Idén is nyilvánosságra hozta az Európai Bizottság a 2024-es jogállamisági jelentését az összes tagállamra vonatkozóan. A magyar jogállamisági jelentést a feltételességi mechanizmus és az uniós pénzek befagyasztása miatt évről évre fokozott érdeklődés kíséri. A K-Monitor a TI Magyarországgal közösen a korrupcióval kapcsolatos kérdésekben vett részt a Magyarországgal kapcsolatos bizottsági konzultációban, ezért most a július végén publikált jelentés ezen részeit vesszük górcső alá.

A korrupcióval ajánlások terén a Bizottság megállapította, hogy Magyarország

– Nem tett előrelépést a lobbitevékenységre és a forgóajtó-jelenségre vonatkozó átfogó reformok elfogadása és a vagyonnyilatkozatok rendszerének további, a hatékony ellenőrzést és végrehajtást biztosító megerősítése tekintetében. 

– Még nem tett előrelépést a magas szinten elkövetett korrupciós ügyekben folytatott nyomozások, vádhatósági eljárások és jogerős ítéletek terén felmutatandó komoly eredmények tekintetében.  

Éppen ezért a következő időszakra vonatkozóan a Bizottság továbbra is e két területen javasolja a jogalkotás és a jogalkalmazás fejlesztését. Ezen aligha lepődhetünk meg, hiszen mindkét téma sok-sok éve napirenden van, részben még a korábbi országspecifikus ajánlások részeként.  A magyar kormány egyébként a feltételességi mechanizmus keretében és Magyarország helyreállítási tervében is vállalta csaknem két évvel ezelőtt, hogy érdemi előrelépéseket tesz ezeken a területeken, eddig ebbe a munkába a kormány láthatólag félszívvel vetette bele magát.

2022-ben jelentős átalakításra került sor a korrupcióellenes keretrendszerben (részint azzal, hogy az NVSZ bizonyos feladatait átvette a Kabinetiroda alá tartozó Alkotmányvédelmi Hivatal, de emellett új intézményként létrejött az Integritás Hatóság és a Korrupcióellenes Munkacsoport is). Ezért értelemszerűen ezek értékelése sem maradhatott el, ahogy az egyéb olyan kérdéseké sem, amelyekkel kapcsolatban a kormány a különböző, jogállamisághoz kapcsolódó EU-s folyamatokban vállalást tett. Ezzel kapcsolatban a Bizottság azonban csupán annyi  megállapítást tett, hogy Magyarország nem is jelezte, hogy a maga részéről teljesítettnek gondolná a vállalásokat, ezért a tavaly év végén hivatalból végzett újraértékelést – mivel azonban épp a legfontosabb kérdésekben gyakorlatilag semmilyen jogalkotás nem történt, nem igen tehetett mást, mint hogy továbbra is blokkolás alatt tartja a befagyasztott pénzeket.

Dalle (AI) által generált kép közérdekű bejelentővel és EU-s zászlóval.

Az a bizottsági megállapítás senkit sem érhet újdonságként, hogy Magyarországon a többi országhoz képest a korrupció érzékelése magas – ez nem csak a Transparency International indexe szerint van így, hanem a rendszeres Eurobarometer-felmérések is ezt igazolják. 

Jelenleg úgy tűnik, hogy a legnagyobb változásokat a februárban elfogadott új stratégiától várja a Bizottság, bár ezzel kapcsolatban egyrészt kiemelik, hogy abból hiányzik az átfogó és stratégiai szakpolitikai megközelítés.  Ahogy azt nemcsak mi, de például az Integritás Hatóság elnöke is megjegyezte, a stratégia hiányossága, hogy az érdekelt felekkel és szélesebb értelemben véve az állampolgárokkal való konzultáció meglehetősen limitált volt.

Az új intézményeket is értékelte a Bizottság: az Integritás Hatósággal kapcsolatban kiemelték, hogy bár megfelelő kapacitással és függetlenséggel rendelkezik, a gyakorlatban nem tudja ellátni maradéktalanul a feladatát (erre szintén több ízben panaszkodott maga az Integritás Hatóság is), a Korrupcióellenes Munkacsoport pedig egyelőre aligha tud kézzelfogható eredményeket szállítani – és kérdéses, hogy a jelenlegi keretek között alkalmas-e arra, hogy a kormány általános korrupcióellenes politikai koordinációját támogassa.

A bírósági felülbírálat lehetősége is új elemként jelent meg a 2022-es jogállamisági vállalások keretében. Egyelőre azonban kétséges, hogy az intézmény be tudja-e tölteni tervezett funkcióját (ami elméletileg az lenne, hogy megakadályozza azt hogy tágabb értelemben vett korrupcióval kapcsolatos ügyeket rendőrségi, ügyészségi szinten buktassanak el.) A mi elemzésünk is egybevág a Bizottság jelentésében foglaltakkal: egyelőre a beérkezett felülbírálati indítványok legnagyobb része nem kötődik az állami források felhasználásához.

Fontos kritikát fogalmaz meg ugyanakkor a jelentés azzal kapcsolatban, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatal átvette az NVSZ bizonyos jogosítványait a megbízhatósági vizsgálatok és a korrupcióellenes fellépés tekintetében – ahol ugyanis az Alkotmányvédelmi Hatóság kezdeményezi az eljárást ott a titkosszolgálati jelleg következtében “a korrupciós ügyben indult eljárás megszüntetésére vonatkozó döntést de facto lehetetlen megtámadni, és fennáll a kockázata annak, hogy a korrupciós ügyeket nem üldözik”. Sőt, még csak számszerűen sem lehet tudni, hogy hány esetben végeztek az Alkotmányvédelmi Hivatal munkatársai megbízhatósági vizsgálatot, nemhogy azt, hogy ezeknek mekkora részét továbbította az AH a nyomozó ügyészség felé. (!)

Már a tavalyi jelentésben is szerepelt, hogy a korrupció elleni küzdelemmel foglalkozó, egyébként meglehetősen tagolt intézményrendszerben fokozni kellene a koordinációt. Az ügyészség azonban annak ellenére elégségesnek találja a feltételeket, hogy a bizonyítékgyűjtés és -megosztás érdekében létrehozandó informatikai rendszer, amelyet már három évvel ezelőtt ígért be a Kormány, még mindig nem működik, és várhatóan 2025 végéig nem is fog. A magas szintű korrupciós ügyekben  még mindig viszonylag kevés a vádemelés (lényegében a Schadl–Völner-ügy kivételével nem is beszélhetünk a legutóbbi időszakban ilyenről), a bírósági eljárások cserébe igencsak hosszadalmasak.  A jelentés ugyanakkor nyitva hagyja a kérdést, hogy mennyiben áll fenn az ügyészség, illetve a rendőrség munkájába történő  politikai, felülről jövő beavatkozás lehetősége  – ezt a kérdést értelemszerűen a Magyar Péter által nyilvánosságra hozott hangfelvételek fényében vizsgálták.

Magyarország immár 12 éve elmaradásban van a külföldi személyek megvesztegetésével kapcslatos stratégia végrehajtásával is – ilyen ügyekben csak elvétve kerül sor nyomozásra, illetve ítélethozatalra.

Pozitív fejleményként értékelte a Bizottság általánosságban az európai uniós források védelmében megtett lépéseket. Ilyen például, hogy úgy tűnik, beváltotta célját az a 2022-ben elfogadott jogszabály-módosítás, amely biztosította, hogy az OLAF NAV-os pénzügyőrök segítségét kérheti  a helyszíni ellenőrzések lefolytatásához – e segítségkérésre több alkalommal is sor került, de az is, hogy leleplezték a Pénzügyminisztériumban és a Miniszterelnökségen működő  korrupciós hálózatot. Azt már csak halkan tesszük hozzá, hogy bár a vádemeléskor számos személy neve ismertté vált, még mindig viszonylag kevés részlete ismerhető az ügynek, és azt sem lehet tudni, hogy mely cégek részesültek jogtalanul az EU-s forrásokból. Hasonlóan pozitívan értékelte a Bizottság az Integritás Hatóság jelentését, amely a Süli János családi tehenészetével kapcsolatos feljelentéshez vezetett.

Továbbra is fájó pont, hogy a korrupcióellenes fellépés szakpolitikai keretrendszere meglehetősen hiányos: bár évek óta kéri lényegében minden érdekelt szereplő, sőt a kormány már tavaly vállalást tett rá, tovább halogatták a lobbi- és forgóajtó jelenség szabályozását – erre az antikorrupciós stratégia és akcióterv szerint legkorábban 2025 végén kerülhet sor, azaz könnyen lehet, hogy a következő jogállamisági jelentésben is szerepelni fog e kritika.  A vagyonnyilatkozatok ellenőrzésével és az ezzel kapcsolatos szankciós rendszerrel kapcsolatos hiányosságok aligha ismeretlenek bárki számára, különösen, miután az Integritás Hatóság is nyilvánosságra hozta ezzel kapcsolatos jelentését 2023 decemberében – erre azonban nem érkezett a kormánytól válasz. Mi is számtalan esetben írtunk a vagyonnyilatkozati rendszer reformjához szükséges lépésekről, és arról is, hogy több szabályozási hézag miatt az országgyűlési képviselők és az egyéb nyilatkozattételre kötelezettek gond nélkül elrejthetik vagyonukat magántőkelapokban –  ezt feltétlenül be sem kell vallaniuk, de ha ha be is vallanák, nincs olyan adatbázis, amiből bárki ellenőrizni tudná.

Hasonló a helyzet az összeférhetetlenség kezelésével, ahol az évek óta hangoztatott kritikák ellenére mindez idáig semmilyen előrelépés nem történt: a kormány ugyan a nemzeti korrupcióellenes stratégia keretében javasolja puha, ágazati szabályok, iránymutatások, etikai kódexek bevezetését, ez azonban pont hogy nem járul hozzá a széttagolt összeférhetetlenségi rendszer megszüntetéséhez, az összeférhetetlenség rendszerszintű kezeléséhez. 

A jelentés a 2023-ban elfogadott új visszaélés-bejelentési szabályokkal is foglalkozik: itt a Bizottság is megerősítette azt az általunk és más nemzetközi szervezetek (OECD) által is megfogalmazott kritikát, hogy a törvény csak az olyan személyeket részesíti védelemben, akik uniós jogi aktusokban szereplő tárgykörökkel kapcsolatban tesznek bejelentést. A reform bevezetésekor kár volt elszalasztani ezt a lehetőséget, különös tekintettel arra, hogy a választott megoldás jogbizonytalanságot idézhet elő. Egyelőre azt lehet megállapítani, hogy bár a legtöbb megjelölt szerv létrehozta a visszaélés-bejelentő rendszerét, egyelőre azonban kevés bejelentés érkezik.

Továbbra is aggályos a párt és politikafinanszírozás kérdése, és ezt különösen pikánssá teszi, hogy a kormány ebben a kérdéskörben kizárólag a külföldi finanszírozás visszaszorítása érdekében tervez további beavatkozást, azaz egyáltalán nem tervez  lépéseket például az átláthatóság fokozása érdekében.

A közbeszerzésekkel leginkább átláthatósági szempontból foglalkozik a jelentés, és bár elismeri, hogy az új stratégia végrehajtásának keretében várhatóak további közbeszerzési korrupció visszaszorításával kapcsolatos fejlemények, megismétli a Korrupcióellenes Munkacsoport civil tagjainak véleményét, miszerint a Munkacsoport kormányzati tagjai az igazán előremutató javaslatokat többségében elvetették. A közbeszerzések átláthatóságát némileg az is rontotta, hogy a közbeszerzési hirdetmények adatai továbbra sem tölthetőek le adatbázisszerűen (ez alól csak az eredménytájékoztató hirdetmények jelentenek kivételt bizoönyos fokig), sőt a közbeszerzési hatóság honlapja egyenesen captchákkal nehezíti a hozzáférést. Az is megállapítható, hogy míg az uniós forrásból megvalósított közbeszerzések kapcsán szigorúbb az ellenőrzés, a hazai költségvetésből megvalósított beszerzések felügyelete kevésbé átható, éppen ezért a korrupciós kockázatok is nagyobbak.

Összességében a korrupciós fejezetben a Bizottság jelentése nagyrészt megerősíti a mi tapasztalatainkat. Természetesen számos olyan kérdés és téma van (például a vagyonnyilatkozatok terén), ahol a jelentés formátuma nem tette lehetővé a részletes szakmai elemzést. A jelentés összeállítása során a szóbeli és írásbeli konzultáción tett észrevételeinken túl hét különböző anyagunkat hivatkozta, de emellett természetesen a különböző nemzetközi szervezetek (pl. OECD), illetve a hazai hatóságok és intézmények (Integritás Hatóság, Nemzeti Adatvédelmi Hatóság, Állami Számvevőszék), illetve a kormányzati szereplők megállapításait is figyelembe vette. Egy ennyire szerteágazó tematikát feldolgozó jelentés kapcsán ugyanakkor némi hiányérzete támadhat az olvasónak az ajánlások tekintetében, amelyek csak két területre terjednek ki, hiszen bőven lenne még tennivaló a jelentésben szereplő számos kérdésben (például az integritás Hatóság johgköreinek megerősítésében, vagy a pártfinanszírozás átfogó reformjában).