Constitutional concerns regarding academic freedom and the newly set up public interest trusts (PITs) are well known to the international community as the forced reorganisation of the University of Theatre and Film Arts has sparked criticism around the world.
A bejegyzés magyarul itt olvasható el / In Hungarian
The European Commission has not yet approved the Recovery and Resilience Plan (RRP) submitted by the Hungarian Government in mid-May. This would be the condition for Hungary to have access to the billions disbursed by the EU to address the effects of the COVID pandemic. The protracted decision carries a political message: the Commission is not convinced by the reform plans of the Orban Government regarding anti-corruption and the rule of law.
In our previous blog post, we addressed how the Recovery Plan presented by the government has ignored the recommendations that the European Commission and the Council have repeatedly made over the years to strengthen the country's anti-corruption framework.In this post the EU we examine the institutional safeguards with the Hungarian funds management system.
Júniusban ellenzéki országgyűlési képviselők csoportosan fordultak az Alkotmánybírósághoz a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok (KEKVA-k) szabályozása miatt. Azt kifogásolták, hogy az új alapítványok bár állami pénzből látnak el közfeladatot, mégsem kötik őket azok a törvényi garanciák, amik biztosítanák a nemzeti vagyon védelmét. A képviselők emellett hivatkoztak arra is, hogy a KEKVA-k tisztségviselői esetében gyakorlatilag semmilyen összeférhetetlenségi szabály nem érvényesül, ezzel pedig sérül hatalommegosztás Alaptörvényben rögzített elve. Azóta a gyakorlatban is működnek az alapítványok - a bennük vezető pozíciót betöltő képviselők pedig egyengetik az útjukat. De vajon rendjén való ez?
Fazekas Sándor, mint képviselő és mint alapítványi kurátor
A Transparency International Magyarországhoz hasonlóan mi is ún. amicus curiae beadvánnyal fordultunk az Alkotmánybírósághoz, hogy a képviselők indítványát kiegészítve felhívjuk a testület figyelmét a KEKVA-kra vonatkozó összeférhetetlenségi szabályok hiányának tarthatatlanságára.
On 9 November, the Hungarian parliament with the supermajority of ruling Fidesz MPs adopted amendments submitted by the Government to laws on the judiciary, public offices, expropriation, privatisation of the housing stock and elections. This is a brief summary of the most important changes.
The Government submitted an omnibus bill in mid-October to amend several laws. According to the preparatory documents attached to the bill, the main goal is ‘to adapt the laws to the changing social, organisational and technical conditions.’
November 9-én délután az Országgyűlés a kormánypárti képviselők támogatásával elfogadta a kormány igazságügyi törvénymódosító csomagját. A számtalan területet érintő salátatörvény több eleme tovább folytatja azt a választások előtti hatalom-bebetonozást, amit a TASZ-szal közös Korrupciófigyelő című sorozatunkban is elemzünk. Röviden összefoglaljuk a közhivatalokkal, közvagyonnal kapcsolatos legfontosabb módosításokat.
A Kormány október közepén nyújtott be törvényjavaslatot több igazságügyi tárgyú jogszabály módosítására. A most elfogadott szerteágazó, nehezen áttekinthető saláta indoklása szerint a módosításokra azért volt szükség, hogy ”az elmúlt időszak gyakorlati tapasztalatai hasznosuljanak és a jogalkalmazást segítsék,” valamint “a törvények illeszkedjenek a változó társadalmi, szervezeti, technikai viszonyokhoz.”
Ahogy arról a sajtó októberben már beszámolt, módosításra kerül az országgyűlési törvény is, így bővült azoknak a közjogi méltóságoknak a köre, akiket csak a mindenkori országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával lehet megbízatásuk lejárata előtt elmozdítani. A legfőbb ügyész, az alapvető jogok biztosának és helyetteseinek megbízatásának megszüntetéséhez, azaz elmozdításához.
A kormány változatos eszközöket vet be azért, hogy a favorizált klientúra és politikai osztály megélhetése egy esetleges kormányváltás esetén se kerülhessen veszélybe. Itt a K-Monitor és a TASZ ötödik, negyedéves Korrupciófigyelő jelentése.
A járvány eddigi legsúlyosabb, harmadik hullámának levonulásával sem történt érdemi javulás a korrupció területén – sőt, a 2022-es választási év közeledtével egyre jobban felerősödtek a korábban már tapasztalt tendenciák: a kormány változatos eszközöket vetett be azért, hogy a favorizált klientúra és politikai osztály megélhetése egy esetleges kormányváltás esetén se kerülhessen veszélybe. Eközben az állami működés átláthatósága sem javult, a járványügyi adatközlés továbbra sem (volt) kielégítő. De természetesen a jövő évi választásokat sem várja a kormány ölbe tett kézzel: miközben az ellenzéki vezetésű önkormányzatokat egyre kevésbé leplezetten hozzák rendkívül hátrányos helyzetbe, hatalmas költségvetési osztogatás veheti kezdetét: ennek részben az átláthatatlan Gazdaságvédelmi Alap, részben pedig az uniós helyreállítási pénzek lehetnek a forrásai – az Európai Bizottság rosszallása ellenére.
Ötödik jelentésünk a 2021. júniusa és 2021. szeptembere közötti időszakot tekinti át.
Bemutatjuk, hogy
Összességében elmondható, hogy a nyári időszakot intenzív jogalkotás helyett az intenzív választási költekezés előkészítésére használta a kormány. Emellett tovább folytatódott az állami feladatok és vagyonok kiszervezése, ami biztosíthatja a jelenleg kormányzó érdekcsoport befolyását egy vesztes választás, vagy a parlamenti ⅔ elvesztése esetére. A kormánytól független szereplők gyengítése, ellehetetlenítése változatlanul központi eleme a döntéshozatalnak, erre a kiemelkedő példa, hogy a kormány inkább lemondott több tízmilliárd forint norvég támogatásról, annak érdekében, hogy az összeg egy töredéke se kerülhessen esetleg kritikus civil szervezetekhez.
A K-Monitor és a TASZ 2020 szeptemberében indította el közös Korrupciófigyelő programját azzal a céllal, hogy negyedévente kiadott jelentésben értékeljék az állami korrupció, valamint a jogállamiság leépítésére irányuló törekvések alakulását. A jogállam eróziója és a korrupció közpolitikai eszközzé emelése Magyarországon egyszerre, egymással szoros összefüggésben történik, többnyire valamilyen közérdekű cél mögé rejtve. Ez jelenleg a koronavírus okozta válság elleni fellépés. A K-Monitor és a TASZ célja, hogy saját szakterületeiken szerzett tapasztalataikat egyesítve világítsanak rá a válságkezelés árnyékában zajló korrupt folyamatokra. A szerteágazó intézkedések hiteles értékelése érdekében egy-egy terület ismert szakértői is kommentálják a jelentést, az ő meglátásaik is megjelennek az elemzésben.
Ha fontosnak tartod, amit csinálunk, támogasd a K-Monitort rendszeres vagy eseti adománnyal!
November elején indul el Budapest második részvételi költségvetése az ötletgyűjtés fázisával, vagyis hamarosan újra lehetősége lesz a 16 évet betöltő fővárosiaknak, hogy javaslatokat tegyenek az önkormányzat felé kisebb léptékű fejlesztésekre. Az első évben - amiről részletes elemzést közöltünk itt és itt - több, mint 13 ezer budapesti döntött az egymilliárdos összeg felhasználásáról. Közel 700 ötlet közül végül 15 nyert lehetőséget a megvalósításra. A próbaév tanulságait feldolgozva a hivatal társadalmi kapcsolatokkal foglalkozó osztálya bizonyos pontokon módosítja a tavaly megismert folyamatot. A következőkben összefoglaljuk, mit lehet tudni a változtatásokról, illetve milyen sajátosságai vannak a lebonyolításnak a szavazás módjára nézve.
A részvételi / közösségi költségvetés (RK) egy olyan döntéshozatali mód, amelyben egy állami szerv vagy önkormányzat bevonja az érintetteket a költségvetése egy részének megtervezésébe, vagyis az állampolgárokat konkrét fejlesztések kiválasztására konkrét adóforintok rendelkezésre bocsátásával hatalmazza fel.
Budapest számos európai nagyváros után 2020 januárjában kezdett el RK koncepciót alkotni, elköteleződve amellett, hogy évente egymilliárd Ft-ot különít el a fejlesztési költségvetéséből lakossági ötletek megvalósítására. Ez a teljes büdzsé kevesebb, mint egy százaléka, de ha figyelembe vesszük a "mozdíthatatlan" kiadási tételeket (működési - tömegközlekedés, köztisztaság - illetve projektalapú, nem átcsoportosítható fejlesztési kiadások, pl. M3 metró felújítás), akkor a szabadon fejlesztésre felhasználható forrásoknak ez egy látható része, amit a kormányzati sarcok és "adóelengedések" után sem vontak el. Az első "próbaév" folyamata 2020 októberében indult el a részvételiségért felelős hivatali osztály létrejöttével párhuzamosan. A szervezésben döntően belső erőforrásokat használtak (dedikált munkatársak, hivatal részére elérhető plakáthelyek). A lakosok három kategóriában küldhettek be ötleteket: Gondoskodó, Zöld és Egész Budapest - előbbi két zseb 250-250, utóbbi (ez szólt a városszintű fejlesztésekről) 500 millió Ft-ot tartalmazott. A szavazás 2021 júliusában zárult le, online és papíralapon is lehetett voksolni.
A novemberben induló, a 2022-es évben véget érő második ciklusról a Főváros "Nyitott Budapest" civil munkacsoportjának ülésén kaptunk tájékoztatást. Eszerint több, általunk is felvetett problémát a Főváros is érzékelt. A szakmai / technikai "részvételi költségvetés" elnevezés közösségi költségvetésre változik, megújult a design és az online felület is (eddig Párizs nyílt forráskódú oldalát használták). Utóbbi azért örömteli, mert az új felületen várhatóan a régi projektötletek teljes története visszakövethető lesz az ötlet beérkezésétől a szűrésen át a szavazásig és a megvalósítás állásáig. A résztvevői kör is kibővült: ezúttal már a 16 év feletti budapesti lakosok is szavazhatnak majd. A második évben várhatóan több élő esemény is kiegészíti majd az ötletgyűjtés fázisát, illetve fővárosi intézményekben (könyvárakban) is lehet majd szavazni. A lebonyolítás során megmarad az állampolgári tanács, amely a jelentkezők közül reprezentatív szempontok alapján kiválasztott "zsűrit" jelent: ők azok, akik a hivatal által technikai-jogi szempontból megszűrt ötletlistából végül kiválasztják, hogy mi kerüljön a szavazólapra.
A legjelentősebb változás, hogy megszűnik az "Egész Budapest" kategória, a város stratégiai céljainak - és az ezt lekövető civil munkacsoportoknak - megfelelően három, tematikus kategória lesz (Esélyteremtő, Zöld, Nyitott), és ezeken belül lesz majd lehetőség kisebb, helyi léptékű és nagyobb, városi léptékű projektötleteket beadni. A kisebb, helyi kezdeményezések így nem kell, hogy versenyezzenek a nagyobb, vagy legalábbis sokat ígérő, és emiatt városi szintű szavazóbázissal rendelkező - javaslatokkal ("Kevesebb szemét", "Példamutató közvécék" - ezek valójában pilot projektek voltak). A Főváros tehát továbbra is vállalja, hogy kisebb, akár kerületi kompetenciába tartozó budapesti fejlesztéseket is megfinanszíroz, ami abból a szempontból helyes és ésszerű, hogy a kétszintű rendszer működését a konkrét igénnyel jelentkező polgár nem látja át, megoldási javaslatai azonban döntően a közvetlen szomszédság szintjén keletkeznek.
A három kategória lényegében nem jelent tematikus korlátozást, lényegében bármilyen ötlet beilleszthető valamelyikbe. Az Esélyteremtő Budapest szociális projekteket, sérülékeny csoportoknak segítő ötleteket, a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést erősítő javaslatokat finanszíroz. A Zöld Budapest kategóriából a közterületek válhatnak élhetőbbé, a Nyitott Budapest pedig mindenfajta - főként immateriális - kulturális eseményt, innovációt, okos város fejlesztést, a döntéshozatal átláthatóságát, kommunikációját érintő fejlesztést tud kielégíteni. (További tájékozódásként Budapest új ITS stratégiájának hármas felosztását javasoljuk).
A kategóriák 333-333 millió Ft-os keretet tartalmaznak az alábbiak szerint:
Jó látni, hogy a részvételiség nem egyszeri PR-fogás a városvezetés számára, hanem módszeresen fejlesztik ennek a csatornáit (civil munkacsoportok, petíció, társadalmi véleményezés, online kérdőívezés). Ezek idővel egy sűrű ökoszisztémává állhatnak össze a város ügyeit alakító civilek, állampolgárok számára, hozzájárulva, hogy Budapesten minden jó, támogatandó ötlet megvalósulást nyerhessen. Ehhez az önkormányzatra feladatot generáló RK mellett még legalább két csatorna, a civil kezdeményezések támogatásai (ahol az önkormányzat donor és civilek a megvalósítók), illetve a közösségi finanszírozás erősítése tudna hozzájárulni. Ami továbbra is hiányosságnak tűnik, az a folyamat propagálása: nincs fővárosi TV, rádió, újság - maradnak a város által használható felületek és a kreatív megoldások. A nagyobb nyilvánosság elengedhetetlen ahhoz, hogy a résztvevők száma a folyamatot használó más nagyvárosokhoz hasonlóan idővel legalább az 5%-os tartományba emelkedjen. Vélelmezhető ugyanis, hogy a potenciális résztvevők nagyobbik része ma még csak nem is hallott arról, hogy a Fővárosban van ilyen lehetőség.
Az ötleteket 2021. november 2. és 2022. január 31. között várják itt. Ha nem szeretnél lemaradni a hamarosan startoló folyamatról, csatlakozz a témában indult csoportunkhoz a Facebookon !
Nemrég az ellenzéki előválasztás kapcsán írtunk arról, hogy a valódi állampolgári részvétel tartalmi feltétele, hogy az állampolgárok ne csak jóváhagyólag vegyenek részt és nyilvánítsanak véleményt a közügyekről, hanem számonkérhető, a politikai szféra számára kényszerítő erejű igényeket jelenthessenek be.
Ez a RK vonatkozásában nemcsak azt jelenti, hogy a végeredményt formálisan jóváhagyó közgyűlés (vagy az ötleteket pontosító hivatali bürokrácia) ne írhassa felül az állampolgárok akaratát - de egy olyan feltételt is támaszt, hogy olyan ügyeket is napirendre lehessen rajta keresztül venni, amivel a képviselők egyébként nem foglalkoznának. Ebben a tekintetben érdekes volna látni, mi történne, ha a jelenlegi városvezetés ellenzéke próbálná használni a RK-t, hogy saját szimbolikus ügyeit előmozdítsa vagy rátapintson a jelenlegi vezetés gyengeségeire. Ők azonban egyelőre kívülről kritizálják a folyamatot, azt sugallva, hogy részt venni csak egy bennfentes körnek van lehetősége. Az mindenesetre előremutató, hogy az ötletgyűjtéssel a folyamat alulról indul, nem önkormányzati "ötletek" közül lehet választani, és a meglévő kereteken túlmutató javaslatok is bekerülhetnek a folyamatba kísérleti (pilot) projektként.
Formálisan tehát minden, a feltételeket teljesítő ötletnek van lehetősége a megvalósulásra, ha képes mozgósítani kellő mennyiségű támogatót. A szavazási módszer kapcsán azonban érdemes elgondolkodni, hogy pontosan mi is a cél. A legnépszerűbb "versenyzőt" megtalálni azután, hogy minden ötletnek egyenlő feltételeket biztosítunk? Vagy összességében a leghasznosabb eredményt megtalálni, ami a legtöbb résztvevő számára jelenti az igényei kielégítését a meglévő keret terhére? Esetleg a legkevésbé megosztó, közös többszörös-szerű ötletekre rátalálni? Sok kicsit, vagy néhány nagy projektet szeretnénk?
A Főváros az egyszerűségre törekedett, a három kategóriában 1-1 szavazatot adhattak le a résztvevők az első évben. A RK-k döntési problémája, amit ez a zuglói szavazólap is szemléltet, hasonló a "hátizsák problémához": egy adott kapacitás (keretösszeg) erejéig tudunk bizonyos beárazott projekteket megvalósítani. A szavazás egy sorrendet állít fel, ezen végigmenve annyi projekt nyer megvalósítást, amennyi a keretbe belefér.
A sorrend a kategóriánkénti egy-egy szavazattal is felállítható, ezzel azonban több probléma is van:
A fentiek okán felvethető, hogy az első évben nem feltétlenül a leghatékonyabb kombináció nyert. A 75 milliós költségűre becsült "Megfizethető lakhatás megteremtése" projekt például nem nyert, noha 1749 szavazatot kapott. A 250 milliós „Budapest Peremén” rehabilitációs otthon ezzel szemben 1874 szavazattal befutott egy másik kategóriában, noha szavazat / összeg alapján az előbbi nagyjából háromszor hatékonyabb, hiszen ennyiszer kisebb összegből elégíti ki egy hasonló méretű csoport igényeit. A kategóriák szétbontása ebben a vonatkozásban is hatékonyabb eredményt hozhat, de a többes, vagy súlyozott szavazás bevezetése nélkül továbbra is fennáll a veszélye, hogy a résztvevők többsége csalódottan távozik, lévén nem futnak be az általa megszavazott projektek, elvesznek a szavazataik. A "hatékonysági szempont" beemelése ugyanakkor a kisebb összegű projektek számára volna előnyös, ez pedig extra adminisztratív terhet rakna a hivatal vállára.
Joggal vethető fel ugyakkor, hogy a teljesebb preferenciarendezés egy bonyolultabb, nehezebben érthető, több érvénytelen szavazatot produkáló eljárást igényelne. Ha a leghatékonyabb kombinációt keressük, akkor elméletileg egy sokfordulós szavazást kell lebonyolítani, ami nemcsak költséges, de az állampolgároktól sem várható el, hogy ingyen több tucat bonyolult projektről nyilvánítsanak részletes preferenciákat. Éppen erre használható az állampolgári tanács vagy más, az előkészítésben összeülő, kisebb létszámú, reprezentatív testület, melynek bevonásával több lépcsőben lehet közelíteni a hatékony eredményhez. Nemzetközi minták alapján azonban nem teljesen sci-fi a preferenciák mélyebb feltárása a szavazással: újabban Párizsban papír alapon az ötletek mellett 4 "emoji-reakció" közül választhatnak a résztvevők - legalább 4 helyi és 4 városi projektet kell így értékelniük. Persze ez is okozhat stratégiai szavazás: a kedvencedet fel, az összes többit lepontozod, hogy biztosra menj, anélkül, hogy a valódi preferenciáidat nyilvánítanád ki. (Ilyesmi nálunk a II. kerület közösségi költségvetésében jött elő).
Párizsban idén már úgy szavazhattak a városlakók, hogy minden körzetben megállapítanak egy számot, ahány győztes projekt befuthat. Ezután mindenki értékelheti a 4 reakcióval a saját körzete ötleteit, vagyis lehetősége van akár ellenérzését is kifejezni egy javaslattal kapcsolatban. Így összességében a legjobbra értékelt projektek nyernek, nem pedig a legtöbb szavazót megmozgatók. A végső szavazatarányból kiválasztják a középső (medián) szavazatot, ez alapján állítanak fel sorrendet, döntetlen esetén pedig az adott kategória nagysága alapján rangsorolnak. A hátrányosabb helyzetű körzeteket segítő ötletek számára előre meghatároznak egy bizonyos kvótát.
A jelenlegi fővárosi szavazási mód erősen versengő: arra épít, hogy közösségek mozgósíthatók egy-egy ötlet körül. Ha több szavazatot lehetne leadni, vagy konkrétan rangsorolni a finalista ötleteket, az inkább hasonlítana egy semleges "fogyasztói kérdőívre", ahol kevésbé van szerepe az intenzív mozgósításnak. A többség helyett ott a kollektív preferenciák rangsora dönt. Ebben az esetben lehet, hogy megfontoltabb döntés születne, de fennáll a veszélye, hogy csak a városvezetés iránt eleve bizalommal lévők vennének részt, míg a mostani résztvevőket főként a mozgósító csoportok, civilek húzzák be a folyamatba. Már az első évben is volt rá példa, hogy szavazói blokkok alakulnak ki: a Mérce például kifejezetten bátorított néhány hasonló, szociálisan érzékeny projekt támogatására. Az már a szavazólap összeállítóinak a felelőssége, hogy olyan opciókat adjanak meg, ahol bizonyos, jól mozgósítható csoportok (pl. kisgyerekesek, kerékpárosok) szavazatai nem aprózódnak szét.
A fenti szempontok nyomán jó döntésnek gondoljuk a kategóriák helyi-városi szétválasztását, azt azonban a jövőre nézve nem vetnénk el, hogy a résztvevő polgárokat egy valósabb költségvetési döntési helyzet elé kellene állítani a szavazással. A rendelkezésre álló összeg terhére döntsenek ők, milyen projekteket tesznek be a "zsákba"! Ez azonban csak egy összetevője annak a tanulási folyamatnak, amit egy jó részvételi költségvetés generál. Mindenkit bátorítunk, hogy vegyen részt az ötletelésben, kövesse az ötleteket, kampányoljon és voksoljon. Ha kimaradsz, mások döntenek helyetted!
Idén áprilisban törvényt fogadott el az Országgyűlés egy új gigahatóság létrehozásáról, amely kisgömböcként különböző hatósági feladatokat kebelezett be. A Szabályozott Tevékenységek Felügyeleti Hatósága (SzTFH) ugyan október 1-jén megkezdte működését, látható nyoma azonban egyelőre nincs a tevékenységének. Sőt, az Igazságügyi Minisztérium már módosítani is kívánja a pár hónapja elfogadott törvényt. Gyorstalpaló a gazdaság számos területén komoly jogosítványokat megkapó hatóságról, ami egy esetleges kormányváltás esetén a viták kereszttüzébe kerülhet.
Az SzTFH részben már létező közigazgatási tevékenységeket vesz át más szervektől, részben pedig újonnan meghatározott tevékenységeket lát majd el. A Hatósághoz négy terület tartozik, amely területeket két módon lehet leírni: az állam dominanciájával és azzal, hogy jelentős pénzek mozognak az érintett területeken.
A jogalkotási törvény szerint a jogszabály előkészítőjének a szabályozás várható következményeiről hatásvizsgálatot kell végeznie. A hatásvizsgálat során többek között vizsgálni kell a jogszabály, jelen esetben az új hatóság működésének társadalmi, gazdasági, költségvetési hatásait. Miután a kormány nem tette közzé a törvényjavaslat hatásvizsgálati lapját, az érintett tevékenységek gazdasági jelentőségről nincs semmilyen hivatalos adat. Október 1-től tehát a Hatóság őrködik a dohánytermék-kereskedelem, a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar, a szerencsejáték-szervezés, valamint a felszámolások felett. A Hatóság emellett az állam nevében megköti a koncessziós szerződéseket.
Az Alaptörvény szerint az Országgyűlés sarkalatos, azaz kétharmados többséget igénylő törvényben a végrehajtó hatalom körébe tartozó feladat- és hatáskörök ellátására és gyakorlására önálló szabályozó szerveket hozhat létre. Ezen felhatalmazással élve hozta létre az Országgyűlés, kormánypárti és három független képviselő támogatásával, 2021 áprilisában a Szabályozott Tevékenységek Felügyeleti Hatóságát.
A törvényjavaslat általános indokolása szerint “(a)z érintett tevékenységek hatékony állami kontrollja legmegfelelőbben az Országgyűlésnek alárendelt önálló szabályozó szervi formában biztosítható.” Ezt megelőzően az érintett területekért a Nemzeti Dohánykereskedelmi Nonprofit Zrt., az Igazságügyi Minisztérium, a Miniszterelnöki Kormányiroda, a Szerencsejáték Felügyelet, valamint a NAV felelt. Egy a múlt héten benyújtott törvényjavaslat szerint pedig a Hatóság hatásköre tovább bővülne bányafelügyeleti és állami földtani feladatokkal.
A budapesti székhelyű hatóság kizárólag az Országgyűlésnek felelős. Vezetőjét a miniszterelnök 9 évre nevezi ki, a kinevezés pedig megismételhető. Az elnököt további 4 elnökhelyettes is segíti, akiket a hatóság elnöke nevez ki. Az elnököt és a helyetteseit további vezetők segítik: 7 igazgató.
A Hatóságot létrehozó törvény kifejezetten kimondja, hogy a Hatóság elnökének és elnökhelyettesének tisztségére nem kell pályázatot kiírni, azaz a miniszterelnök saját belátása szerint dönt a vezető személyéről. A jogszabály mindössze azt a feltételt szabja a kormányfői diszkréció gyakorlása során, hogy legalább három éves gyakorlattal rendelkező személyt lehet kinevezni. A gyakorlatnak nem feltétlenül kell a hatóság tevékenységével összefüggőnek lenni, gyakorlatilag bármely közigazgatási vagy pénzügyi tapasztalat elégséges lehet, ha egyébként vezetői tapasztalattal is társul. A elnök és elnökhelyettesek egyébként “pártpolitikai tevékenységet” nem folytathatnak, párt nevében vagy érdekében közszereplést nem vállalhatnak. Ez a szabály nem zárja ki azonban, hogy a kinevezés előtt ilyet szerepet vállaljanak. A mandátum megszűnését követően elhelyezkedési tilalommal kell a vezetőknek szembesülni, amelyet a jogszabály pénzben kompenzál. Az elhelyezkedési tilalom azonban nem terjed ki a többségi állami tulajdonban lévő cégekhez való távozásra.
Ugyan a hatóságot létrehozó jogszabályt csak júliusban hirdették ki, az Igazságügyi MInisztérium máris módosítani kívánja a hatóság vezetőjének kinevezésére és felmentésére vonatkozó szabályokat. Az IM által benyújtott, számos igazságügyi törvényt érintő javaslat szerint a jövőben a miniszterelnöknek csak javaslattételi joga lenne, a kinevezésről pedig a köztársasági elnök döntene. Ha az Országgyűlés elfogadja a javaslatot, akkor a következő évtized kormányainak szervezetalakítása szabadsága csökken, hiszen a végrehajtási feladatokat is ellátó szabályozó szerv élén olyan személy áll majd, akit más kormányfő javaslatára neveztek ki, a tisztségből való eltávolításra pedig csak a (2022 tavaszán megválasztott) államfő lesz jogosult.
Fontos hangsúlyozni, hogy a későbbi kormányoknak egyébként sem lenne túl nagy mozgásterük a Hatóság átszervezését, megszüntetését illetően. A szervet létrehozó jogszabály huszonnyolc érdemi §-ából mindössze három szakasz nem sarkalatos, azaz a jogszabály nagy részét csak az adott szavazáson résztvevő OGY-képviselők kétharmados támogatásával lehet módosítani. Önálló szabályozó szervként - az Alaptörvény szerint például az NMHH előnökéhez hasonlóan - a szerv vezetője rendeletet, azaz jogszabályt is alkothat. A rendeletalkotás mellett egyszerre van jelen tehát a szerv működésében két hatalmi ág tevékenysége: a jogalkotás mellett a hatósági feladatok ellátása révén a végrehajtás. Ezen kettősség számos kritikus kérdést vet fel a hatalommegosztás elve szempontjából.
zervezeti újdonsággal szolgál a Hatóságon belül létrehozott, ún. Koncessziós Tanács (KT). A törvényjavaslat indoklása szerint a KT létrehozásakor a Közbeszerzési Tanács szolgált mintaként. A KT nem alkothat jogszabályt, de iránymutatásaival, közleményeivel, tájékoztatóval, útmutatóival orientálhatja a gazdasági élet szereplőit. A hattagú testület tagjai a Hatóság elnöke mellett maga a miniszterelnök, a GVH elnöke, a Közbeszerzési Hatóság elnöke, valamint a Hatóság elnöke által szintén 9 évre kijelölt, és ennek lejárta után ismét kijelölhető egy-egy személy. Utóbbiak kapcsán a jogszabály nem határoz meg semmilyen képesítési vagy tapasztalati követelményt, azaz lényegében bárki kijelölhető, aki nem országgyűlési-képviselő és nincs kifejezetten eltiltva ilyen jellegű közhivataltól. Szemben a Médiatanács vagy a Közbeszerzési Tanács tagjaival, a KT tagjainak nincs az országgyűlési-képviselőkhoz hasonló vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettségük.
Szervezeti szempontból további változás az ún. Koncessziós Állandó Választottbíróság létrehozása. Az új vitarendezési fórum a koncessziós szerződésekből eredő jogvitákban járhat el, feltéve, hogy a vitafelek a választottbíróság kikötésében előzetesen megállapodtak, azaz a felek ki kívánták zárni a normál, állami bírósági eljárást. A koncessziós törvény egyébként nem most, hanem 2020 decemberben nyitotta meg a választottbírósági utat általános jelleggel. A választottbíróság előnye, hogy a jogvita gyorsabban lezárulhat. Ugyanakkor azzal, hogy az állam kiengedi igazságszolgáltatási monopóliuma alól ezeket a jogvitákat, a feleket, így lényegében a koncessziós piac alakulását, kevesebb törvényi garancia védi az eljárás során.
A Médiatanácshoz hasonlóan a Hatóság bevételéből támogatást nyújhat civileknek. Amíg azonban a Médiatanács esetén a törvény célzottan körülírja a támogatandó tevékenységek körét, addig az új törvény általánosan fogalmaz: a Hatóság által kiszabott bírságból származó bevétel képzési és tudományos-oktatási programoknak, tájékoztató, ismeretterjesztő anyagok készítésének és közzétételének, kulturális, művészeti, sport- és egészségügyi programoknak, valamint civil fogyasztóvédelmi és függőségkezelési szervezeteknek a támogatására fordítható. Ennél konkrétabb célokat vagy eljárásrendet azonban sem jogszabály, sem a szerv SZMSZ-e nem határoz meg.
Az újonnan létrehozott szerv alapító okirata szerint 2021. október 1. napján kezdte meg a működését. Ennek ellenére a Hatóság nem rendelkezik honlappal vagy e-mailes elérhetőséggel, így nem látható, hogy milyen utakon lehetne közérdekű bejelentéssel vagy panasszal fordulni a szervhez. A szeptember 30-án közzétett tájékoztatásában az SzTFH egyik jogelődje, a Szerencsejáték Felügyelet arról adott hírt, hogy év végéig továbbra is küldhetők beadványok, “az SzTFH központi e-mail címének bevezetésekor pedig kellő időben tájékoztatni fogjuk tisztelt Ügyfeleinket.”
Az sem világos, hogy a Hatóság elnöke kiket nevezett ki saját helyetteseként. Az alapító okirat alapján mindössze a szerv székhelyét, valamit hét további telephelyének, kirendeltéségének címét lehet megismerni. Ami azonban biztosnak tűnik, hogy a Orbán Viktor miniszterelnök Bíró Marcell jogászt nevezete ki 9 évre a Hatóság vezetésére (fotó: Blikk). Bíró a jogi diploma megszerzését követően folyamatosan a közigazgatásban dolgozott, vezető pozícióba azonban csak a Fidesz-KDNP 2010-es választási győzelme után került. Az elmúlt tíz évben több alkalommal volt közigazgatási államtitkár, illetve dolgozott Pintér Sándor belügyminiszter kabinet-főnökeként. Ugyan a közigazgatási államtitkári tisztség hagyományosan szakmai pozíciónak tekinthető, Bírót a miniszterelnök eddig kevésbé látható bizalmasának tekintik. Bíró látta el a közigazgatási államtitkári feladatokat a már említett, és a kormányfő gazdaságpolitikai központjaként funkciónáló Miniszterelnöki Kormányirodában.
A sarkalatos jogszabályi környezet, a kormányfő bizalmasának közel egy évtizedre szóló kinevezése, majd leválthatóságának most tervezett megnehezítése egybevág azokkal a kritikákkal, melyek szerint a kormány a 2022. évi választásokat megelőzően az állami vagyon alapítványokba történő kiszervezése mellett a gazdasági életet leginkább érintő közigazgatási, illetve bíráskodási hatáskörök gyakorlását is megpróbálja a maga számára már most tervezhető szervezeti keretek közé terelni és az új tisztségeket megbízható személyekkel hosszú távra feltölteni. Ez minőségileg új elem a kormány gazdaság feletti hatalmának eszköztárában. A jól felismerhető káderpolitikán, részrehajló törvényhozáson és végrehajtáson túl, immár közjogi intézmények is születnek kifejezetten azzal a céllal, hogy a Fidesz-holdudvar érdekeit szolgálják.
KÖZPÉNZEKRE VILÁGÍTUNK! Ilyen és ehhez hasonló szakmai anyagokat csak adományozóink támogatásából tudunk készíteni. Ha fontosnak tartod, amit csinálunk, támogasd a K-Monitort!
Újító kísérlet zajlott Magyarországon az ellenzéki előválasztással. Technológiai szempontból korszakváltást jelez, hogy civilek és pártok az állami szervek segítsége nélkül, többé kevésbé gördülékenyen le tudtak bonyolítani egy országos választást több százezer beazonosított voksolóval, melynek végén az eredményt a résztvevők érvényesként fogadják el. Politikai szempontból pedig "részvételi fordulatként" könyvelhető el, hogy a politikai közösség egyik fele "füstös szobában kötött pártalkuk" helyett beleszólhatott az egyéni jelöltek és a miniszterelnök-jelölt kiválasztásába. Örülhetünk ennek, vagy az egyre terjedő részvételiség csupán a digitális korszak hozadéka, mely ugyanúgy lehetőséget biztosít a manipulációra, mint a régi tömegdemokrácia? A következőkben arra keressük a választ, hol húzódik a határ a valódi részvétel és az álrészvétel között. (Merényi M. Miklós)
(fotó: Előválasztás 2021 FB oldal)
A részvételiség ma a demokrácia megújításának egyik fő szlogenje. A politika konzultál az emberekkel, részvételi költségvetések indulnak, részvételi tervezéssel újulnak meg közterek, közösségi finanszírozásból valósulnak meg fejlesztések. Részt veszünk élőben és online, hozzászólunk, véleményt nyilvánítunk - érezzük azonban, hogy az ezt lehetővé tévő eljárások önmagukban nem garantálják, hogy a politika döntéseiben érdemben meg is jelenjenek az igényeink.
Az előválasztás két fordulója között is sokan érezték úgy, hogy bár részt vehettek, a politikai alkuk miatt őket nem képviseli senki, ügyeiket és álláspontjukat nem tudják megjeleníteni. Őket nem az bizonytalanította el, amit a kormánypárti gépezet igyekezett sulykolni, vagyis hogy előre megtervezett forgatókönyvről lenne szó. A csalódottak inkább azt érezték, hogy a mozgósítási versenyben valami elveszett a demokratikus politika lényegéből. Elvek, értékek, történetileg kialakult kötődések és ellentétek, beágyazottságok, ígéretek - mindez a népszerűségi versenynek, a közvélemény elképzelt elvárásainak és a pártpolitikai koalíciókötés képlékeny alkuinak rendelődik alá.
Személyek között igen, de programok és víziók között nem lehetett választani - gondolták sokan. Politikatörténeti perspektívából ez a tapasztalat részvételről és képviseletről lehet akár fordulópont, de jelentéktelen mozzanat is. Nem tudjuk, lesz-e máskor ilyen. Azt azonban az előválasztás körüli erős érzelmek is mutatják, hogy az állampolgárok részvételének erősítése nem csupán egy semleges kiválasztási eljárást jelent, hanem a képviselet meglévő viszonyainak átalakítására, kiegészítésére, vélt vagy valós hiányosságainak orvoslására is igyényt támaszt. Kérdés, hogy foglalkozik-e az ellenzéki politika ezzel az igénnyel, vagy a kiválasztási folyamat révén az erről való gondolkodást is lezártnak tekinti.
A valódi részvétel kérdése nem elválasztható a politikai képviselet problémájától, hiszen a részvételiség felfutása a 2008-as válság után, a képviseleti demokrácia intézményeiből való kiábrándulás időszakában kezdődött. Az emberek úgy érezték, elvesztették a kontrollt a politika felett, ami inkább képviselte a nagyvállalatok érdekeit, mint az egyszerű emberekét. A bizalomhiányos és dühös társadalom kormányozhatatlan, így a több beleszólás lehetőségére nemcsak alulról, hanem felülről is lett nyitotság. A képviseleti demokrácia újragondolása egyszerre szolgált táptalajként az intézményi innovációnak és a elit- és intézményellenes, közvetlen részvételen alapuló populista politikáknak.
Ha részvételiségről beszélünk, ne csak a szakértők révén segített, némileg mindig "laboratóriumi" demokratikus jó gyakorlatokra gondoljunk, hanem erre az általánosabb történelmi trendre. Választási autokráciákban például az autonóm, demokratikus állampolgári részvétel tere beszűkül, de a politikai részvétel itt is fontos marad, hiszen a rezsim legitimációs alapjául szolgál, gondoljunk a konzultációkra, aláírásgyűjtésekre, nagygyűlésekre. A részvételi mechanizmusok könnyen hatalomtechnikai eszközökké válhatnak, amelyek demokratikus jellege megkérdőjelezhető. Ha egymás mellé tesszük a 2011-es Orbán-kormány szociális konzultációját, amelyet 16 éves kor fölött lehetett kitölteni, és az érzelmek felkorbácsolására szolgáló legutóbbi emoji-s konzultációt, jól illusztrálható a részvételiség és a képviselet-teremtés kapcsolata, valamint ennek eredendő kétarcúsága.
A Putyin-rezsim és a moszkvai önkormányzat "Aktív polgárok" részvételi platformja jó példa a paternalisztikus, a nép igényeire odahallgató, a részvételiséget zászlójára tűző zsarnokságra. Oroszország és Kína élen jár az okos város-megoldások átvételében, ám ezekre az eszközökre nehéz volna demokratikus innovációként tekinteni (hogy adatvédelmi kérdésekről ne is beszéljünk). E platformok a politikai napirend formálásának hatékony eszközei (elhallgatás, szimbolikus ügyek előtérbe helyezése, mint közterek elnevezése). Főként a COVID-járvány óta figyelhető meg, hogy a formális szabályokkal körülbástyázott, hagyományos demokratikus eszközök (népszavazás, közmeghallgatás) korlátozása mellett gyakran online eszközöket tolnak előtérbe, ahol könnyebben befolyásolható a döntés, kiiktatható a személyes kapcsolat és az érvek érdemi ütköztetése.
Részvételiség címén a közvélekedésre hivatkozva gyakran népszerű, de szabadságjogokat korlátozó intézkedésekhez teremtenek hivatkozási alapot. Az online részvételi platformok ráadásul - bár számos területen jól használhatók - nem alkalmasak mindenfajta vita lefolytatására. Olyan kérdések, amelyek elmélyültebb, tanácskozó részvételt igényelnek, pl. hosszú távú vagy morális kérdéseket tárgyalnak, ahol nincs lehetőség alkura és kompenzációra, nem tárgyalhatók Facebook-szerű, buborékokat képző platformokon. Ezeken nem minden érintett szól hozzá, ám az eredmény mégis "közvéleményként" tűnhet fel. Ezek a platformok nem alkalmasak arra, hogy egyes szakpolitikai pillérekhez hozzákapcsolják a releváns civil közegeket és differenciáljanak a vélemények sokféleségében.
A részvételi eljárások bőven megférnek azzal a politikával, amit "a pillanat uralása" jellemez. A preferenciákat folyamatosan szondázó, a nyilvánosság napirendjét uraló kampánygépezet sorra gyártja le azokat az ügyeket, amihez ő maga tudja pozcionálni a többi szereplőt, miközben a polgárok reális hatalommal nem bírnak a közügyek alakítására, képviselőik döntéseire. A mai magyar médiatérre különösen jellemző, hogy a közvetlenség illúzióját kelti, befolyásolva az emberek problémaérzékelését. A közvéleménykutatások körüli viták is mutatják, hogyan válhat a megfontolást megkerülve domináns véleménnyé az, amit annak tudnak felmutatni. Mindez megnehezíti a képviseleti viszony elmélyülését. A lejárató ügyekben mindenkire fröccsen a sár, konkrét, lehatárolt felelősségek és elszámoltathatóság helyett az ellenfelet alapjában véve megkérdőjelező botránypolitizálás zajlik. Hibázni nem lehet. A média fegyverré alakítása hatékonyan zúzza szét még a hitelesnek induló képviseleti igényeket, érdekarikulációkat is a lejáratás, megosztás és elcsatornázás eszközeivel. A részvétel ezek között a feltételek között nem valódi, hanem egy kikényszerített állásfoglalás a saját igények kinyilvánítása helyett.
A bizalomhiány ellenére tehát nem az alacsony részvétel és a kiüresedés fenyegeti a demokráciát, a részvétel módjai ugyanis egyre terjednek. Az azzal kapcsolatos szorongás azonban, hogy "képviselve vagyok-e?", továbbra is a politikai élet központi problémája. Meg tudom-e jeleníteni magad és a csoportot, amihez tartozom, szóhoz juttatva azt a politikai döntéseknél? Számíthatok-e arra, hogy a politika az én érzéseimet, nézeteimet is megjelentíti, vagy engem és a hozzám hasonlókat megpróbálják megfosztani a hangjától, idegen elvek mentén avatkoznak be a mindennapjaimba?
Tud-e demokratikusabb lenni a részvételemre igényt tartó politika annál, amit a populizmus kínál a néppel egylényegű, annak akaratát egyedül kifejezni képes vezér személyében? És tud-e érzékenyebb és nyitottabb lenni annál, amit a technokrata politika kínál az egyéni fogyasztói igények érzelemmentes, szakszerű kielégítésével?
Ha azt keressük, mi a valódi demokratikus részvétel mércéje, azokat az intézményes és szimbolikus formákat kell vizsgálnunk, amelyek révén a képviseleti viszony tartóssá és számonkérhetővé válik anélkül, hogy kizárólagosságra (megkérdőjelezhetetlenségre) tartana igényt. A populista politikát a különvélemények elnyomása, a többségi vélemény hangsúlyozása és biankó felhatalmazások jellemzik. A modern demokráciában a polgárok a képviseleti igények keretek közé szorítása révén bírnak hatalommal képviselőik felett. Vannak radikális kísérletek, ahol a közvetlen részvétel a politizálás új módjait teremti meg, ám a hétköznapokban az állampolgári részvétel inkább olyan közéleti cselekvés, amelynek segítségével a képviseleti viszony tud minél részletesebben kibomlani. A részvételiség intézményei nem a nyilvánosságtól elzárva, hanem azon belül működnek, ezért nem a közvetlen demokrácia elvont ideálja felől kell megítélnünk őket, hanem onnan, hozzájárulnak-e az igények becsatornázásához, a képviseleti viszony fejlesztéséhez?
Nem beszélhetünk valódi részvételről, ha az eredmény a politika számára szabadon értelmezhető számhalmaz, ami nem érinti a legitimáció kérdését. Nem valódi részvétel, ha a résztvevők nem alakítanak ki konkrét, képviselhető közös identitásokat, számonkérhető elvi és gyakorlati szempontokkal arra nézve, hogyan lehet eleget tenni a kinyilvánított igényeiknek. Ennek vannak eljárási feltételei, de annak megítélésében, nem válik-e elszigetelt zárvánnyá egy részvételi folyamat, olyan tartalmi kérdéseket is vizsgálni kell, amelyek már a folyamat lezajlása után, a róla szóló értelmezésekben mutathatók ki, és sokszor függetlenek a folyamat tényleges kialakításától. A résztvevők száma sem igazolja önmagában egy eljárás demokratikusságát. Nem beszélhetünk valódi részvételről sem akkor, ha a részvétel csak általános felháborodás kinyilvánítására ad teret, sem akkor, ha olyan szükségszerűként feltüntetett alkut szentesít, amiben jobb meggyőződésük ellenére vesznek részt az emberek. Problémás az is, amikor létező, robusztus képviseleti kötelékek ütköztetés nélküli, kerülőúton történő újrakeretezésére, felülírására szolgál a részvételiség.
A részvétellel kapcsolatos szakirodalomban rendszerint Arnstein „részvételi létrája” alapján értékelik a bevonás minőségét. A modell lényege, hogy a részvételiség alacsonyabb szintjeiről (manipuláció, gőzlevezetés, jelképes elismerés [informálás]) politikai küzdelem és felelősségvállalás révén lehet feljebblépni. Ha viszont nem áll rendelkezésre a hosszú távú politikai küzdelem perspektívája, akkor általában eljárási szempontok alapján értékelhetünk (pl. megtörténik-e a bevonás már a folyamat korai szakaszában - probléma azonosítása -, van-e lehetőség az egyéni perspektívák facilitált, konszenzusra törekvő párbeszédére stb.) Ilyen eljárások sokszor nem lehetségesek a politika normál menetében, noha a részvételi gyakorlatok nagy része ehhez, és nem a "laboratóriumi tisztaságú" részvételi módszerekhez kötődik. Másfelől, a napi politika kontextusában sokszor a kimódolt részvételi eljárások is manipulációnak, politikai napirendek terjesztését szolgáló eszköznek tűnhetnek. Egy nemre, korra, iskolai végzettségre nézve a társadalom egészét leképzező állampolgári tanács javaslatai például könnyen elveszthetik a legitimitásukat, ha a társadalmi vitákban bizonyos uralkodó nézetek, érvek nem jelennek meg a tanácskozás során, vagy ha a tanács által megismert érvekkel a nyilvánosság nincs tisztában.
Mit jelent tehát, hogy a valódi állampolgári részvétel tartalmi mércéjeként a képviseleti igények becsatornázását tesszük meg? Képviseleti igények alatt a képviselet mikéntjével kapcsolatos igénybejelentéseket és az ehhez kapcsolódó közösségépítő gyakorlatokat értjük. A demokratikus politikában minden cselekvés valakiknek a nevében, valakikre hivatkozva történik. A képviseleti igényben egyszerre van jelen a szociológiai konkrétság (társadalmi csoportok konkrét problémái) és elvont értékek, víziók arról, hogyan kell működnie a politikai képviseletnek, milyen eszközökkel kell képviselni az adott csoportot. Képviseleti igénnyel nem csak a választási kampányban, és nem csak politikusok léphetnek fel. A civil érdekvédelem hétköznapi elégedetlenségekre építve azonosítja be és veszi kritika alá azokat a hiányosságokat a demokratikus működésben, amelyek akadályozzák vagy eltorzítják az általuk közvetített közérdek kifejeződését a döntéshozatalban. Ők általában nem közvetlenül képviselőként lépnek fel, hanem a képviseleti folyamattal kapcsolatban jelentenek be igényeket, ezzel befolyásolva a képviseletre vállalkozó szereplők mozgásterét. Magánügyekből közügyeket hoznak létre.
Egy fejlett civil szférával rendelkező, tagolt társadalom mozgó célpont a politika számára, számos potenciállal és adottsággal. A képviselet sosem egyszeri mozzanat, sokfajta igény terében jön létre a képviseleti hatás. Jó példa erre egy helyi művelődési házban civilek által szervezett jelölti fórum vagy egy közmeghallgatás, ahol a helyi társadalmi elit jelenlétében különböző témákban kérdezik a képviselőjelöltet. Jelen vannak politikusok, szakértők, értelmiségiek és mezei állampolgárok, ellentüntetők és a sajtó képviselői. Ebben a térben mérettetik meg és jön létre (vagy foszlik szét) a képviseleti igény. A részvételiség akkor lesz több, mint a politikai folyamat dekorációs eleme, ha az általa megvalósuló mobilizáció különböző képviseleti igények artikulálásával is befolyásolni tudja nemcsak a konkrét döntéseket, de a képviselettel kapcsolatos elvárásokat is. Valódi részvétel esetén az adott csoport a bevonás és az eredmények megvitatása után többet tud saját igényeiről, politikai tagoltságáról és erősebben viszonyul ahhoz a folyamathoz, amelyben képviselete megtörtént. Képviseleti igények nélkül a közvélemény figyelmét kergető politika "ügyefogyottá", tartalom nélkülivé válik.
A fentiekből következik egy stratégia a civil érdekvédők számára is, ha nem akarják átengedni a "részvételiség" kínálta mobilizációs lehetőséget a politikai szféra szereplőinek. Ez a képviseleti igények politikája. Akár az előválasztásra, akár a korábbi, önkormányzati szintű részvételi gyakorlatokra gondolunk, látható, hogy néhány példától eltekintve a civilek, állampolgári csoportok nem tudták igazán hatékonyan ügyeik képviseletére felhasználni ezeket a platformokat. Nemcsak arról van szól, hogy az előválasztási küzdelemből kiszorultak a civil jelöltek, hanem hogy az esélyességről szóló, a politikai elemzés műfajába tartozó viták mellett elsikkadtak azok a témák és számonkérhető vállalások, amelyek az oktatás, az egészségügy, a szociális szféra, a korrupcióellenesség vagy a környezetvédelem területén jobban megvilágították volna a versengő jelöltek elkötelezettségeit és az általuk felvállalt csoportérdekeket.
2010 óta több hullámban láthattunk példát arra, hogy a civil, mozgalmi szféra erőit az ellenzéki politika elcsatornázta és felmorzsolta. Bár a legtöbb területen kézenfekvőnek tűnik a civilekkel való egyeztetéstől elzárkózó kormánnyal szemben az ellenzékkel való szövetségkötés, a képviseleti igények velük szemben való erélyesebb felvállalása nélkül azonban aligha remélhető, hogy a majdani képviselők aktivizálhatók lesznek ezekben az ügyekben. Ehhez a beágyazottság növelésén, a tömegesedésen és a részvételt megtámogató "civil gyakorlatok" terjedésén (kiteleplés, kopogtatás stb.) kívül másfajta stratégiára is szükség van.
A transzformatív érdekérvényesítés azt jelenti, hogy egyéni kijárás és partnerség helyett a civilek tudatosan kísérlik meg formálni és demokratikusabbá tenni azt a közeget, amelyben működnek. Ehhez eszközként használják fel a képviseleti igényeket. Az érdekvédők részvétel, képviselet és a nyilvános közviták (deliberáció) egymással összefüggő gyakorlatain keresztül fejtenek ki hatást a politikára, összekapcsolva a konkrét ügyekben végzett érdekérvényesítő munkájukat a demokrácia működésére vonatkozó elvontabb igényekkel. A részvétellel a civilek nem csupán legitimálni fogják az erre lehetőséget adó politikai szereplőket, hanem az így létrejövő teret kihasználva, a falig elmenve felhasználhatják ügyeiket arra, hogy a politika megnyíljon újabb szereplők újfajta igényei előtt. Az elismertetett igényeket pedig a közviták napirendjén tartva aktualizálják és monitorozzák.
A képviseleti igények eseti ügyektől való elvonatkoztatása, a közöttük való választás igazolása, illetve a kormányzás felsőbb (nemzeti, nemzetközi) szintjei felé való reprezentáció mellett a választott képviselők feladata az állampolgári részvétel új módszereinek intézményesítése is. A civilek ad hoc törekvéseivel szembekerülve a hatalom gyakorlóinak feladata a pártatlanság biztosítása, kompenzációk révén mindenki számára elfogadható alkuk kovácsolása, a strukturális egyenlőtlenségek mérséklése és végső soron az egyéni és közérdek elhatárolása. Ez a civil szereplőkre is felelősséget ró, hiszen hitelességük megőrzése érdekében ők is elszámoltathatóvá válnak, nyilvánosan igazolniuk kell saját jogosultságukat. A képviseleti igény és szóvivői szerep sokféle módon válhat problémássá, pl.:
Végezetül néhány javaslat arra vonatkozóan, hogyan lehet a részvételiség ma ismert eljárásait kinyitni a képviseleti igények felé, ha nem civil ellenstratégiákban, hanem eljárási szempontokban gondolkodunk. A legfontosabb a döntéshozók és társadalmi szereplők interakcióinak nagyobb átláthatósága, jobb dokumentálása. A véleményezés, javaslattétel, értékelés sokszor látható nyom és lekövethető visszajelzés nélkül megy végbe, nem látható a részvétel tényleges hatása, az esetleges elutasítás indoka. Az azzal kapcsolatos eljárási és etikai szabályok is hiányoznak, kikkel és miről tárgyalhat egy képviselő - lobbiszabályozás nincsen, és legtöbbször az is informális tényezőkön múlik, hogy melyik civil juthat el egy egyeztetésre a döntéshozóval. Ez hervasztó hatással van a részvételre, és ellehetetleníti a hosszabb távú, akár ciklusokon átívelő tapasztalatcserét. Szintén alapvető feltétel a képviselők elérhetősége és transzparens munkavégzése - gondoljunk akár megválaszolt üzenetekre, fogadóórákra, akár nyilvános életrajzokra, szakpolitikai programokra, stratégiákra és munkatervekre, illetve képviselői beszámolókra.
A konkrét részvételi folyamatok kapcsán fontos, hogy ne zárjanak ki eleve bizonyos témákat a megtárgyalásból, vagy ha erre sor kerül, akkor nyílt, megfellebbezhető indoklással történjen mindez. A formálisan körülbástyázott intézményeket (pl. ügydöntő népszavazás) nem szabad bizonytalanabb eszközökkel felváltani. Az állami szervek költségvetése egy olyan téma kell, hogy legyen, amiben helye van a részvételnek, hiszen a bonyolult számviteli logika mögött végső soron arról van szó, kinek mennyi jut közösből. Ez pedig nemcsak hatékonysági kérdés, hanem igazságossági - és ilyen módon a képviseleti igények eredendő célpontja.
Fontos, hogy a demokratikus részvétel erősítéséhez egy hosszú távú társadalmi vízió is társuljon, és ne csupán rövid távú, eredményorientált gondolkodás, ötletelés jellemezze (akár évről évre ismétlődve). A részvétel ugyanis nem ér véget a döntéssel és a döntés végrehajtásával: folyamatosan és nyilvánosan értékelni kell, milyen új igények kerültek felszínre, illetve mennyire volt reprezentatív a folyamat, kik azok, akik képviselet nélkül maradtak. A részvételi gyakorlatok nem önmagukban értékesek, hanem egy olyan demokratikus vízióba illesztve, ami ha rövid távon nem is tudja elhárítani a részvételben az egyenlőtlenség minden akadályát, hosszú távon erre törekszik.
ÉS HELYI ÜGYEKBEN? - Birtokba vett helyi önkormányzás című kutatásunk kapcsán ebben a podcastban Merényi Miklós, a kutatás K-Monitoros szerzője arról beszélt: a civil szervezetek és érdekérvényesítő csoportok számára az önkormányzatokkal való "partnerség", a részvételi eljárásokba való bekapcsolódás sokszor azt okozza, hogy le kell mondani arról a helyi politikát átalakítani akaró képviseleti igényről, amivel ezek a csoportok eredetileg fellépnek. Míg Lengyelországban a helyi politika depolitizáltabb, sokkal inkább helyi szempontok szerint működik, itthon az önkormányzás csekélyebb súlya ellenére az országos politika logikái sokkal inkább meghatározzák a helyi demokrácia működését. A szűkebb, konkrét fókuszú képviseleti igények helyett így gyakran helyben is rendszerszintű igényekkel lépnek fel a szereplők, illetve ha ez nem működik, úgy egyéni érdekkijárásra rendezkednek be.
A Közélet Iskolája Közös városunk konferenciáján egy panelbeszélgetés is szerveződött az önkormányzati szintű társadalmi részvételről. A témában írt blogbejegyzéseink itt olvashatóak.
Cikkünk megjelenésekor még mindig nem fogadta el az Európai Bizottság a magyar kormány által május közepén benyújtott Helyreállítási és Ellenálóképességi Tervet, ami a feltétele annak, hogy hazánk hozzáférjen az Unió által a COVID-járvány hatásainak kezelésére folyósított milliárdokhoz. Az elhúzódó döntés politikai üzenetet hordoz: a Bizottság nem elégedett az Orbán-kormány antikorrupciós és jogállamisági reformterveivel, és most, hogy erre lehetősége van, igyekszik az uniós források védelmét biztosító intézkedésekre rászorítani a magyar vezetést. Beszédes, hogy - miközben nagyberuházásokat orosz vagy kínai hitelből valósít meg és devizakötvényeket is kibocsát - a kormány nem akarja felhasználni az uniós helyreállítási alap előbbieknél olcsóbb hitelkeretét, csupán a 2500 milliárdos támogatási összeget hívná le. Ez arra utal, hogy a magyar fél a lehető legkevesebb kompromisszummal és kitettséggel igyekszik túlesni a tárgyalásokon. De mi az igazság az uniós kritika mögött - vannak-e erős intézményi garanciák arra, hogy nem lopják el a pénzeket? Ennek jártunk utána.
Cikksorozatunk előző részében azzal foglalkoztunk, hogy a kormány által bemutatott Helyreállítási Terv hogyan hagyta figyelmen kívül az Európai Bizottság és a Tanács évek óta rendre hangoztatott ajánlásait a korrupcióellenes intézményi struktúra megerősítése terén.