételi központot a korrupciógyanús ügyek kivizsgálására és a Gazdaságvédelmi Hivatalt a nemzeti vagyonnal összefüggő ügyek kezelésére és ellenőrzésére – ugyanakkor ezekről bővebb információval nem szolgál a program.

Érdekes ugyanakkor a környezetvédelmi beruházásokkal és rekultivációval összefüggő korrupció elleni fellépés részletezése, és hasonló jelzővel illethetnénk a korrupciós kockázatokban egyébként bővelkedő paksi beruházás átláthatóságának ígéretét is. Hangzatos, de rossz értelemben populista ígéret a mentelmi jog eltörlése, ugyanis a mentelmi jog parlamentáris demokráciában a képviselők befolyásmentes működésének fontos garanciája – kérdés tehát, hogy ezt milyen jogintézménnyel lehetne pótolni. Összességében tehát a Jobbik programjából nem sokat tudunk meg a párt korrupcióellenes javaslatairól, konkrétumok nélküli ígéretekről annál inkább. A részletes kidolgozottság és a jogállamiság megerősítésének hiánya lehet a legfőbb kritika a programmal szemben.

Lehet Más a Politika

A Lehet Más a Politika kiterjedt ígéretcsomaggal rendelkezik a korrupció visszaszorítására. A zöld párt programjának alapja is a demokratikus intézmények függetlenségének visszaállítása. Kifejezett előnye a javaslatcsomagnak, hogy a célok mellett eszközöket is megfogalmaz: a párt- és kampányfinanszírozási szabályok újraalakításánál például a nyilvános kampányszámla, a működési és kampányköltségek szétválasztása, a kormánykommunikáció problémájára való reflektálás régi adósságokat rendezne. A párt a korrupció-megelőzés eszközeként egyszemélyi felelősséget vezetne be az állami vállalatok gazdálkodása kapcsán és szűkítené a kormány vagy minisztériumok által egyedi döntéssel adható támogatások körét.

Az LMP programja több olyan pontot is tartalmaz, amelyeket egyébként 2010-től is alkalmaztak – ilyen például a közérdekű bejelentők védelme, a korrupcióellenes képzések a végrehajtásban vagy az etikai kódexek nyilvánossága. Itt érdemes megjegyezni, hogy a hasonló eszközök hatékonysága a részleteken múlik. Igaz ez a közbeszerzési szabályok LMP által ígért egyszerűsítésére is. Az LMP programja a cégvezetők személyes felelősségének megteremtésével lépne fel a piaci szférában tapasztalható korrupció ellen, azonban a program egyes pontjai (pl. öt évig nem lehetne tulajdonos gazdasági társaságban, aki nem cégvezetőként nem biztosítja, hogy a cég székhelyén állandóan elérhető legyen) a valóságtól meglehetősen elrugaszkodottak.

Összességében azonban a Lehet Más a Politika programjának korrupcióellenes fejezete megfelelő kiindulópont lehet az állami korrupció kockázatainak csökkentéséhez.

Demokratikus Koalíció

A Demokratikus Koalíció legfrissebb, 2013-as programjában nincsen külön, a korrupció visszaszorításáról szóló fejezet. A DK programja leginkább az MSZP ígéreteihez hasonlítható abban a tekintetben, hogy inkább célokat, mintsem eszközöket fogalmaz meg. A fékek és ellensúlyok, a jogállam visszaállítása a DK-nál is a program alapját képezi, ezt követően azonban általánosságoknál marad a program. A közpénzek felhasználásának alkotmányban való rögzítésének, a gazdaság kifehérítésének ígérete jó példa erre.

Ennél részletesebben került kifejtésre a párt- és kampányfinanszírozási szabályok megváltoztatása – ígérete szerint a DK is különválasztaná a kampánykiadásokat a működési költségekről és nyilvánosságot biztosítana a pártok gazdálkodásában. A közbeszerzések átláthatóvá tételének ígéretével kapcsolatban a Demokratikus Koalíció esetében is felmerül a hitelesség kérdése: a DK elnöke ugyanis 2004 és 2009 között az ország miniszterelnökeként és 2007-2009 között a parlamenti többséget többnyire birtokló Szocialista Párt elnökeként is sokat tehetett volna ennek előremozdítása érdekében. Különösen érdekes a parlamenti képviselők egyéb kereső tevékenységtől és gazdasági társaság vezetésétől való eltiltásának szándéka – ez ugyanis a „strómanok” elszaporodását okozhatja a politikai szférában. Összességében a DK programjának legnagyobb hiányossága is a konkrét ígéretek kidolgozatlanságában keresendő.

Összegzés

A K-Monitor a 2014-es országgyűlési választások apropóján vizsgálta a parlamenti képviselettel és választási programmal is rendelkező pártok korrupcióellenes ígéreteit. Elemzésünk nem arra ad választ, hogy ténylegesen mit fognak tenni a pártok egy esetleges választási győzelmet követően, csupán azt mutatja meg, mennyire rendelkeznek kidolgozott programmal a korrupció elleni hatékony fellépéshez.

A legfontosabb kritika a programok többségével szemben a konkrétumok hiánya: a korrupció visszaszorításának általános ígérete nem számon kérhető és nem ad jelzést arról sem, hogy a párt kompetens a visszaélések csökkentéséhez vezető módszerekben. A vizsgált pártok közül a legtöbb konkrét ígéretet a Lehet Más a Politika, majd az Együtt-PM programja tartalmazza, míg az MSZP, a Jobbik és a DK ígéretei inkább célkitűzésként értelmezhetők. Abban minden párt egyetért, hogy valamilyen elszámoltatást indítani kíván a 2010 után történt gyanús ügyek kivizsgálása érdekében. Érdemes megjegyezni azt is, hogy a baloldali ellenzéki pártok programjának közös nevezője a jogállamiság „helyrehozatalának” ígérete: ez a Jobbik elképzelései közül teljes egészében hiányzik.

A politikai korrupció visszaszorítása iránti elkötelezettséget természetesen egy párt elsősorban kormányzati pozícióba kerülve tudja bizonyítani. Azonban a pártprogramok kidolgozottsága és részletessége is árulkodik arról, mennyire tartják lényegesnek a különböző politikai szereplők a korrupció elleni fellépést.A K-Monitor, a Transparency International és az Átlátszó.hu közös, „Ez a minimum” elnevezésű programjával éppen azt szeretné elérni, hogy a döntéshozók ne csak általánosságok szintjén, hanem érdemben foglalkozzanak az üggyel.

A Transparency International Magyarország (TI), a K-Monitor és az Átlátszó.hu összefogott azért, hogy kiderüljön, mennyit költenek a pártok a kampányaikra. Mai sajtótájékoztatójukon bemutatták a kepmutatas.hu oldalt, ahol folyamatosan nyomon lehet követni, hogy egy-egy párt mennyit fizet a kampányáért.  Az már most látszik, hogy a Fidesz-KDNP (a CÖF és a kormány segítségével) kétszeresen lépi túl a törvény által meghatározott egymilliárd forintos határt, és az is látszik, hogy ennek semmilyen következménye nem lesz.

Még nem ért véget a választási kampány, az azonban már látszik, hogy február végéig a Fidesz több mint 2 milliárd, a baloldali Kormányváltás szövetség 680 millió, a Jobbik 650 millió, az LMP pedig 310 millió forintot költött. Az adataink nem tartalmazzák a pártok összes márciusi kampányköltését, így ezek a számok a választásokig hátralévő időszakban tovább fognak nőni. A kampányköltések törvényes határértéke 1 milliárd forint. A TI kampányköltéseket számláló programja minden kampányeszközt megvizsgál, vagyis nyomon követi a köztéri óriásplakátokat, a médiahirdetéseket, a direkt marketing eszközöket (postai levél, sms, telefon, személyes megkeresés), és a pártrendezvényeket is. A korrupció ellen küzdő szervezet beárazta a pártok által kampánystábra, közvélemény-kutatásokra és promóciós tárgyakra fordított költéseket is.

A Fidesz többet költ a megengedettnél

Az eddig beérkezett adatokból látszik, hogy a Fidesz a pártot támogató kormányzati és civil hirdetésekkel már most túllépte a törvényes határokat. A pártok 1 milliárd forintot költhetnek a kampányaikra, ebből legfeljebb 700 millió forint származhat közpénzből.

A kormánypártok kampányát „civilnek tűnő” hirdetések is segítik, számításaink szerint a CÖF kampányának ára november és február között 570 millió forint volt.

Nem csak álcivil szervezetek, hanem a kormány is támogatja a Fidesz kampányát. A kormány 540 millió forintos ajándékot adott a Fidesznek, ugyanis november óta ennyibe került a kormánypárt választási kampányát megalapozó „Magyarország jobban teljesít” kampány és a rezsicsökkentést népszerűsítő kampány.

Ezek az álcivil és kormányzati óriásplakátok eddig összesen több mint 1 milliárd forintba kerültek. Mivel közvetlenül támogatják a Fidesz kampányát, ezt az összeget hozzáadtuk a Fidesz kampányköltéseihez. A Fidesz-KDNP február végéig a CÖF és kormány kampányköltése nélkül is 940 milliót költött a kampányára, vagyis több mint egy hónappal a választások előtt szinte teljesen kimerítette az 1 milliárdos törvényi limitet.

Lyukak a szabályozásban

„Az új kampányfinanszírozási törvény alkalmatlan a kampánykorrupció felszámolására” – jelentette ki Ligeti Miklós, a TI jogi igazgatója, aki szerint „a parlamentnek olyan szabályokat sikerült elfogadnia, amelyeket meg sem kell szegniük a pártoknak, ha ellenőrizetlenül akarnak költeni a kampányaikra”.

Ligeti kifejtette: a január elsejétől hatályos jogszabály nem tiltja a kampány kiszervezését, vagyis nem foglalkozik a párt közeli civil szervezetek költéseivel, és nem szab gátat a kormányzati korteskedésnek. A kampányfinanszírozási rendszer azért is vált rendkívül átláthatatlanná, mert az óriásplakátok tarifái a törvény szerint titokban tarthatóak. Az elektronikus médiában ingyenes a reklámköltés, ezt a TI elvileg üdvözölné, de a jogszabály alkalmazása sajnos teljesen kioltja a törvény e pozitív elemét. A kereskedelmi televíziók ugyanis a jelek szerint nem tartanak igényt a pártok hirdetéseire (az egyik nagy kereskedelmi csatorna csak kormányhirdetéseket közöl), ráadásul a közmédia súlyosan elfogult a kormánypártok javára.

A törvény nem szab gátat a mutyulásnak

A kampányfinanszírozás szabályozásának további érthetetlen eleme, hogy miközben az egyéni képviselőjelölteknek – helyesen – forintra pontosan el kell számolniuk a felvett állami támogatással és kudarc esetén vissza kell fizetniük az állami támogatást, a pártoknak nincs ilyen kötelezettségük. Mint arra a TI több alkalommal figyelmeztetett, fennáll a veszélye annak, hogy számos párt csak azért indul a választáson, hogy felvehesse a busás állami apanázst. Az országos lista állításához 27 körzetben 500-500 aláírást kell gyűjteni, ezért mintegy 149 millió forint állami támogatás jár, ez az összeg – az összegyűjtött ajánlások függvényében – sávosan 600 millió forintig kúszhat fel. Ráadásul az Állami Számvevőszék nem „hivatalból”, hanem csak bejelentésre vizsgálja a választásokon kudarcot valló „kamupártok” költéseit. Az új kampányszabályozásnak egyetlen – a gyakorlatban is megmutatkozó – pozitív eleme, hogy a nyomtatott politikai hirdetések tarifái nyilvánosak.

A kampánymonitorozás eddigi tapasztalatai szerint a Fidesz használja ki leginkább a kampányfinanszírozás szabályain tátongó réseket. Éppen ezért a TI szerint a választás ugyan szabad lesz, de számos ponton nem fair.

Az emberek szerint a pártok korruptak

A TI megbízásából a Psyma közvélemény-kutató cég felmérte, hogy a lakosság miként vélekedik a kampányról. Az eredmény azt mutatja, hogy az emberek mindössze 8 százaléka számít tiszta kampányra, vagyis arra, hogy a pártok csak törvényes eszközöket vesznek igénybe a választók meggyőzésére. A vizsgálat azt is kimutatta, hogy a lakosság többsége szerint mind a kormányváltásra törekvő baloldali szövetség (62 százalék), mind pedig a Fidesz-KDNP (55 százalék) korrupt forrásból származó pénzeket használ fel a kampányban, és a Jobbik esetében is minden második ember gondolkodik így.

A TI megbízásából az Ipsos közvélemény-kutatást végzett a közvetlen kampánymarketing eszközökről. A felmérésből egyebek mellett kiderül, hogy a Fidesz-KDNP a felnőtt népesség csaknem negyedét (22 százalékát) kereste meg aktivistái révén személyesen, míg a baloldali szövetség ezen a csatornán a választójogosultak 12 százalékát érte el. Mindkét oldal intenzív kampányt folytat szórólapokon keresztül, az emberek negyedét érik el ezzel az eszközzel.

Korrupcióellenes minimumprogram kell – ez mindenkinek fontos

A TI, a K-Monitor és az Átlátszó.hu oknyomozó portál minimumprogramot dolgozott ki a korrupció ellen (www.ezaminimum.hu). A program javaslatai annak érdekében születtek, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után végre érdemben lehessen tenni a közpénzekkel való visszaélések ellen. Célunk az, hogy politikai oldaltól függetlenül a törvényhozást befolyásolni képes döntéshozók és minél szélesebb körű civil összefogás támogassa kezdeményezésünket, és a korrupció elleni küzdelem újra a közéleti egyik legfontosabb témája legyen.

A program elsősorban a párt- és kampányfinanszírozás, a közbeszerzések, a vagyonnyilatkozatok, az összeférhetetlenség, a nemzeti vagyon kezelése, valamint a jogállamiság témájában fogalmaz meg javaslatokat. „Sokat változott az ország és sokat változtak a törvények az elmúlt 25 évben, a korrupció elleni küzdelemben azonban nem történt valódi áttörés” – mondta Léderer Sándor, a K-Monitor igazgatója. „A korrupció felmérhetetlen gazdasági és társadalmi károkat okoz, felszámolása ezért minden politikai szereplő érdeke kell, hogy legyen. A parlamentbe igyekvő pártok egyike sem engedheti meg magának, hogy ne foglalkozzék ezzel a problémával” – tette hozzá az igazgató.

„Az atlatszo.hu a választási kampány visszásságait feltáró közérdekű bejelentéseket fogad” – mondta Bodoky Tamás. A tényfeltáró újságírással foglalkozó portál főszerkesztője hozzátette, hogy a megalapozott bejelentéseket oknyomozó újságírók dolgozzák fel.

Magyarország 2012-ben csatlakozott az egy évvel korábban nyolc ország által alapított Nyílt Kormányzati Együttműködés (Open Government Partnership, OGP) elnevezésű nemzetközi kezdeményezéshez, amelynek célja a nyílt és átlátható kormányzás megteremtése és a társadalmi részvétel erősítése. Magyarország 2013-ban fogadta el a kezdeményezéshez kötődő akciótervet, a K-Monitor pedig levélben és személyesen is tájékozódott arról, hogyan áll a kötelezettségek végrehajtása.  Sajnos a vállalások eleve sem voltak túl acélosak, és bár többségük valamilyen formában teljesült, ezek társadalmi hatása elhanyagolható.

Az úgynevezett OGP-vállalások arra azonban jók, hogy lépéseket tegyenek a nemzeti kormányok az átláthatóság irányába. Éppen ezért fontos, hogy a kormány ígéretei milyen mértékben és formában teljesültek. A K-Monitor korábban több alkalommal is foglalkozott a Nylít Kormányzati Együttműködéssel, többek közt megállapítva, hogy a kormány meglehetősen sovány akciótervvel csatlakozott a kezdeményezéshez, és az összképet a 2013 őszén tett újabb vállalások, ha lehet, csak még tovább rontották. Most pedig arra voltunk kíváncsiak, hogyan állnak a kormány által vállalt kötelezettségek: azaz betartja-e a kormány legalább azt a keveset, amit magára nézve kötelezőnek ismert el?

Nézzük előbb a sikereket: a kormány létrehozta integritásirányítási rendszert, ami lényegében az államigazgatási szervek tevékenysége során a korrupciós kockázatainak felmérését, korrupcióellenes stratégia kidolgozását és szervezetenként egy, ezért felelős személy kijelölését jelenti. Persze az kérdés, hogy mennyire lesz elterjedt az állami szférában ennek használata, de tény, hogy az erről szóló jogszabály megszületett – már csak arra van szükség, hogy a kormány folyamatosan szemmel tartsa és fejlessze a rendszert.

Szintén sikerként értékelhető, hogy helyet kaptak a korrupció megelőzésével kapcsolatos ismeretek a Nemzeti Alaptantervben és beindultak a köztisztviselők számára is a képzések e témában. Meglehetősen „puha eszköz”, de hivatkozási alapként működhet a kormánytisztviselők és rendvédelmi szervek számára készített etikai kódexek bevezetése és elfogadása is.

Maximum félsikerként értékelhető azonban a közpénzköltéssel kapcsolatos szerződések, a közbeszerzési adatok nyilvánosságának javítása – mert előrelépés ugyan történt (a szerződések

bekerültek a közbeszerzési adatbázisba), de ez nem változtatott azon a helyzeten, hogy a politika által vezérelt közbeszerzéseket is rejtő adatbázis továbbra is nehezen használható. Egy jól kereshető, összehasonlítható, átlátható adatbázisra lenne szükség szép dizájnnal rendelkező, de nehezen használható közbeszerzési oldal helyett. Szintén felemás megoldás a közérdekű bejelentők védelméről született szabályozás, amely tele van hiányosságokkal és ellentmondásokkal, jelenlegi formájában tehát nem tudja hatékonyan ellátni azok védelmét, akik pedig egy megfelelő szabályozás esetén igazán sokat tehetnének a közélet tisztaságáért.

És ezzel át is térünk a kudarcok körére. Hiába vállalta a kormány a költségvetési adatok számszerű és grafikus ábrázolását, e tekintetben nincs előrelépés, bár a tájékoztatás szerint folyamatban van a fejlesztés. Ez azért is lenne érdekes, mert a választóknak jelenleg a több ezer oldalas költségvetési törvényből – illetve annak mellékleteiből – és a zárszámadásokból kellene kibogarászniuk, mire költi az állam az ő pénzüket.

Ezt a költségvetés-figyelő alkalmazást sajnos nem a kormány,
hanem a Budapest Intézet készítette

Ennél is súlyosabb horderejű kérdés az önkormányzatok gazdálkodásának áttekinthetősége. Az eredeti elképzelés az lett volna, hogy az önkormányzatoknak főszabály szerint nyílt ülést kell tartani az önkormányzati vagyonhasznosítási és beszerzési ügyekben, az előterjesztéseket pedig a honlapon is közzé kell tenniük. Ez azonban ellenállásba ütközött, mondván, hogy a nyilvánosság bizonyos esetekben sértheti az önkormányzatok gazdasági érdekeit. Ez még igaz is lehet, a megoldás azonban semmiképpen nem mehet az átláthatóság kárára: érdemes lenne tehát kialakítani egy szabályt arra, pontosan milyen esetben kell nyílt ülést tartani, és mikor zárhatják magukra a kapukat a képviselők.

Szintén várat magára a közzétételi kötelezettség betartásának (tehát a nyilvánosság biztosításának) ellenőrzése. Ahogy a Transparency International is megállapítja: az ellenőrzésre hivatott Állami Számvevőszék és a KEHI a legritkább esetben ellenőrzi, hogy az érintettek nyilvánosságra hoztak-e minden, üzleti titkot nem sértő adatot egy-egy közbeszerzéssel kapcsolatban. A kormány vállalása az volt, hogy a problémát 2013 júniusáig rendezik, ehhez képest a megoldás egyelőre „folyamatban van,” amit természetesen a továbbiakban is monitorozni fogunk.

Összességében elmondhatjuk tehát, hogy a kormány vállalásai a Nyílt Kormányzati Együttműködés keretein belül eleve nem voltak nagyra törők, ráadásul csak részlegesen teljesültek. Ahhoz, hogy a korrupció elleni elköteleződés hiteles és hatékony legyen a mindenkori kormányok részéről, sokkal ambiciózusabb vállalásokra és hatékonyabb végrehajtásra lenne szükség.

Az EU eggyel nagyobb sebességre kapcsolt az illegális pénzek és a pénzmosás elleni küzdelemben. Február 20-án az Európai Parlament Gazdasági és Monetáris, valamint  Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottsága elsöprő többséggel megszavazta (45 igennel, 1 nemmel, 1 tartózkodással) a még javaslat formájában létező új Pénzmosás Elleni uniós irányelv egy fontos módosítását. Ennek értelmében számos, az EU területén bejegyzett cég, alapítvány, pénzintézet vagy alap köteles lesz nyilatkozni tényleges tulajdonosi hátteréről. A tényleges tulajdonosok különböző adatait pedig – így például például a nevüket, születési évszámukat, állampolgárságukat és a részesedésük mértékét  – egy központi nyilvántartásba kell majd bejegyezni.

A lobbizás szabályozása nem csodafegyver a korrupció elleni harcban, mégis szükség lenne rá. A különböző gazdasági-politikai érdekcsoportok befolyása a képviselőkre mindig is létezni fog, ugyanakkor mindenkinek jobb, ha a lobbitevékenységet nem elegáns szállodák éttermeinek eldugott sarkaiban intézik, hanem szabályozott keretek között.

A lobbizás kísérlet a mindenkori kormány, törvényhozók vagy szabályozó testületek működésének befolyásolására. A „tiszta”, minden korrupt szándéktól mentes lobbizás kizárólag a döntéshozók informálásán alapul. Ha például a kormány egy környezetvédelmi adót kíván kivetni az eldobható üdítős palackok gyártására, fontos tudnia, hogyan befolyásolja ez a munkaerőpiacot, visszaveti-e a gazdasági fejlődést a térségben, hogy döntése megalapozott legyen. Ezért nincs feltétlenül probléma azzal, ha az üdítőgyár tájékoztatja a döntéshozókat a lehetséges hatásokról. Az azonban természetesen már büntetőjogi kategória, ha az üdítőgyár lobbistája pénzt, paripát vagy autót ígér a képviselőnek azért, ha az adót nem szavazza meg.

 Hadd említsünk két példát az elmúlt 8 év történetéből, ami a lobbiszabályozás – illetve a szabályozás hiányának – visszásságaira mutathat rá. Még 2007-ben Szanyi Tibor állítólag komolyan érvelt szocialista párttársainak amellett, hogy tegyék törvényileg lehetővé az OMV tulajdonszerzését a MOL-ban, és végül a frakcióból egyedüliként, nemmel is szavazott az ezt kizáró lex Molra. Csak 2011-ben kényszerült emiatt magyarázkodásra, amikor nyilvánosságra kerültek az UD Zrt.-s hangfelvételek. Tóth János, a biztonsági cég vezetője többek között arról beszélt kollégájával, hogy a szocialista képviselőt az OMV vezetői személyesen környékezték meg a lex Mol visszavonása érdekében. Szanyi Tibor persze azonnal cáfolta az érintettségét.

A Fidesszel kapcsolatban is számtalanszor felmerült, hogy kifejezetten bizonyos érdekcsoportoknak kedvezve készítik elő a törvényjavaslatokat, ennek talán a legordítóbb példája az volt, amikor napnál is világosabban kiderült, hogy a trafiktörvény egy, azt uniónak elküldött változatát nemcsak, hogy Sánta János, a Continental Dohányipari Zrt. vezérigazgatója sugalmazta, hanem egyenesen az ő számítógépén írták. Lázár János egyébként nem is tagadta a befolyást, sőt úgy fogalmazott, hogy “eredetileg is azt szerette volna, hogy a jogszabály megalkotásában legyen szerepe a Continentalnak”.

Ezekkel az esetekkel az a probléma, hogy egy cégtől vagy egy érdekérvényesítő csoporttól természetesen nem várható el, hogy saját profitjuk vagy jól felfogott céljaik helyett a közösség egészének szükségleteit helyezzék előtérbe, és a közérdek komolyan sérülhet, ha a jogszabályok csak a partikuláris igényeket szolgálják ki.

A lobbizás szabályozása talán megoldás lehet az efféle korrupciógyanús befolyásolási kísérletek megakadályozására, nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban és Kanadában is már évtizedek óta regisztrálják a lobbistákat, és a lobbitevékenységről is kötelező rendszeresen beszámolni. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy míg az Európai Bizottságnál és az Európai Parlamentnél létezik a lobbiszabályozás, tagállami szinten kevésbé jellemző az érdekérvényesítő tevékenység jogszabályi szintű rendezése, és természetesen az egyes jogszabályok részletességükben, a rendelkezések szigorúságában, szankciókban és végrehajthatóságukban is jelentősen különböznek egymástól.

A Magyarországon 2006 és 2010 között érvényben levő lobbitörvény például előre mutatónak számított abból a szempontól, hogy a lobbisták regisztrációját és a lobbitevékenység nyilvántartását is szabályozta, mégis betarthatatlannak bizonyult és – az államigazgatási, az üzleti és az antikorrupciós szektor kivételesen egyhangú véleménye szerint – nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket . Épp ezért nem is követte különösebb zokszó, amikor 2010-ben a Fidesz-kormány hatályon kívül helyezte a törvényt. Sokkal komolyabb probléma, hogy az így keletkezett űrt a kormánypártok nem töltötték ki érdemi szabályozással, a nagyobb üzleti szereplőkkel kötött stratégiai megállapodások ugyanis aligha alkalmasak arra, hogy kiszűrjék a káros befolyásolási kísérleteket. Sajnos ez hatványozottan igaz a 2013-ban életbe lépett, az érdekérvényesítők fogadásának rendjét szabályozó kormányrendeletre, amely olyannyira nem sikerült ambiciózusra, hogy mintegy 6(!) mondatban le is tudja a komplett lobbiszabályozást, és mindössze azt a nem túl nehezen megkerülhető szabályt tartalmazza, hogy az államigazgatási szervek dolgozói csak felettesük tájékoztatása mellett találkozhatnak lobbistákkal.

Jogos a felvetés, hogy a lobbitevékenység elutasítása és átláthatósága nagymértékben függ a politikai és a társadalmi kultúrától is, ugyanakkor egy részletes és végrehajtható szabályozás olyan országokban is normális mederbe terelheti a befolyásolási kísérleteket, ahol a tisztességes érdekérvényesítésnek nincsenek kialakult hagyományai. Számos nemzetközi szervezet dolgozott ki erre ajánlásokat, köztük a Transparency International, illetve az amerikai Sunlight Foundation is. Utóbbi javaslata szerint elsődleges a lobbizás pontos elkülönítése más tevékenységektől. Az érdekérvényesítők regisztrációja és jelentéstételi kötelezettsége mellett az a szervezet az adatok gyűjtésére és közzétételére, valamint az ellenőrzésre is alapos útmutatást dolgozott ki. Az ajánlás direkt úgy készült, hogy gyakorlatilag könnyen átültethető legyen bármely ország jogrendjébe – akár Magyarországéba is.

Az előző tapasztalatokból okulva különösen fontos lenne nálunk, hogy a szankciók ne csak a lobbistákra, hanem a mögöttük álló gazdasági és civil szereplőkre, illetve a közigazgatási szervekre is kiterjedjenek. Elengedhetetlen volna az érdekérvényesítők adatbázisának újbóli bevezetése, és a beszámolási kötelezettség megteremtése – de úgy, hogy ez ne teremtsen túlzott adminisztrációs terheket.

A jogalkotás átláthatóságát segítheti, ha elérhető és nyilvános a jogalkotási terv vagy naptár – ezt azonban nagyon is alá tudja ásni, ha a jogszabálytervezetek jelentős része nem a minisztériumokban, szabályozott egyeztetések során készül, hanem kormánypárti képviselők fiókjából kerül elő. Ezen felül az egész folyamatot egy, a kormánytól független szervezetnek kellene ellenőriznie, amely megfelelő szervezeti-pénzügyi függetlenséggel bír ahhoz, hogy feladatát el tudja látni – ami természetesen a szabályok megsértésének szigorú és következetes szankcionálásra is vonatkozik. Mindez nem volna feltétlenül ellentétes sem a politikai, sem a gazdasági szereplők érdekeivel: a szabályozott lobbitevékenység ugyanis legalizálja azt, amit korábban „fű alatt” kellett intézniük. Ez pedig könnyebbség lehet mind a törvényhozók, mind a gazdasági szereplők számára.

„Húsz font évi jövedelem és tizenkilenc és fél shilling évi kiadás: egyenlő a boldogsággal. Húsz font évi jövedelem és húsz font, nulla shilling, hat penny évi kiadás: egyenlő a nyomorral.”

(Charles Dickens: David Copperfield)

„Csak” – lényegében ezzel az indoklással utasította el  Rubovszky György (KNDP) mentelmi, összeférhetetlenségi és mandátumvizsgáló bizottság elnöke a K-Monitor kezdeményezését, amely Szijjártó Péter vagyongyarapodását vizsgáltatta volna meg az Országgyűlés erre hivatott szervével. Az egész történetből annyi a tanulság, hogy a vagyonnyilatkozatok rendszere jelenleg lényegében értelmetlen: a politikus annyit vall be, amennyit akar, és ha ezt nem hisszük el, az a mi bajunk, tényekkel alátámasztott magyarázatra ne számítsunk.

A K-Monitor Közhasznú Egyesület mintegy két hete, február 6-án kezdeményezett vagyongyarapodási vizsgálatot Szijjártó Péter esetében. A Miniszterelnökség külgazdaságért és külkapcsolatokért felelős államtitkárának vagyona – miként arról több médium is beszámolt – mintegy 16 millió forinttal gyarapodott egy év alatt, ami meglehetősen nehezen jön ki havi 997 ezer forintos fizetéséből, különösen, hogy más gazdasági érdekeltséget vagy vagyonforrást nem tüntetett fel. Ennek az ellentmondásnak járhatott volna többek közt utána a vagyongyarapodási vizsgálat, amelyet azonban tegnap elutasított Rubovszky György, az illetékes bizottság KDNP-s elnöke.

Az indoklás meglehetősen prózai volt: „őt meggyőzték a kormánypárti képviselő által rendelkezésre bocsátott adatok.” Ennek egyébként rendkívüli módon örvendünk, de a választók és a sajtó az állítólag meggyőző adatokból semmit nem láthatott, ahogyan mi sem.

Természetesen azzal mi is tisztában vagyunk, hogy a Szijjártó által végrehajtott gazdasági csoda nem teljesen lehetetlen, elég volt hozzá egy kiemelkedően jó befektetési konstrukciót találni, ilyet pedig láttunk már. Szijjártó Péter szóvivője is azt jelezte: az államtitkár vagyongyarapodásának két forrása a fizetéséből megtakarított összegek és befektetéseinek hozamai. Ez természetesen lehetséges, ahogy az is, hogy nem így van.

Viszont felmerül a kérdés: ha egy vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséggel terhelt közszereplő bármikor megteheti, hogy bevallottan több pénzt takarít meg egy évben, mint amennyit keres, akkor mire való az egész vagyonnyilatkozati rendszer. És hol a határ? Négy-öt millió forint még belefér, tíz még szódával lemegy, de százmillió már sok? Szerintünk teljes joggal kérik a választók, civilek vagy újságírók a vizsgálatot bármikor abban az esetben, ha valaki többet takarított meg annál, mint amennyi bevétele volt.

A vagyonnyilatkozati rendszer persze nem most mondott először csődöt. A K-Monitor többször is írt arról, hogy a képviselőknek és kormánytagoknak számtalan lehetőségük van ennek kijátszására. A mentelmi bizottság teljes mértékben alkalmatlan annak vizsgálatára, honnan származik a politikusok vagyona. Hogy ez politikai oldaltól függetlenül így van, azt jól jelzi Simon Gábor volt MSZP-alelnök ügye, ahol szintén nem tudjuk, honnan származik a Szijjártóénál egyébként jóval nagyobb, 200 milliós megtakarítás, és ha ez valaha kiderül, az nyilvánvalóan nem a mentelmi bizottság érdeme lesz.

A megoldás felé vezetne, ha – miként a balti államokban – a képviselők vagyonnyilatkozatát nem egy politikusokból álló parlamenti bizottság, hanem adóhatóság vizsgálná automatikusan. Persze Magyarországon még akkor is lehetőség lenne rokonok számláin eltüntetni a korrupcióból vagy be nem vallott érdekeltségekből származó vagyont, úgyhogy ezt a szabályt is érdemes lenne vizsgálni. De első lépésként az sem ártana, ha a mentelmi bizottság elnöke komolyan venné a feladatát, és például nyilvánosságra hozná azokat az adatokat, amelyek őt meggyőzték Szijjártó vagyonosodásával kapcsolatban.

A K-Monitor természetesen ad még esélyt a bizottságnak, és a jövőben is minden esetben kezdeményezni fogja a vizsgálatot, amikor nem követhető a leadott vagyonnyilatkozat alapján egy képviselő vagyonosodása.

Sokan találgatják, honnan származhat az MSZP volt alelnökének az osztrák bankszámlán parkoltatott, eltitkolt milliói, de egyelőre semmilyen kielégítő választ nem kaptunk erre. Bezzeg az Egyesült Államokban egy bizonyos értékhatár felett fel kell tüntetni, hogy miből – épp örökségből vagy munkabéréből – finanszírozta a képviselő a bevallott vagyonát, amelyet aztán szigorúan ellenőriznek. A balti államokban az adóhatóságok automatikusan vizsgálják a vagyonnyilatkozatokat, Lettországban pedig már az is büntetőjogi kategória, ha valaki elmulasztja kitölteni bevallását. Nálunk eddig nagyon rozsdásan működött a rendszer, pedig máshol a vagyonnyilatkozatok a korrupció elleni küzdelem hatékony eszközei. Hogy csinálják mások?

A párt- és kampányfinanszírozás hiányosságai jelentik Magyarországon évtizedek óta az egyik legsúlyosabb korrupciós kockázatot. Ha a pártok nem kapnak „tisztán” elegendő pénzt a kampányra és működésükre, kénytelenek azt más, illegális forrásokból beszerezni. Ez pedig megnyitja az utat az intézményesült korrupció előtt. Sorozatunk első részében a hazai kampányfinanszírozás visszásságaival, második részében pedig a kampánykorlátozások hatásaival foglalkoztunk. E harmadik részben megoldási lehetőségeket javaslunk nemzetközi példák alapján.

1. Miért kapjanak pénzt a pártok?

Minél több pénz jut legálisan a pártoknak, annál valószínűbb, hogy tisztán zajlik a pártok működése és a választási kampány. A Transparency International tanulmánya szerint a 2012 előtti kampányszabályok olyannyira elrugaszkodottak voltak a valóságtól, hogy a pártok akár teljes (legális) bevételüknél is többet fordíthattak a 2010-es kampányra. Természetesen ennek is van egy racionális korlátja, ám egy országos pártot fenntartani és egy választási kampányt finanszírozni nem filléres dolog.  Azt korábban a K-Monitor is üdvözölte, hogy az új kampányfinanszírozási törvény szerint a pártok többet költhetnek, mint korábban – sajnálatos azonban, hogy más előnye nincsen a javaslatnak.

2. Mi alapján kellene meghatározni az összeget?

Európai példák vannak arra is, hogy csak parlamenti pártok kapjanak támogatást (Ausztria, Belgium, Finnország), de mi jobbnak tartjuk az egyenlőbb esélyek garantálása végett, ha a ciklust megelőző választásokon érdemi támogatottsággal rendelkező pártok is hozzáférhetnek állami támogatáshoz – Magyarországon jelenleg 1% fölötti eredmény esetén jár ilyen juttatás. Több esetben a megszerzett voksok számához kötik az összegeket, Lettországban és Németországban van érvényben például a pártokat minden egyes szavazat után támogató rendszer.

3. Nem kellene inkább csökkenteni a pártok államtól való függését?

Jelenleg nagyobb kockázatot jelent, ha a pártok nem jutnak legális forráshoz, ezért a korrupció eszközéhez nyúlnak, például cégektől „vesznek fel hitelt” megbundázott közbeszerzési eljárások ígéretéért cserébe. De idővel egy vegyes rendszer bevezetése lenne előnyös, például Németországban a pártok állami támogatása nem lehet magasabb, mint az általuk magánadományozóktól összegyűjtött pénzmennyiség. Attól azonban, hogy választók érdemi mennyiségű pénzt adjanak pártoknak, mi még igen messze vagyunk. Németország egyébként más szempontból is kiemelkedő példa: el tudjuk például képzelni, hogy ott a kormánypártok szeretnének a tisztességes verseny érdekében az ellenzék számára több pénzt biztosítani? Pedig ez az igazság. Amihez persze az is hozzátartozik, hogy a CDU is könnyen nagyvonalú saját pártfinanszírozási botrányát követően.

4. Mi a baj a kampánykorlátozásokkal?

A fő probléma, hogy ezek a korlátok nem vonatkoznak kormányra és civil szervezetre. Így az a párt, amelyik kormányon van, és amelyik rendelkezik megfelelő forrásokkal kitömött civil szervezettel, könnyen megkerülheti azokat, sértve az egyenlő esélyek elvét. Egyébként a szabad kampány növeli a választók tájékozottságát, a kampány hatására magasabb szavazati arány pedig a parlament legitimációját. Nincs reális ok korlátozni a kereskedelmi média hirdetéseit vagy a közterülteken való hirdetéseket. Hacsak nem az, hogy éppen aktuálisan kinek kedveznek ezek a szabályok.

5. Sok szó esik arról, hogy fantompártok százmilliókhoz juthatnak állami támogatásból. Meg lehet ezt akadályozni?

Erre az egyik lehetőség a képviselőjelöltté váláshoz szükséges ajánlások számának megemelése. Ez azonban rontja a kevesebb aktivistával rendelkező, kisebb pártok esélyeit, ráadásul a 2010 előtti Magyarországon számos visszaélés vált ismertté az ajánlószelvényekkel, a pártok lényegében szabadon adhatták-vehették ezeket. Ennél tehát jobb lenne valamiféle eredményhez kötni minden pártnak adható támogatást – ha például nem ér el egy párt vagy jelölt 1, esetleg 2 százalékot, a támogatásokat vissza kell fizetnie. Ilyen záradék szerepel a jelenleg hatályos törvényben is – csak kár, hogy kizárólag a jelöltekre vonatkozik, a pártokra nem.

6. És mi a helyzet az elszámolással?

Sajnos a szigorúbb elszámolási szabályok csak a képviselőjelöltek kampányára vonatkoznak, a pártokéra nem – a jelöltek egymillióját tehát pontosan kell elszámolni, a pártok által kapott, ehhez képes többszörös támogatást azonban nem. Ennél is nagyobb probléma, hogy az új kampányfinanszírozási törvény csak 50 napig (a választási kampány idejére) vezet be szigorúbb elszámolási rendet, utána a pártok megint azt csinálnak, amit akarnak. A pártok gazdálkodását jelenleg felügyelő Állami Számvevőszék jogköre gyenge, büntetései nem rendelkeznek visszatartó erővel.

7. Össze tudnád foglalni, milyen az ideális kampányszabályozás?

Ideális szabályozás nincsen, illetve minden szabályozás hatékonysága nagyban függ a politikai kultúrától. Azonban a kívánatos az lenne, ha a valós társadalmi támogatottsággal rendelkező pártok egyenlő esélyekkel, akár megnövelt állami forrásból, de átláthatóan és szigorú ellenőrzés és szankciók mellett működhetnének és kampányolhatnának. A jelenleg Magyarországon érvényben lévő szabályozás sajnos e kritériumok egyikének sem tesz eleget: nincsenek egyenlő esélyek, továbbra sincs elég pénz a működésre (csak a kampányra), nincsen szigorú ellenőrzés és a büntetések sem rendelkeznek visszatartó erővel. Új pártfinanszírozási törvényre lenne szükség, a kampányfinanszírozás kapcsán a rengeteg hiba kijavítására, a kampány korlátozásait pedig teljes egészben el kellene törölni.

Az eredeti céldátumhoz képest majdnem fél éves csúszással, február 3-án tette közzé az Európai Bizottság az első Európai Antikorrupciós Jelentést. A jelentés kiadását több mint két éves munka előzte meg, és a bizottság szakértőin túl számos külső, helyi tanácsadó vett részt a folyamatban.

Az elemzés célja egyrészt, hogy uniós szinten feltárja legjellemzőbb korrupciós problémákat, ezen felül a jelentés a 28 tagország értékelését is tartalmazza, részletezve a leginkább korrupciós kockázatot jelentő területeket.

A K-Monitor különösen örvendetesnek tartja, hogy a riport nem a korrupció szűkítő, bünetetőjogi megközelítését, hanem egy tágabb, problémacentrikusabb meghatározását alkalmazza, amely bármely olyan tevékenységet magában foglal, ahol a köz vagy magánszfére szereplői magánhaszon szerzésére használják fel a rájuk ruházott hatalamat. Kiemelendő, hogy a korrupciós  kockázatok kezelésére ajánlásokat is megfogalmaz, még akkor is, ha ezek nem bírnak kötelező erővel. Az általános javaslatok között szerepel a kontrollmechanizmusok erősítése, a szigorú összeférhetetlenségi szabályok megállapítása, a politikai elszámoltathatóság növelése és az illegális pártfinanszírozás visszaszorítása. A kockázatos területek között egyrészt a helyi, reguionális vagy önkormányzati  szintet, az állami vállalatok felügyletét és a városfejlesztési és -építési területet, valamint egészségügyi szolgáltatásokat emelik ki. Reméljük, hogy az anyag a jövőben egy hatékony, uniós szintű antikorrupciós szakpolitika alapját jelentheti.

Nem véletlen, hogy az első antikorrupciós jelentés fókuszpontjában a közbeszerzés, illetve a közbeszerzési korrupció állnak – már csak azért is, mert egy 2013-as kutatás szerint a közbeszerzési korrupció közvetlen költségei több eurómilliárdos összeget emésztenek fel évente, ami természetesen az uniós források elosztásának hatékonyságát is erősen megkérdőjelezheti. A jelentés szerint álatalánosan elterjedtek a cégekre szabott, vagy túlzottan korlátozó  közbeszerzési kiírások, a tenderek felosztása, a megfelelő indok nélküli gyorsított eljárások, valamint a hirdetmény nélküli közbeszerzések lefolytatása: e praktikák célja az, hogy a közbeszerzők kiiktassák a versenyt, és a számukra kedves partnerrel szerződhessenek. Különösen sokszor fordul elő a szerződések utólagos módosítása is – természetesen a szerződő hatóság kárára. A legteljesebb mértékben egyet értünk a jelentés készítőivel abban, hogy a fenti trükköket első sorban  kockázatkezeléssel, szigorúbb ellenőrzéssel és szankciókkal,  tágabb körű, nyilvános adatközléssel és elektronikus szűrőeszközökkel, illetve az e-közbeszerzés kiterjedt használatával lehetne kivédeni.

Bár az anyag nem tartalmaz rangsort vagy pontozást, szinte az összes általános probléma visszaköszön a Magyarországról készített jelentésrészben is, ami azt jelzi, bőven akad még tennivaló a korrupció elleni harcban itthon is. A jelentés ugyan kitér a kormány korrupcióellenes stratégiájára, és arra, hogy számos pozitív kezdeményezés erősítheti a közszféra integritását.  Ugyanakkor civil szemmel az antikorrupciós program és az ehhez kapcsolódó munkacsoport tevékenysége nem tekinthető egyértelmű sikernek. Noha valóban civil kezdeményezésre csatlakozott például a kormány a Nyílt Kormányzati Együttműködéshez, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a civil javaslatok nagy része felhigítva került a programba, a legutóbbi vállalások pedig egyenesen nevetségesre sikerültek. Nem is beszélve arról, hogy a kormány antikorrupciós tevékenységének célcsoportja csupán a köztisztviselők szűk rétege, és a program sosem célozta meg a korrupció sokkal súlyosabb, áthatóbb formáit, például a politikai vagy az egészségügyi korrupciót.

Számos civil szervezet és szakértő  véleményével összhangban ugyanakkor a jelentés is kiemeli, hogy Magyarországon egyre komolyabb korrupciós kockázatot jelent a protekcionizmus, a klientúrák erősödése és a hatékony jogi fellépés hiánya. Itt kerül említésre a bírósági rendszer átalakítása és tönkretétele is, amely amellett, hogy a fékek és ellensúlyok felszámolását jelenti, komoly korrupciós kockázatot hordoz.

Ki kell emelnünk, hogy a jelentés megemlíti a közérdekű bejelentőkről szóló törvény elfogadását is, pedig ahogy arra már többször is rámutattunk, a törvény nagyon súlyos hiányosságokkal küzd, és aligha fogja előmozdítani a közérdekű bejelentéseket.

Magyarországgal kapcsolatban a következő területekre koncentrál a riport:

Pártfinanszírozás:

Magyarországon a jelentés szerint nem történt előrelépés, sajnos, az országgyűlési választások átláthatóságáról szóló törvény pedig egyáltalán nem tette átláthatóbbá a pártok gazdálkodását, akik a továbbbiakban is csak sajtpapírszerűen lesznek kötelesek beszámolni bevételeikről és kiadásaikról. Ezt mi már csak azért is különösen felháborítónak tartjuk, mert miközben a cégekre és a civil szervezetekre egyre szigorúbb elektronikus beszámolási kötelezettséget írnak elő, a pártok különleges státuszt élvezhetnek, és miközben többszáz millió forintnyi közpénzből gazdálkodnak, nyugodt szívvel mondhatják, hogy “ nem látnak el közfeladatot“, ezért az állampolgároknak semmi közük az adataiakhoz. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a céges támogatók eleve csak illegálisan tudják a pártok a finanszírozni, ami különösen nagy korrupciós nyomást helyez a rendszer egészére. Nagyon fontos lenne a pártok gazdálkodásának sokkal szigorúbb mederbe terelése.

Közbeszerzés:

A közbeszerzési rendszer legfeltűnőbb hiánmyosságát jelzi, hogy a magyarországi ajánlatkérők a jelek szerint nem igazán szeretik a versenyt, számos esetben a közbeszerzési eljárás csak díszletet szolgáltat a kívánt szerződő partnerek kiválasztásához. A kontrollmechanizmusok erősítésének, és a hirdetmény nélküli és tárgyalásos eljárások visszaszorításának szükségessége mellett azt is előremutatónak találnánk, ha a közbeszerzési központi adatbázisba számítógéppel újrafeldolgozhatóan (CSV, XML vagy más, hasonló formátumban) kerülnének be az adatok, ez ugyanis nagyon megkönnyítené az elektronikus kockázatjelző rendszerek kialakítását. Magyarországon számos civil szervezet és kutatóintézet foglalkozik a korrupciós kockázatok felmérésével, elemzésével, akik sokkal hatékonyabban tudnák munkájukat végezni, és rámutatni a különös kockázatot jelentő beszerzésekre, ha számítógéppel feldolgozható formában is elérhetőek lennének a közbeszerzési adatok. Ez segíthetné a Közbeszerzési Hatóság ellenőrzési munkáját is.

Vagyonnyilatkozatok és összeférhetetlenség:

Számtalan alkalommal hangsúlyoztuk mi is, hogy a vagyon- és összeférhetetlenségi nyilatkozatoknak azért hatalmas a jelentőségük, mert segítségükkel kiszűrhető egyrészt a hatalmi visszaélésért cserébe juttatott illegális gazdagodás, illetve ellenőrizhető, ha az állami vezetőket magánérdekeik befolyásolják döntéseik meghozatalában. Súlyos problémát jelent, hogy ezt a két funkciót a magyar vagyonnyilatkozati rendszer semmilyen formában nem képes ellátni. Ezen segíthetne az átfogó, automatikus, akár adóhatósági vizsgálattal egybekötött ellenőrzés, a hozzátartozók vagyonnyilatkozatának elérhetősége, illetve az összehasonlíthatóság növelése (akár elektronikus eszközökkel is).
Sajnos nagyon is sokat mondó, hogy a köztisztviselőkre gyakorlatilag szigorúbb vagyonnyilatkozati és összeférhetetlenségi szabályok vonatkoznak, mint az állami vezetőkre.

Információszabadság és átláthatóság:

Közhely, hogy a korrupció megfékezésének alapja a minél szélesebb körű átláthatóság megteremtése. Bár a 2011-ben elfogadott törvény nem jelentett érdemi váltást, továbbra is jogértelmezési inkoherenciák akadályozzák az egységes jogalmkalmazást. Sajnálatos, hogy az ezek ellenére viszonylag hatalmas rést ütött az információszabadságról szóló törvény 2013 júniusi módosítása, amely megteremtette a “visszaélésszerű adatigénylés” fogalmát, mely ellen a K-Monitor, más szervezetekkel együtt, számtalan fórumon tiltakozott.  És bár a törvény igen részletesen írja elő, hogy milyen adatokat kellene elektronikusan közzétennie a közpénzből gazdálkodó vagy közfeladatot ellátó szervezeteknek, semmilyen szankció nem sújtja azokat az intézményeket, akik nem, vagy csak késve, illetve értelmezhetetlen formában bocsátják közre a közérdekű adataikat. Hozzátesszük, hogy a legritkább esetben érhetőek el közérdekű adatok adatbázisszerű formátumban a közszféra elektronikus oldalain, pedig ez számos esetben megkönnyítené a közpénzekkel való felelős gazdálkodás ellenőrzését, és hozzájárulna az átláthatóság magasabb szintjéhez.

Egészségügy/hálapénz
A politikai és a közbeszerzési korrupción túl valószínűleg az egészségügyi korrupció jelenti a legsúlyosabb korrupciós problémát Magyarországon, már csak azért is, mert a hálapénz intézménye miatt talán ezzel találkoznak a leggyakrabban az állampolgárok. A probléma súlyosságát és elterjedtségét jól jelzi, hogy nemcsak a jogszabályok, de a közvélekedés szerint sem egyértelmű, hogy a hálapénz korrupciót jelent-e.  Sajnos ezen csak átfogó egészségügyi stratégiaváltás segíthet.

Lederer Sándor, a K-Monitor közpénzfigyelő iroda igazgatója személyes kapacitásában hozzájárult az EU anti-korrupciós jelentésének Magyarországról szóló részének elkészítéséhez.  

Minden év januárjának végén felbolydul a média az országgyűlési képviselők vagyonnyilatkozatainak leadására. Mindez természetes is: igen érdekes adat, hogy ki a leggazdagabb vagy legszegényebb parlamenti képviselő, mit és hogyan vásároltak politikusaink. Csak éppen a jelenlegi vagyonnyilatkozati rendszer lényegében értelmetlen, hiszen a képviselők azt vallanak be, amit akarnak.

Amint nyilvánossá válnak a képviselők vagyonnyilatkozatai, egy-két napig mindenki azon csámcsog, mi található azokban. Holott össze lehetne foglalni egyetlen mondatban is: pontosan az, amit a képviselő láttatni szeretne. Ahogy tavaly is írtunk róla, a magyar vagyonnyilatkozat-tételi rendszer jelenleg falra hányt borsó, hiszen a képviselők bármikor átírhatják vagyonukat rokonaik nevére. A rokonok vagyonnyilatkozatához ugyanis kizárólag a Mentelmi, Összeférhetetlenségi és Mandátumvizsgáló bizottság tagjai tekinthetnek bele, és ők is csak egy esteleges, képviselő ellen folyó vagyonnyilatkozati eljárás során. Ilyen eljárást elvileg bárki kezdeményezhet – a gyakorlatban viszont kizárólag a gondolatolvasók, hiszen egy titkos vagyonnyilatkozatban kell megjelölni ehhez a kifogásolt sorokat. Mindez tökéletesen összefoglalja, miért cinikus a képviselői vagyonbevallás rendszere, de korántsem ez az egyetlen probléma az egésszel.

De nemcsak a rokonoknál és strómanoknál lehet vagyonelemeket elrejteni. Az ellenőrzés kijátszását kifejezetten segíti, hogy nem kell azonosító adatokat – helyrajzi számot, ingatlan címét, hitel esetén a hitelfelvétel idejét, pontos összegét – megadniuk a honatyáknak. Szintén nem kell nyilatkozni a különböző társadalmi szervezeteknél vagy testületeknél betöltött tagságról. Márpedig ez összeférhetetlenséget eredményezhet a törvényhozási munka során. Noha létezik külön ilyen nyilatkozat is, az természtesen nem nyilvános. Formailag sem stimmel a dolog: a kézzel kitöltött vagyonnyilatkozatok csupán hobbigrafológusoknak adnak munkát, az ellenőrizhetőséget kifejezetten nehezítik. A 2011 előtti vagyonnyilatkozatok pedig online nem elérhetők, ami viszont az összehasonlíthatóságot teszi meglehetősen nehézzé. Olyan, elektronikus rendszer létrehozására van szükség, amelyben összevethetők a képviselő adatai legalább saját korábbi bevallásaival.

Ahogy korábban írtunk és nyilatkoztunk erről, a problémákon a  vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettségek módosításáról szóló törvény tervezett módosítása sem segítene. Az ugyanis nem a fenti problémák orvosolására, csupán arra tesz kísérletet, hogy egységesítse a kötelezettségeket és a szankciókat – hiszen eddig a legfőbb ügyészre és helyettesére, az MNB, a Gazdasági Versenyhivatal, az Állami Számvevőszék, a Médiatanács, a Közbeszerzési Hatóság és a Költségvetési Tanács vezető tisztségviselőire eltérő szabályok vonatkoztak.

A végére maradt a lényeg: a vagyonnyilatkozatok hibás, nem megfelelő kitöltését lényegében lehetetlen büntetni a jelenlegi szabályok szerint. A Mentelmi Bizottságnak ugyanis nincsen lehetősége átfogó vizsgálatot lefolytatni a képviselők vagyonosodásával kapcsolatban. A K-Monitor 2012-ben is, az országgyűlésről szóló törvény elfogadásakor is szorgalmazta egy olyan vagyonnyilatkozati rendszer bevezetését, amely valóban képes betölteni a funkcióját: vagyis amellett, hogy fényt derít a kétes forrásból származó vagyongyarapodásra, és megmutatja a lehetséges érdekkonfliktusokat, hatékony szankciórendszert is tartalmaz arra az esetre, ha a vagyonnyilatkozat-tételre kötelezettek manipulálnák vagyoni adataikat.

A vagyonnyilatkozatok leadási határidejét követően tehát elsősorban arról kellene beszélni, miért nem megfelelő ez a jelenlegi rendszer a korrupció korlátozására, nem pedig arról, melyik képviselőnek mije van. Ez ugyanis nem derül ki a vagyonnyilatkozatokból – csupán az, amit a képviselő láttatni szeretne.