Önkormányzatok és civilek viszonyát mindig is meglehetős érzékenység és változékonyság jellemezte Magyarországon. A következőkben áttekintjük, hogyan alakult a helyi szintű civil-önkormányzati együttműködések feltételrendszere a rendszerváltás óta. Érdeklődésünk homlokterében a nagyobb strukturális változások előidézésére alkalmas, átláthatóbb és élénkebb helyi közéletet teremtő demokratikus mechanizmusok állnak. 2020 tavaszán huszonegy félig strukturált interjút folytattunk le – négyet szakértőkkel, hetet önkormányzati alkalmazottakkal, tizenegyet pedig civil szervezetek képviselőivel Alsónémediben, Budakalászon, Egerben, Gyálon, Pécsett és Budapesten, fővárosi és kerületi szinten egyaránt. Ez a szöveg egy angolul már elérhető magyar-lengyel-román régiós kutatás magyar országfejezetének átdolgozott változata. A teljes kutatási jelentés márciusban lesz elérhető magyarul.

 A teljes kutatás a magyar esettanulmányokkal itt érhető el.

A Fővárosi Közgyűlés alakuló ülése, 2019 (budapest.hu)

A civil társadalom fejlődésének politikai-gazdasági kontextusa

A civil társadalom politikai döntéshozatalba való bevonódását az 1990-ben megtartott, első többpárti választások óta széleskörű vita övezi. Bár a rendszerváltást követően a civil szervezetek száma gyorsan nőtt, a közszféra és a civil szektor közötti viszonyt kezdetben olykor rivalizálás, majd spontán együttműködések jellemezték, amelyek mellőzték a stratégiai vízióalkotást és ritkán eredményeztek intézményesíthető gyakorlatokat. A ’90-es évek közepétől kezdve az önkormányzatok is jelentős számban alapítottak nonprofit szervezeteket, a Ptk. 1993-as módosításának köszönhetően. Emellett igyekeztek a civil szervezeteket bevonni a helyi döntéshozatalba, ám ezek a kísérletek a szektor még nem eléggé professzionális működése miatt többnyire kudarccal zárultak. Az első Orbán-kormány (1998-2002) idején erősödött meg a „vidéki” civil társadalom infrastruktúrája, a megyeszékhelyeken létrehozott ún. Nonprofit Szolgáltató Központokon keresztül folyósított pénzügyi támogatások segítségével. A zárt döntéshozatali mechanizmusból kifolyólag a civil társadalom főként a politikai képviseleti intézményeken, így például az önkormányzati képviselő-testületen keresztül tudott részt venni a döntéshozatalban, így a közpolitika-alakításra korlátozott hatással bírt (Földi, 2009). A civilek hamar kiszorultak a nagyobb városok pártelvűvé váló közgyűléseiből. Hullámzóvá vált, bekerült-e egyáltalán civil szereplő a képviselő-testületekbe, és ha igen, az jelentett-e valódi reprezentációt, nagyobb érdekérvényesítő képességet a helyi civil társadalomnak.

2003-ban a baloldali-liberális kormány továbbfejlesztette az ország civil stratégiáját, nagyobb autonómiával rendelkező civil társadalom megalakítását tűzte ki célul (Brachinger, 2008). A civil szektor a Nemzeti Civil Alapprogramról (NCA) szóló törvény elfogadását követően kezdett stabilizálódni. Ezzel az országos, valamint a regionális civil szervezetek száma is növekedésnek indult, működésük felett ugyanakkor a támogatásokat osztó hatóságok szigorú ellenőrzést gyakoroltak. A civil szervezetek a célzott jóléti és közösségi kiadásokat egyre hatékonyabban tudták elosztani, viszont amint feladatellátásuk politikai érdekeket sértett, autonómiájuk fogyatkozni kezdett központi, és helyi kormányzati szinteken is (Szalai, Svensson és Vince, 2017). A fokozódó politikai ellenőrzés az állami és a civil szféra közötti határvonal elmosódását eredményezte, melynek eredményeként az állami támogatások egyre átláthatalanabb módon kerültek elosztásra. Eközben a helyi és nemzetközi donorok támogatásaiból megvalósuló, a civil társadalom és a közösségi vezetők képzésére irányuló fejlesztési programok egyfajta féloldalas professzionalizálódáshoz vezettek. A partnerség nyelvét jól beszélő vezetők mellett tetten érhető volt az adminisztrációs kapacitások gyengesége, valamint a források felkutatására tett önálló próbálkozások hiánya.

A 2010-es választás a jobboldali Fidesz-KDNP kétharmados, alkotmányozó többségű győzelmét hozta. Az választásokat követő törvénykezési hullám a 2011-es Alaptörvény elfogadásával csúcsosodott ki. A Fidesz-kormány 2014-ben és 2018-ban is megőrizte kétharmados többségét. A civil társadalom függetlenségének kérdése átpolitizálódott. A Fidesz a „nemzeti érdekkel” ellentétesnek bélyegezte nemcsak a balliberális elitet, de a külföldről finanszírozott, vele szemben kritikus civil szervezeteket is, akiket „külföldi ügynököknek” kiáltott ki. Az ellentéteket kiélező politikai narratíva egyre inkább teret nyert (Gagyi, 2016). A civil társadalom 2010-es évekbeli mobilizációjának új hulláma ezek mentén a politikai törésvonalak mentén zajlott: a civil szervezetek egyre kevésbé tudták kivonni magukat a pártpolitikai logika alól, ezzel elbizonytalanítva azokat, akik hittek egy „tiszta” civil társadalom megteremtésének a lehetőségében (Gerő és Kopper, 2013). A “Soros-ellenes”, “bevándorlás-ellenes” kormányzati diskurzus a kritikus civileket ebben a kommunikációs térben támadta. A civil szektor pedig leglátványosabban az alkotmányos fékek és egyensúlyok leépülése, a helyi és az országos sajtó szabadsága, valamint a Közép-Európai Egyetem (CEU) Budapestről való távozása fölött érzett aggodalmát hangsúlyozta.

Az új alkotmány 2011-es elfogadását követően a kormány jelentős változtatásokat hajtott végre a civil társadalmat érintő törvényeken is, amelyek több ponton is kedvezőtlenül érintették az állampolgári mozgósítás lehetőségeit. A hatalom egyre növekvő koncentrációjával párhuzamosan a kormány illiberális intézkedései megkönnyítették az autonóm intézmények és eltérő vélemények kizárását a nyilvánosságból (Majtényi, Kopper és Susánszky, 2018). Mindezeken túl a 2011-es civil törvény a civil szervezetek autonómiájának korlátozását, a finanszírozási lehetőségeik szűkítését, valamint nagyobb bürokratikus nyomást eredményező új szabályozások létrejöttét eredményezte (lásd Nagy, 2016). 

Az elmúlt évtizedben az önkormányzatok autonómiája is csökkent a hatásköreik megnyirbálása és pénzügyi forrásaik szűkülése következtében. A helyi önkormányzatokat szabályozó, 1990-ből származó törvény 2011-es módosítása során több önkormányzati feladatot, köztük az oktatást központosították, ezzel gyakorlatilag véget vetve a decentralizált helyi önkormányzati rendszer kialakítására tett kísérleteknek (Pálné Kovács et al., 2016). A kormányzat egyre növekvő mértékben avatkozott bele a települések üzemeltetésébe és a helyi együttműködések megvalósításába. Az önkormányzatok és civil szervezetek közpolitikai innovációt ígérő együttműködései fokozatosan kevesebb támogatást kaptak a központi költségvetésből, így EU-s és külföldi forrásoktól váltak függővé. Ez a helyi támogatási formák beszűkülésével és a civil szervezetek függőségének növekedésével is együttjárt. Ahogy arra Sebestény István, a nonprofit szervezetek statisztikáival foglalkozó szakértő mutatott rá, az önkormányzatok a helyben működő civil szervezeteknek nagyjából az egyharmadával kötnek együttműködéseket, és jellemzően ezekkel a szűk és apolitikus fókuszú szervezetekkel lépnek partnerségre. Ugyanakkor az EU-s források a legtöbb szervezet számára elérhetetlenek maradtak, mivel híján vannak a szükséges adminisztratív kapacitásnak, nyelvtudásnak és hálózatépítési képességeknek, amelyek a versenyszemléletű, nagyobb szabású támogatási programokon való sikeres helytálláshoz szükségesek.

Mindent egybevetve, a civil szervezetek és az önkormányzatok közötti együttműködést alapjaiban befolyásolják a megváltozott politikai-gazdasági körülmények. 2010 óta a nem kormányzati szervezetek többsége fokozatosan vesztett az országos politikára való ráhatás képességéből. Éppen ezért egyre többen a helyi politikára és olyan kis léptékű projektekre kezdtek fókuszálni, ahol még mindig lehetséges az érdekérvényesítés és céljaik elérése. A formális együttműködések lehetőségét azonban jelentősen korlátozza a politikai klíma mellett az önkormányzati feladatkör szűkülése és a civil szektort érintő szabályok szigorítása is.

A függőség és a szűkülő erőforrások közötti egyensúlyozás

A civil szervezetek változatos stratégiákat dolgoztak ki annak érdekében, hogy egyrészt növeljék a társadalmi támogatottságukat, másrészt viszont elkerüljék a politikai csatározásokat és az önkormányzatoktól való túlzott függést. A kézzelfogható eredmények felmutatása vált az egyik legfontosabb, láthatóságot növelő stratégiai iránnyá. A saját erőből is nyerhető “civil ügyek” segítségével a politikai kockázatvállalást, valamint az önkormányzati döntéshozatal és bürokrácia útvesztőit is meg tudták kerülni. Olyan, alulról szerveződő helyi civil szervezetek, mint az Eleven Gyál-Eleven Vecsés kampányeszközök sokaságát vették igénybe, miközben igyekeztek elkerülni a „pártos” politikai mezőt. Helyi civil közvélemény-kutatások, egy adott környék ajtóról-ajtóra történő végigjárása, saját alternatív szakmai hálózat kiépítése és javaslatok megfogalmazása, vagy éppen a nyilvános viták generálása mind a segítségükre voltak abban, hogy bizonyos konkrét ügyekre (közszolgáltatások hiányosságaira, a közigazgatás tétlenségére) felhívják a figyelmet.

Interjúalanyaink egy része a kiegyensúlyozatlan vagy hiányzó helyi tájékoztatást nevezte meg a sikeres működés egyik fontos akadályaként. Miközben a legtöbb vidéki városban a központi szereppel bíró önkormányzati média pártossága jelent problémát, a Fővárosban az önkormányzat nem biztosít az együttműködések számára érdemi médiamegjelenést, ami miatt a civilekre hárul a feladat, hogy ezeket az erőfeszítéseiket kommunikálják. A média fontos szerepet játszhatna a civilek ügyeinek, követeléseinek becsatornázásában, de a jelenlegi magyarországi médiatér erősen elfogult és politikailag polarizált, a kritika megfogalmazása így gyakran retorzióval jár, ami kedvezőtlen terep a civil érdekérvényesítésnek. Az ellenzékhez sorolható szereplőkkel való politikai szövetségkötés sokszor egyáltalán nem jár nagyobb láthatósággal az adott szervezetek számára. A politikai törésvonalak miatt a civil szervezeteknek nem könnyű magukat láthatóvá tenni, különösen, ha mindkét politikai oldalt kritizálják, és ügyüket egyetlen politikai párt sem karolja fel. A helyi civil szervezetek egymással versengenek a hírekbe való bekerülésért, amelynek az az eredménye, hogy egy-egy erősebb szereplőt az egész civil szektor szószólójaként karolnak fel helyi politikusok. Ritka ellenpéldája ennek az Egri Civil Kerekasztal rotálódó elnöksége, amelynek révén több civil szervezet között oszlik meg a média figyelme.

Kihívást jelent a civil szervezetek számára, hogy jobban támaszkodjanak az állampolgárok közvetlen aktivitására. A tevékenységük láthatóságát ugyanis az önkéntesség kultúrájának terjesztése, valamint új aktivisták és tagok toborzása tudja megteremteni. Ez azonban különösen nehéz ott, ahol a tagok teljes állásban dolgoznak, és kevés idejük marad a közügyekre. Hiába lennének pályázatok és képzések, nehéz erre a legelkötelezettebb tagokon túli, lazán kapcsolódó aktivistákat motiválni, akik be-bekapcsolódnak ugyan a tevékenységbe, de nem “teljes állású”, professzionális civilek. Ebből kifolyólag az innoválni akaró helyi civil szereplők gyakran más erőforrásokra, így más szférákból származó szakértői tudásra, országos vagy éppen nemzetközi hálózatokkal való együttműködésre kénytelenek támaszkodni, szervezetileg, a megszólítottak képviselete, mozgósítása tekintetében ugyanakkor nem erősödnek hozzá az ebből fakadó láthatósághoz. 

Reményteli folyamat ugyanakkor a magyarországi adományozási kultúra elmúlt évekbeli megváltozása. Interjúalanyaink szerint ennek oka a központi kormányzat civilekkel szembeni ellenséges fellépésében keresendő. Ez ugyanis arra késztette a civileket, hogy ne csak az önkormányzatokkal, hanem közvetlenül a helyi lakosokkal is keressék a szövetségkötés lehetőségeit. Lohász Cili, a VaLyo alapítója úgy látja, 15 évvel ezelőtt lehetetlen lett volna a maihoz fogható mértékű adományt gyűjteni, ma viszont ez egyre gyakrabban jár sikerrel. Hasonlóképpen vélekedik Barna Erika, a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány igazgatója is, aki szerint a vállalati társadalmi felelősségvállalási és karitatív programok mellett a helyi donorok is kitüntetett szerepet játszanak a civil szervezetek bevételeinek stabilizálásában. A helyi környezetbe való beágyazottság fontos tényezője lett az egyéni adományokra építő adománygyűjtő kampányok sikerének is.

A beágyazottság problémái

A civilségből fakadó szimbolikus tőke és speciális szakértelem mellett a társadalmi részvétel kérdése is hangsúlyossá vált, amit az ezt előtérbe helyező 2019. októberi önkormányzati választási kampány is megerősített. A területen dolgozó urbanista interjúalanyunk azonban egyáltalán nem érzi úgy, hogy egy civil társadalmi boom zajlana. Ehelyett „sok szervezet egy új fázisba lépett; azok, akik már az elmúlt évtizedben is jelen voltak, egyre inkább professzionalizálódnak, és fontos munkát végeznek azon a terepen, amelyért az elmúlt években mindvégig küzdöttek”. A civil társadalom ezen szereplői sokszor progresszívebbek és agilisabbak, mint azok a szereplők, akik a 2000-es években még részt vehettek uniós források által generált, befolyásolt partnerségekben. A bürokratikus folyamatok hatását ellensúlyozandó, a civil szervezetek 2010 után feltűnő új hulláma a kooperáció rugalmasabb formáit igyekezett megvalósítani, például úgy, hogy az önkormányzatok helyett egyenesen a lakossághoz fordultak programjaikkal. Különösen szociális területen látványos olyan újfajta civil stratégiák megjelenése, amelyek kifejezetten arra törekednek, hogy a szervezet ne függjön az állami-önkormányzati partnerekkel való együttműködésektől, hanem közvetlenül a helyiekkel való viszonyára alapozza felhatalmazását és saját erőforrásaira a működését. Ez a stratégia sokszor azt is magával vonja, hogy a szervezet kívül pozícionálja magát a meglévő állami rendszeren, és nem kíván részt venni annak toldozásában-foldozásában.

Az alternatív, kritikai szerepben lévő szervezetek más területeken is egyre jobban támaszkodtak a társadalmi részvételre és a beágyazottságra. Ahogy azt egy budapesti civil szervezet alapítója magyarázta, „volt egyfajta megvilágosodás a civil szférában 2015-16 körül, amikor a kormány támadni kezdte a külföldről finanszírozott NGO-kat”. A civilek számára ekkor vált világossá, hogy társadalmi támogatottság nélkül nem érik el céljaikat. Ez lökést adott a helyi közeggel való kapcsolatkeresésnek, a helyi témák felkarolásának is. A civil-önkormányzati együttműködéseket tanácsadással is segítő urbanista szakértő úgy véli, a következő lépés az egész ökoszisztéma megerősítése lenne. “Az önkormányzatok egyelőre még nem jók a hálózatépítésben, ebben igyekszünk nekik segíteni. A fővárosi önkormányzatnak már voltak találkozói a civil szereplőkkel, de még nem látom, milyen messzire megy mindez.” Véleménye szerint az akarat erre megvan, az együttműködések megvalósíthatóságának receptje azonban egyelőre még hiányzik.

Az önkormányzati-civil együttműködések dinamikáját meghatározza az is, hogy a kooperációval kapcsolatban milyen megközelítést alkalmaz a szervezet. Egyes civil szervezetek jobban be vannak ágyazva a helyi együttműködésekbe, például az önkormányzatok feladatának számító jóléti szolgáltatásokat biztosítják hátrányos helyzetű csoportok számára. Az újabb, informális alapon szerveződő civil csoportok gyakran kritizálják ezeket a szervezeteket azzal, hogy időközben hozzáidomultak a rendszerhez és ezáltal a status quo fennmaradásában érdekeltek ahelyett, hogy a strukturális problémákra világítanának rá vagy érdekérvényesítésre használnák a pozícióikat. Az ilyesféle kritikák gyakran az együttműködések átláthatatlanságára mutatnak rá, illetve hiányolják a beágyazott civil szervezetek törekvését a sérülékeny csoportok helyzetbe hozására, és az újonnan megfogalmazódó civil követelésekkel vállalt szolidaritás kimutatására. Ezzel egyidejűleg az új civil szervezetekre már jellemzőbb a korábban leginkább a zöldszervezetek kapcsán megfigyelhető intenzív hálózatépítés, melynek révén egyrészt felkarolták egymást és az alulról felfelé irányuló kezdeményezéseket, másrészt fenn tudták tartani az önkormányzatokkal szembeni kritikusabb hozzáállásukat is. Pécsett az önkormányzat a hagyományos, nagy civil szervezetekkel tart fenn szerződéses együttműködést, miközben az alulról szerveződő csoportok nem kapnak ehhez hasonló figyelmet, noha egyébként jelen vannak a hátrányos helyzetű polgárok mindennapjaiban. 

Az intézményesülés: civil stratégiák a konfliktustól a kooperációig

Habár a kormányzati kommunikáció célja a civil társadalom szereplői közötti törésvonalak mélyítése és politikai polarizálása, az általunk meginterjúvolt szervezetek többségének nincs kifejezett politikai víziója. Az Egri Civil Kerekasztal egy tagja szerint a fókusz a helyi ügyeken van, nem igazán érdeklődnek a „nagypolitika” iránt. A civil szervezetek többsége leginkább azokat a jogi, pénzügyi és szabályozási akadályokat igyekszik legyűrni, amelyek céljaik elérésében gátolják őket. A politika többnyire kockázatként jelenik meg a számukra, ami akár még hosszú távú szerződések megkötését követően is kiküszöbölhetetlen bizonytalansági tényezőt jelent. A jó kapcsolatot sok esetben működő személyközi viszonyokra vezették vissza interjúalanyaink. Többen hangsúlyozták, hogy az önkormányzat és az ottani döntéshozatali folyamat “fekete doboz” a számukra, ezért az ügyeik pártpolitikai-kommunikációs felkarolásánál gyakran fontosabb, hogy konzekvens, kiszámítható, szavatartó önkormányzati féllel tudjanak tárgyalni. Az átláthatatlanság, a korrupció gyanúja és a függőséget jelentő politikai elvárások sokszor tántorítják el a civileket a reputációjukat is kockáztató kapcsolatépítéstől. 

Az együttműködés szempontjából kihívás a kritikus hangvétel „megszelídítése”, amire az önkormányzatokkal való formális partnerség megkötéséhez van szükség. Válaszadóink többsége egyetértett abban, hogy az önkormányzatokkal való közös munka érdekében sokszor meg kell változtatniuk a taktikájukat. Óvatosabbá kell válniuk, ami gyakran azzal jár, hogy adott projekttel kapcsolatos álláspontjukat nem kommunikálják, amíg az önkormányzat nem nyilatkozik meg a kérdésben. Gyakran érzik azt, hogy a konstruktívabb hozzáállás vezethet eredményre. Ám a rosszul működő formális eljárások és a negatív beidegződések megváltoztatása érdekében az egyes szervezetek sokféle módon kommunikálnak, a konfrontatívtól a konszenzuskeresőig.

A szervezet céljaitól és motivációjától függően a válaszadók egy része úgy gondolja, hogy a nyomásgyakorlás egyetlen lehetősége az, ha fenntartják a kritikai hangvételt a helyi közigazgatás kívülről történő ellenőrzése révén. Ahogy egy watchdog (“őrkutya”) típusú szervezet, a Civil Kapocs alapítója elmondta, „hosszú távon az önkormányzatokkal való együttműködés nem lehet sikeres, mivel nekik nem áll érdekükben a közös alapok megtalálása. Az általunk nyújtott kontrollmechanizmusok ellenük dolgoznak.” Az ellenőrző funkciót betölteni kívánó civil szervezetek “harcias” megközelítésük miatt gyakran kerülnek konfliktusba az önkormányzatokkal: adatokért perlik be őket vagy nyomást gyakorolnak rájuk, hogy bizonyos dokumentumok nyilvánosságra hozatalával tegyék átláthatóbbá a működésüket.

Más civil szervezetek úgy tartják, az ellenőrző szerep fenntartása mellett kooperatívabb megközelítésre is szükség van az önkormányzatokkal való kapcsolatban. Ahogy a Civil Kalász alapítója kifejtette, a cél a közös döntéshozatal és ebbe minél több ember bevonása. Úgy látja, ha civilként világosan meg tudják fogalmazni az igényeiket, akkor könnyebb mások hozzáállásán is változtatni, ám ez ma gyakran hiányzik. Ezen szervezetek számára – az adott közegtől és a szóban forgó témától függően – a párbeszéd és az együttműködés fejlesztése fontosabb a konfrontációnál, mivel a szerepüket az állampolgárok követeléseinek építő jellegű javaslatokon keresztül történő tolmácsolásában látják (pl. Járókelő). Másképpen fogalmazva, számukra az elképzelések megosztására és fejlesztésére szolgáló kommunikációs formák és felületek megteremtése az elsődleges cél. Általánosságban ezen szervezetek és közösségek a konfrontatívabb stratégiát követő csoportokhoz hasonlóan informálisabb alapon működnek, és a kitűzött és megvalósítani kívánt napirendjük is világos. Következetesen hajtják végre az akcióikat, amelyek támogatására igyekeznek a közvéleményt megnyerni. Időt nem sajnálva igyekeznek fenntartani és hirdetni azokat a csatornákat, amelyek az állampolgárok és önkormányzatok közötti érdekegyeztetésre szolgálhatnak. Ahogy a C8 példája is mutatja, egy ilyen víziónak egyfajta „ön-kormányzás” igénye is része lehet, amely lehetővé teszi az állampolgárok és az önkormányzat választott tagjainak egyenlő partnerekként való együttműködését.

Számos helyi csoport a társadalmi párbeszéd fejlesztésénél sokkal konkrétabb célok mentén jön létre, és ennek megfelelően konkrét eredményeket lehetővé tevő együttműködésekre igyekeznek fókuszálni. Amennyiben a civil szervezet célja egy adott jogszabály vagy közpolitikai döntés megváltoztatása, a stratégiáját jobban az ügy gyakorlati aspektusaira fókuszálja az elégtelen közpolitikák alternatíváinak felmutatásával és a rendszerszintű változás követelésével. Ahogy az Kőbánya példáján is látható, az Utcáról Lakásba! Egyesület (ULE) az érintett állampolgárok bevonásából eredő helyi beágyazottságát a közpolitikai célok (az „elsőként lakhatást” megközelítés) elérésére tett lépésekkel párosította, felerősítve ezzel a már meglévő lakhatási jogi diskurzust, amely a közszféra által a rászorulók számára nyújtandó segítséget is katalizálta. Az alternatívának kereső civilek meglátása szerint a hosszú távú megközelítés a kulcs a minél jobb megoldások megtalálásához. Ennek alapjául pedig a konkrét feladatokon alapuló együttműködés megteremtése, az autonómia megőrzése és a potenciális politikai szövetségesek megtalálása szolgálnak, melyek segítségével a kívánt strukturális változások különböző elérési módozatait lehet a gyakorlatban tesztelni.

Végezetül egyes csoportok eljuthatnak arra az elhatározásra, hogy a legjobb stratégia a helyi politikába való bevonódás, amely hozzájárulhat a követeléseik felhangosításához és céljaik eléréséhez. Ahogy azt a Civil Kalász alapítója megfogalmazta, „helyi ügyekkel foglalkozni mindig politikai cselekedet”, ezért nem lehet figyelmen kívül hagyni a hivatalos politikát. Ám a helyi politikában és választások során egyes jelölteket vagy politikai formációkat támogató civileknek rendkívül nehéz függetlennek feltüntetni magukat a közvélemény előtt, mivel sokak szemében ezzel az önkormányzat csatolt részévé válnak. Ezzel együtt sokszor döntenek úgy, hogy az őket ignoráló helyi hatalommal szemben egy velük azonos értékeket valló helyi ellenzéki jelölt melletti kampányolás alkalmas stratégia lehet a céljaik elérésére. A C8 Budapest VIII. kerületében folytatott kampánya ilyen eset volt. Amikor azonban a C8 által támogatott jelölt megnyerte az önkormányzati választást, a szervezet kettészakadt az önkormányzatba belépő, valamint a kívül maradó tagokra. Sok hangadó helyi lakos egy privilegizált civil szervezetnek vagy helyi pártnak látja a C8-at, amely ellentmond az aktivisták saját helyzetértékelésének. Bár a C8 nem fogadja el az önkormányzat anyagi támogatását, nem is bérel semmilyen helyiséget tőle, ez az üzenet nem könnyen megy át a közbeszédbe. Ez is jól mutatja, hogy a civil szervezetek egyik legfőbb nehézségét éppen a helyi közélet és a pártpolitika közti különbség elmagyarázása okozza. A szervezetek célja azt kihangsúlyozni, hogy ők maguk nem feltétlenül akarnak döntéshozói pozícióba kerülni, inkább csak több teret akarnak teremteni a közügyekről folytatott vitáknak.

A civil szektor fentiekben taglalt stratégiái nem függetlenek az önkormányzati szektor párhuzamosan kibontakozó új kihívásaitól. Az önkormányzati autonómiák központi megnyirbálása a 2000-es évek partnerségi retorikájának külső feltételrendszerét is átalakította. Az önkormányzatok egyre szűkülő forrásaik mellett inkább tartják “házon belül”, az önkormányzatokhoz szorosan kötődő intézményeknél a kijárható, általában éppen ilyesfajta kompenzációra szolgáló pályázati projekteket. A helyi ügyek felértékelődése mellett a központi kormányzat elérhetetlensége is hozzájárult, hogy a részvétel igénye és a civil érdekérvényesítés figyelme mégis az önkormányzatoknál csapódott le. Ez képeződött le a 2019-es önkormányzati választásokat követő helyzetben. A beígért “részvételi fordulat”- a járványhelyzettől és az azt kísérő kormányzati elvonásoktól nem függetlenül - egyelőre nem következett be. A rendkívüli helyzetben, a központi kormányzat önkormányzatokkal kapcsolatos szándékainak ismerete nélkül kérdés, reális-e egyáltalán társadalmasított működési logikákat és a civil társadalom és a közszféra közötti súrlódások, rivalizálás feloldását várni, amikor a külső feltételek inkább egy felülről vezérelt modell irányába hatnak?

A társadalmi részvétel becsatornázására való tényleges politikai szándék mellett megfigyelhetőek bizonyos szervezeti-kulturális akadályok is. Egyrészt hiányoznak az önkormányzatokon belül azok a formális szerep- és felelősségi körök, amelyek elősegítik a részvételi fordulatot, kibékítik, és nem kiélezik (egyéni kiégésbe és kudarcélményekbe fordítják) a civil és a bürokratikus logika határának átlépését. Józsefvárosban, nem függetlenül a C8 fellépésétől a Közösségi részvételi iroda létrejötte jó példa arra, hogyan fordítható le hivatali logikára a nyitottabb, részvételibb önkormányzat követelése.

Nem csak az önkormányzatnak van feladata: a civil társadalomnak is fel kell mérnie, milyen mértékben tudja kölcsönös előnnyel, hitelvesztés és kiábrándulás nélkül közvetíteni az állampolgárok igényeit az önkormányzatok irányába. Ez a képviseleti-szóvivői szerep sokféle módon válhat problémássá. Kiéleződhet, hogy a középosztálybeli értékeket közvetítő civil habitus csak kevés ponton érintkezik a képviselt hátrányos helyzetű csoportokkal. A civileket és a társadalmi párbeszéd intézményesülését zárójelbe teheti a sokszor csak színleg demokratikus, felülről kezdeményezett közvetlen véleménycsere. Nagy a veszélye továbbá annak is, hogy a civil fél nem tudja érhetővé tenni a meglévő mozgástereket, kényszerpályákat, és tevékenysége feloldódik a kritikus vélemények zajában. Végezetül megoldásra váró kérdés, hogyan tud minél több szervezet saját kontúrjait megőrizve közösen bekapcsolódni ebbe a demokratikus folyamatba ahelyett, hogy csupán a meglévő partnerekkel való kapcsolatok mélyülnek el. 

Az önkormányzatiság leépítésére irányuló közelmúltbeli kormányzati törekvések, az ennek nyomán tovább csökkenő önkormányzati források és a bizonytalanná váló együttműködések tükrében Magyarországon a civileknek - immár nem először - újra kell értékelnie, mire számíthatnak az önkormányzatoktól hatáskörök és lehetőségek tekintetében. A rendszerváltást követő évtizedekben a demokrácia szükségszerű velejárójának tűnt, hogy a helyi állam és a helyi közösségek közötti kapcsolatok idővel elmélyülnek. Ma már egyre inkább nyitott kérdés, marad-e hely a civileknek a helyi önkormányzás változó viszonyai között?

A fejezet szerzői: Bródy Luca Sára és Merényi M. Miklós. A teljes kutatási jelentés lengyel és román országfejezetekkel és a hozzájuk kapcsolódó 4-4 esettanulmánnyal elérhető ezen az oldalon. A projekt a the National Endowment for Democracy támogatásával valósult meg. A teljes kutatás magyarul itt érhető el.