A párt- és kampányfinanszírozás hiányosságai jelentik Magyarországon évtizedek óta az egyik legsúlyosabb korrupciós kockázatot. Ha a pártok nem kapnak „tisztán” elegendő pénzt a kampányra és működésükre, kénytelenek azt más, illegális forrásokból beszerezni. Ez pedig megnyitja az utat az intézményesült korrupció előtt. Sorozatunk első részében a hazai kampányfinanszírozás visszásságaival, második részében pedig a kampánykorlátozások hatásaival foglalkoztunk. E harmadik részben megoldási lehetőségeket javaslunk nemzetközi példák alapján.

1. Miért kapjanak pénzt a pártok?

Minél több pénz jut legálisan a pártoknak, annál valószínűbb, hogy tisztán zajlik a pártok működése és a választási kampány. A Transparency International tanulmánya szerint a 2012 előtti kampányszabályok olyannyira elrugaszkodottak voltak a valóságtól, hogy a pártok akár teljes (legális) bevételüknél is többet fordíthattak a 2010-es kampányra. Természetesen ennek is van egy racionális korlátja, ám egy országos pártot fenntartani és egy választási kampányt finanszírozni nem filléres dolog.  Azt korábban a K-Monitor is üdvözölte, hogy az új kampányfinanszírozási törvény szerint a pártok többet költhetnek, mint korábban – sajnálatos azonban, hogy más előnye nincsen a javaslatnak.

2. Mi alapján kellene meghatározni az összeget?

Európai példák vannak arra is, hogy csak parlamenti pártok kapjanak támogatást (Ausztria, Belgium, Finnország), de mi jobbnak tartjuk az egyenlőbb esélyek garantálása végett, ha a ciklust megelőző választásokon érdemi támogatottsággal rendelkező pártok is hozzáférhetnek állami támogatáshoz – Magyarországon jelenleg 1% fölötti eredmény esetén jár ilyen juttatás. Több esetben a megszerzett voksok számához kötik az összegeket, Lettországban és Németországban van érvényben például a pártokat minden egyes szavazat után támogató rendszer.

3. Nem kellene inkább csökkenteni a pártok államtól való függését?

Jelenleg nagyobb kockázatot jelent, ha a pártok nem jutnak legális forráshoz, ezért a korrupció eszközéhez nyúlnak, például cégektől „vesznek fel hitelt” megbundázott közbeszerzési eljárások ígéretéért cserébe. De idővel egy vegyes rendszer bevezetése lenne előnyös, például Németországban a pártok állami támogatása nem lehet magasabb, mint az általuk magánadományozóktól összegyűjtött pénzmennyiség. Attól azonban, hogy választók érdemi mennyiségű pénzt adjanak pártoknak, mi még igen messze vagyunk. Németország egyébként más szempontból is kiemelkedő példa: el tudjuk például képzelni, hogy ott a kormánypártok szeretnének a tisztességes verseny érdekében az ellenzék számára több pénzt biztosítani? Pedig ez az igazság. Amihez persze az is hozzátartozik, hogy a CDU is könnyen nagyvonalú saját pártfinanszírozási botrányát követően.

4. Mi a baj a kampánykorlátozásokkal?

A fő probléma, hogy ezek a korlátok nem vonatkoznak kormányra és civil szervezetre. Így az a párt, amelyik kormányon van, és amelyik rendelkezik megfelelő forrásokkal kitömött civil szervezettel, könnyen megkerülheti azokat, sértve az egyenlő esélyek elvét. Egyébként a szabad kampány növeli a választók tájékozottságát, a kampány hatására magasabb szavazati arány pedig a parlament legitimációját. Nincs reális ok korlátozni a kereskedelmi média hirdetéseit vagy a közterülteken való hirdetéseket. Hacsak nem az, hogy éppen aktuálisan kinek kedveznek ezek a szabályok.

5. Sok szó esik arról, hogy fantompártok százmilliókhoz juthatnak állami támogatásból. Meg lehet ezt akadályozni?

Erre az egyik lehetőség a képviselőjelöltté váláshoz szükséges ajánlások számának megemelése. Ez azonban rontja a kevesebb aktivistával rendelkező, kisebb pártok esélyeit, ráadásul a 2010 előtti Magyarországon számos visszaélés vált ismertté az ajánlószelvényekkel, a pártok lényegében szabadon adhatták-vehették ezeket. Ennél tehát jobb lenne valamiféle eredményhez kötni minden pártnak adható támogatást – ha például nem ér el egy párt vagy jelölt 1, esetleg 2 százalékot, a támogatásokat vissza kell fizetnie. Ilyen záradék szerepel a jelenleg hatályos törvényben is – csak kár, hogy kizárólag a jelöltekre vonatkozik, a pártokra nem.

6. És mi a helyzet az elszámolással?

Sajnos a szigorúbb elszámolási szabályok csak a képviselőjelöltek kampányára vonatkoznak, a pártokéra nem – a jelöltek egymillióját tehát pontosan kell elszámolni, a pártok által kapott, ehhez képes többszörös támogatást azonban nem. Ennél is nagyobb probléma, hogy az új kampányfinanszírozási törvény csak 50 napig (a választási kampány idejére) vezet be szigorúbb elszámolási rendet, utána a pártok megint azt csinálnak, amit akarnak. A pártok gazdálkodását jelenleg felügyelő Állami Számvevőszék jogköre gyenge, büntetései nem rendelkeznek visszatartó erővel.

7. Össze tudnád foglalni, milyen az ideális kampányszabályozás?

Ideális szabályozás nincsen, illetve minden szabályozás hatékonysága nagyban függ a politikai kultúrától. Azonban a kívánatos az lenne, ha a valós társadalmi támogatottsággal rendelkező pártok egyenlő esélyekkel, akár megnövelt állami forrásból, de átláthatóan és szigorú ellenőrzés és szankciók mellett működhetnének és kampányolhatnának. A jelenleg Magyarországon érvényben lévő szabályozás sajnos e kritériumok egyikének sem tesz eleget: nincsenek egyenlő esélyek, továbbra sincs elég pénz a működésre (csak a kampányra), nincsen szigorú ellenőrzés és a büntetések sem rendelkeznek visszatartó erővel. Új pártfinanszírozási törvényre lenne szükség, a kampányfinanszírozás kapcsán a rengeteg hiba kijavítására, a kampány korlátozásait pedig teljes egészben el kellene törölni.

Az eredeti céldátumhoz képest majdnem fél éves csúszással, február 3-án tette közzé az Európai Bizottság az első Európai Antikorrupciós Jelentést. A jelentés kiadását több mint két éves munka előzte meg, és a bizottság szakértőin túl számos külső, helyi tanácsadó vett részt a folyamatban.

Az elemzés célja egyrészt, hogy uniós szinten feltárja legjellemzőbb korrupciós problémákat, ezen felül a jelentés a 28 tagország értékelését is tartalmazza, részletezve a leginkább korrupciós kockázatot jelentő területeket.

A K-Monitor különösen örvendetesnek tartja, hogy a riport nem a korrupció szűkítő, bünetetőjogi megközelítését, hanem egy tágabb, problémacentrikusabb meghatározását alkalmazza, amely bármely olyan tevékenységet magában foglal, ahol a köz vagy magánszfére szereplői magánhaszon szerzésére használják fel a rájuk ruházott hatalamat. Kiemelendő, hogy a korrupciós  kockázatok kezelésére ajánlásokat is megfogalmaz, még akkor is, ha ezek nem bírnak kötelező erővel. Az általános javaslatok között szerepel a kontrollmechanizmusok erősítése, a szigorú összeférhetetlenségi szabályok megállapítása, a politikai elszámoltathatóság növelése és az illegális pártfinanszírozás visszaszorítása. A kockázatos területek között egyrészt a helyi, reguionális vagy önkormányzati  szintet, az állami vállalatok felügyletét és a városfejlesztési és -építési területet, valamint egészségügyi szolgáltatásokat emelik ki. Reméljük, hogy az anyag a jövőben egy hatékony, uniós szintű antikorrupciós szakpolitika alapját jelentheti.

Nem véletlen, hogy az első antikorrupciós jelentés fókuszpontjában a közbeszerzés, illetve a közbeszerzési korrupció állnak – már csak azért is, mert egy 2013-as kutatás szerint a közbeszerzési korrupció közvetlen költségei több eurómilliárdos összeget emésztenek fel évente, ami természetesen az uniós források elosztásának hatékonyságát is erősen megkérdőjelezheti. A jelentés szerint álatalánosan elterjedtek a cégekre szabott, vagy túlzottan korlátozó  közbeszerzési kiírások, a tenderek felosztása, a megfelelő indok nélküli gyorsított eljárások, valamint a hirdetmény nélküli közbeszerzések lefolytatása: e praktikák célja az, hogy a közbeszerzők kiiktassák a versenyt, és a számukra kedves partnerrel szerződhessenek. Különösen sokszor fordul elő a szerződések utólagos módosítása is – természetesen a szerződő hatóság kárára. A legteljesebb mértékben egyet értünk a jelentés készítőivel abban, hogy a fenti trükköket első sorban  kockázatkezeléssel, szigorúbb ellenőrzéssel és szankciókkal,  tágabb körű, nyilvános adatközléssel és elektronikus szűrőeszközökkel, illetve az e-közbeszerzés kiterjedt használatával lehetne kivédeni.

Bár az anyag nem tartalmaz rangsort vagy pontozást, szinte az összes általános probléma visszaköszön a Magyarországról készített jelentésrészben is, ami azt jelzi, bőven akad még tennivaló a korrupció elleni harcban itthon is. A jelentés ugyan kitér a kormány korrupcióellenes stratégiájára, és arra, hogy számos pozitív kezdeményezés erősítheti a közszféra integritását.  Ugyanakkor civil szemmel az antikorrupciós program és az ehhez kapcsolódó munkacsoport tevékenysége nem tekinthető egyértelmű sikernek. Noha valóban civil kezdeményezésre csatlakozott például a kormány a Nyílt Kormányzati Együttműködéshez, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a civil javaslatok nagy része felhigítva került a programba, a legutóbbi vállalások pedig egyenesen nevetségesre sikerültek. Nem is beszélve arról, hogy a kormány antikorrupciós tevékenységének célcsoportja csupán a köztisztviselők szűk rétege, és a program sosem célozta meg a korrupció sokkal súlyosabb, áthatóbb formáit, például a politikai vagy az egészségügyi korrupciót.

Számos civil szervezet és szakértő  véleményével összhangban ugyanakkor a jelentés is kiemeli, hogy Magyarországon egyre komolyabb korrupciós kockázatot jelent a protekcionizmus, a klientúrák erősödése és a hatékony jogi fellépés hiánya. Itt kerül említésre a bírósági rendszer átalakítása és tönkretétele is, amely amellett, hogy a fékek és ellensúlyok felszámolását jelenti, komoly korrupciós kockázatot hordoz.

Ki kell emelnünk, hogy a jelentés megemlíti a közérdekű bejelentőkről szóló törvény elfogadását is, pedig ahogy arra már többször is rámutattunk, a törvény nagyon súlyos hiányosságokkal küzd, és aligha fogja előmozdítani a közérdekű bejelentéseket.

Magyarországgal kapcsolatban a következő területekre koncentrál a riport:

Pártfinanszírozás:

Magyarországon a jelentés szerint nem történt előrelépés, sajnos, az országgyűlési választások átláthatóságáról szóló törvény pedig egyáltalán nem tette átláthatóbbá a pártok gazdálkodását, akik a továbbbiakban is csak sajtpapírszerűen lesznek kötelesek beszámolni bevételeikről és kiadásaikról. Ezt mi már csak azért is különösen felháborítónak tartjuk, mert miközben a cégekre és a civil szervezetekre egyre szigorúbb elektronikus beszámolási kötelezettséget írnak elő, a pártok különleges státuszt élvezhetnek, és miközben többszáz millió forintnyi közpénzből gazdálkodnak, nyugodt szívvel mondhatják, hogy “ nem látnak el közfeladatot“, ezért az állampolgároknak semmi közük az adataiakhoz. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a céges támogatók eleve csak illegálisan tudják a pártok a finanszírozni, ami különösen nagy korrupciós nyomást helyez a rendszer egészére. Nagyon fontos lenne a pártok gazdálkodásának sokkal szigorúbb mederbe terelése.

Közbeszerzés:

A közbeszerzési rendszer legfeltűnőbb hiánmyosságát jelzi, hogy a magyarországi ajánlatkérők a jelek szerint nem igazán szeretik a versenyt, számos esetben a közbeszerzési eljárás csak díszletet szolgáltat a kívánt szerződő partnerek kiválasztásához. A kontrollmechanizmusok erősítésének, és a hirdetmény nélküli és tárgyalásos eljárások visszaszorításának szükségessége mellett azt is előremutatónak találnánk, ha a közbeszerzési központi adatbázisba számítógéppel újrafeldolgozhatóan (CSV, XML vagy más, hasonló formátumban) kerülnének be az adatok, ez ugyanis nagyon megkönnyítené az elektronikus kockázatjelző rendszerek kialakítását. Magyarországon számos civil szervezet és kutatóintézet foglalkozik a korrupciós kockázatok felmérésével, elemzésével, akik sokkal hatékonyabban tudnák munkájukat végezni, és rámutatni a különös kockázatot jelentő beszerzésekre, ha számítógéppel feldolgozható formában is elérhetőek lennének a közbeszerzési adatok. Ez segíthetné a Közbeszerzési Hatóság ellenőrzési munkáját is.

Vagyonnyilatkozatok és összeférhetetlenség:

Számtalan alkalommal hangsúlyoztuk mi is, hogy a vagyon- és összeférhetetlenségi nyilatkozatoknak azért hatalmas a jelentőségük, mert segítségükkel kiszűrhető egyrészt a hatalmi visszaélésért cserébe juttatott illegális gazdagodás, illetve ellenőrizhető, ha az állami vezetőket magánérdekeik befolyásolják döntéseik meghozatalában. Súlyos problémát jelent, hogy ezt a két funkciót a magyar vagyonnyilatkozati rendszer semmilyen formában nem képes ellátni. Ezen segíthetne az átfogó, automatikus, akár adóhatósági vizsgálattal egybekötött ellenőrzés, a hozzátartozók vagyonnyilatkozatának elérhetősége, illetve az összehasonlíthatóság növelése (akár elektronikus eszközökkel is).
Sajnos nagyon is sokat mondó, hogy a köztisztviselőkre gyakorlatilag szigorúbb vagyonnyilatkozati és összeférhetetlenségi szabályok vonatkoznak, mint az állami vezetőkre.

Információszabadság és átláthatóság:

Közhely, hogy a korrupció megfékezésének alapja a minél szélesebb körű átláthatóság megteremtése. Bár a 2011-ben elfogadott törvény nem jelentett érdemi váltást, továbbra is jogértelmezési inkoherenciák akadályozzák az egységes jogalmkalmazást. Sajnálatos, hogy az ezek ellenére viszonylag hatalmas rést ütött az információszabadságról szóló törvény 2013 júniusi módosítása, amely megteremtette a “visszaélésszerű adatigénylés” fogalmát, mely ellen a K-Monitor, más szervezetekkel együtt, számtalan fórumon tiltakozott.  És bár a törvény igen részletesen írja elő, hogy milyen adatokat kellene elektronikusan közzétennie a közpénzből gazdálkodó vagy közfeladatot ellátó szervezeteknek, semmilyen szankció nem sújtja azokat az intézményeket, akik nem, vagy csak késve, illetve értelmezhetetlen formában bocsátják közre a közérdekű adataikat. Hozzátesszük, hogy a legritkább esetben érhetőek el közérdekű adatok adatbázisszerű formátumban a közszféra elektronikus oldalain, pedig ez számos esetben megkönnyítené a közpénzekkel való felelős gazdálkodás ellenőrzését, és hozzájárulna az átláthatóság magasabb szintjéhez.

Egészségügy/hálapénz
A politikai és a közbeszerzési korrupción túl valószínűleg az egészségügyi korrupció jelenti a legsúlyosabb korrupciós problémát Magyarországon, már csak azért is, mert a hálapénz intézménye miatt talán ezzel találkoznak a leggyakrabban az állampolgárok. A probléma súlyosságát és elterjedtségét jól jelzi, hogy nemcsak a jogszabályok, de a közvélekedés szerint sem egyértelmű, hogy a hálapénz korrupciót jelent-e.  Sajnos ezen csak átfogó egészségügyi stratégiaváltás segíthet.

Lederer Sándor, a K-Monitor közpénzfigyelő iroda igazgatója személyes kapacitásában hozzájárult az EU anti-korrupciós jelentésének Magyarországról szóló részének elkészítéséhez.  

Minden év januárjának végén felbolydul a média az országgyűlési képviselők vagyonnyilatkozatainak leadására. Mindez természetes is: igen érdekes adat, hogy ki a leggazdagabb vagy legszegényebb parlamenti képviselő, mit és hogyan vásároltak politikusaink. Csak éppen a jelenlegi vagyonnyilatkozati rendszer lényegében értelmetlen, hiszen a képviselők azt vallanak be, amit akarnak.

Amint nyilvánossá válnak a képviselők vagyonnyilatkozatai, egy-két napig mindenki azon csámcsog, mi található azokban. Holott össze lehetne foglalni egyetlen mondatban is: pontosan az, amit a képviselő láttatni szeretne. Ahogy tavaly is írtunk róla, a magyar vagyonnyilatkozat-tételi rendszer jelenleg falra hányt borsó, hiszen a képviselők bármikor átírhatják vagyonukat rokonaik nevére. A rokonok vagyonnyilatkozatához ugyanis kizárólag a Mentelmi, Összeférhetetlenségi és Mandátumvizsgáló bizottság tagjai tekinthetnek bele, és ők is csak egy esteleges, képviselő ellen folyó vagyonnyilatkozati eljárás során. Ilyen eljárást elvileg bárki kezdeményezhet – a gyakorlatban viszont kizárólag a gondolatolvasók, hiszen egy titkos vagyonnyilatkozatban kell megjelölni ehhez a kifogásolt sorokat. Mindez tökéletesen összefoglalja, miért cinikus a képviselői vagyonbevallás rendszere, de korántsem ez az egyetlen probléma az egésszel.

De nemcsak a rokonoknál és strómanoknál lehet vagyonelemeket elrejteni. Az ellenőrzés kijátszását kifejezetten segíti, hogy nem kell azonosító adatokat – helyrajzi számot, ingatlan címét, hitel esetén a hitelfelvétel idejét, pontos összegét – megadniuk a honatyáknak. Szintén nem kell nyilatkozni a különböző társadalmi szervezeteknél vagy testületeknél betöltött tagságról. Márpedig ez összeférhetetlenséget eredményezhet a törvényhozási munka során. Noha létezik külön ilyen nyilatkozat is, az természtesen nem nyilvános. Formailag sem stimmel a dolog: a kézzel kitöltött vagyonnyilatkozatok csupán hobbigrafológusoknak adnak munkát, az ellenőrizhetőséget kifejezetten nehezítik. A 2011 előtti vagyonnyilatkozatok pedig online nem elérhetők, ami viszont az összehasonlíthatóságot teszi meglehetősen nehézzé. Olyan, elektronikus rendszer létrehozására van szükség, amelyben összevethetők a képviselő adatai legalább saját korábbi bevallásaival.

Ahogy korábban írtunk és nyilatkoztunk erről, a problémákon a  vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettségek módosításáról szóló törvény tervezett módosítása sem segítene. Az ugyanis nem a fenti problémák orvosolására, csupán arra tesz kísérletet, hogy egységesítse a kötelezettségeket és a szankciókat – hiszen eddig a legfőbb ügyészre és helyettesére, az MNB, a Gazdasági Versenyhivatal, az Állami Számvevőszék, a Médiatanács, a Közbeszerzési Hatóság és a Költségvetési Tanács vezető tisztségviselőire eltérő szabályok vonatkoztak.

A végére maradt a lényeg: a vagyonnyilatkozatok hibás, nem megfelelő kitöltését lényegében lehetetlen büntetni a jelenlegi szabályok szerint. A Mentelmi Bizottságnak ugyanis nincsen lehetősége átfogó vizsgálatot lefolytatni a képviselők vagyonosodásával kapcsolatban. A K-Monitor 2012-ben is, az országgyűlésről szóló törvény elfogadásakor is szorgalmazta egy olyan vagyonnyilatkozati rendszer bevezetését, amely valóban képes betölteni a funkcióját: vagyis amellett, hogy fényt derít a kétes forrásból származó vagyongyarapodásra, és megmutatja a lehetséges érdekkonfliktusokat, hatékony szankciórendszert is tartalmaz arra az esetre, ha a vagyonnyilatkozat-tételre kötelezettek manipulálnák vagyoni adataikat.

A vagyonnyilatkozatok leadási határidejét követően tehát elsősorban arról kellene beszélni, miért nem megfelelő ez a jelenlegi rendszer a korrupció korlátozására, nem pedig arról, melyik képviselőnek mije van. Ez ugyanis nem derül ki a vagyonnyilatkozatokból – csupán az, amit a képviselő láttatni szeretne.

A K-Monitor új sorozatában a lehető legegyszerűbb formában próbálja összefoglalni a kampányszabályok változásait. Sorozatunk első részében a kampányfinanszírozásról írtunk, a második részben arról lesz szó, hogyan hirdethetnek kampányidőszakban a pártok, és milyen korrupciós kockázatokat rejt az új szabályozás. Elöljáróban annyit elárulhatunk: a pártoknak sokkal kevesebb lehetőségük lesz megszólítani a választókat, mint korábban.

1. Mikor kezdődik a kampányidőszak?

Az új választási törvény szerint, amely a kampány szabályait részletezi, a kampányidőszak a szavazás napját megelőző 50. naptól a szavazás napján a szavazás befejezéséig tart. Mivel az országgyűlési választást Áder János köztársasági elnök 2014. április 6-ra írta ki, a kampányidőszak február 15-én kezdődik. Az ezen kívüli költésekkel a pártoknak sokkal kevésbé részletesen és ellenőrzött formában kell elszámolniuk, mint a kampányidőszak kiadásaival.

2. Hallgathatok-e rádiót vagy tévét anélkül, hogy kampányhirdetésekkel bombázzanak?

Attól függ, hogy közszolgálati vagy kereskedelmi médiáról beszélünk. A választási eljárási törvény szerint a közmédiában – ide tartozik többek közt az M1, M2, Duna TV, a Petőfi, Kossuth és Bartók Rádió – egyenlő feltételekkel és ingyenesen kell teret biztosítani az országos listát állító pártoknak és a nemzetiségi listát állító szervezeteknek (az erre rendelkezésre álló időkeret 470, illetve nemzetiségi lista esetén 130 perc).

3. Mi a helyzet a kereskedelmi tévékkel és rádiókkal?

Nagyon valószínű, hogy egyáltalán nem lesznek politikai hirdetések ezeken a csatornákon, de a helyzet ennél bonyolultabb. A Fidesz-KDNP frakció a negyedik alaptörvény-módosításban alkotmányos szinten be akarta tiltani a kampányt a kereskedelmi médiaszolgáltatóknál, ezt azonban az Európai Bizottság aggályainak köszönhetően finomította az Országgyűlés az ötödik alaptörvény-módosítással. Így most a kereskedelmi tévéknek és rádióknak kizárólag ingyenesen van lehetőségük – egyenlő feltételek mellett – reklámidőt biztosítani a pártok számára. És miért tennék ezt, ha az értékesíthető reklámidőt eladhatják mosópor- vagy autógyártóknak pénzért? Hivatalosan azonban még nem döntöttek erről, egyedül az egyébként Simicska Lajos többségi tulajdonában lévő Class FM vezetősége jelezte, hogy nem tervez kampányoknak teret adni, ahogyan 2010-ben sem tette.

4. Jól értem, hogy csak a közmédiában lesz politikai reklám? De hát azt alig nézik.

Valóban, az új szabályozás alapján a korábbinál  sokkal nehezebb lesz eljutni a médián, különösen a televízión keresztül a választókhoz. Ez egyrészt persze olcsóbb kampányt jelenthet, másrészt viszont egyértelműen a mindenkori kormánypártoknak kedvez. A kormányra ugyanis nem vonatkozik semmilyen megkötés, a politikusok például reklámozhatják a „rezsicsökkentést”, vagy azt, hogy „Magyarország jobban teljesít” a kereskedelmi tévékben is. Igaz, nem tehetik hozzá, hogy kire kell szavazni.

5. És a sajtóban és az interneten lesznek reklámok?

Igen, ott lényegében változatlanok a szabályok. A nyomtatott és online lapoknak előre le kell adniuk egy árlistát a választások szabályosságát felügyelő Állami Számvevőszéknek, majd kizárólag ez alapján értékesíthetnek reklámfelületet a pártok számára. Ezzel csak az a probléma, hogy a “piaci” hirdetők is igen ritkán vásárolnak “listaáron”, az árjegyzék elkészítésére pedig nem biztosítottak elegendő időt az újságok számára. A közösségi oldalakat, például a facebookot és a youtube-ot természetesen nem szabályozza a törvény, így könnyen elképzelhető, hogy ezeken a felületeken a korábbinál jóval több poltikai rekmlámmal találkozunk majd.



6. Idén is fel fognak hívni a politikusok?

Bár azt egy kérelem kitöltésével megtilthatjuk, hogy a Nemzeti Választási Iroda továbbítsa az általa nyilvántartott személyes adatainkat (nevünket és lakcímünket) a jelölő szervezeteknek, továbbra is számíthatunk SMS-ekre vagy telefonhívásokra különböző jelöltekről, ha például korábban ilyen célra megadtuk az adatainkat (vagy azt a pártok valamilyen módon megszerezték), és természetesen szórólapok is bőségesen fognak érkezni a postaládánkba.

7. Úgy hallottam, változtak a plakátok kihelyezéseinek szabályai, most akkor lesznek plakátok vagy nem?

Lesznek, de erősen korlátozott számban. Egy 2011-es kormányrendelet szerint tilos plakátot kihelyezni villany-, lámpa- és telefonoszlopra, közutak területén vagy a fölött, lakott területen kívül pedig a közúttól számított 50 vagy 100 méteren belül tilosak az óriásplakátok. Hirdetni tehát lényegében csak járműveken, illetve lakott területen belül, hirdetőoszlopokon vagy óriásplakáthelyeken lehet.  Ezt a kormányrendeletet az ellenzék arra hivatkozva bírálta, hogy a legtöbb ilyen típusú reklámhelyet a (szintén) Simcsika Lajos érdekeltségi körébe tartó MahirCityposter Kft. vagy a Publimont Kft. értékesíti.

8. Mi történik, ha nem párt helyez ki plakátot, csak egy pártot támogató civil szervezet?

A kampányszabályozás egyik legsúlyosabb problémája, hogy míg a pártokra szigorú szabályok vonatkoznak, ez nem igaz a pártok által támogatott vagy létrehozott szervezetekre. Az eddigi leglátványosabb, "bohócos" kampány,  például nem is jelölő szervezethez, hanem a Civil Összefogás Fórum névre hallgató kormányközeli civil szervezethez köthető. A CÖF egyelőre nem hozta nyilvánosságra, honnan jutott ahhoz a nem kevés pénzhez, amit egy ekkora kampány igényel. Civil, vagy álcivil szervezetetek, esetleg cégek természetesen az ellenzék kampányába is beszállhatnak. Ha viszont álcivilek kampányolnak a pártok helyett, felmerül a kérdés, mi értelme van a szigorú kampányszabályoknak - ez ugyanis nem más, mint azok kikerülése.

9. Azt hallottam, eltörölték a kampánycsendet és akár szállíthatják is a szavazókat, igaz ez?

Szerencsére a kampánycsendet lényegében eltörölték, ennek az sms és az internet, illetve a közösségi média általánossá válásával már semmi értelme nem volt. Az viszont egyáltalán nem pozitív, hogy a választási eljárásról szóló törvény értelmében a szavazók buszoztatása ugyan tilos marad, de „más segítségét igénybe vehetik a szavazóhelyiséghez való eljutáshoz”, tehát autóval utaztatni szabad lesz. Márpedig ez visszaélésekhez vezethet, ráadásul az egyenlő feltételű versenyt is sérti - a kis pártok jóval kevesebb erőforrással (és ebbe beletartozik a szavazókat szállítani képes autók száma is) gazdálkodhatnak, mint a nagyobbak.

A K-Monitor új sorozatában a lehető legegyszerűbb formában próbálja összefoglalni a kampányszabályok változásait. Sorozatunk első részében kifejezetten a kampányfinanszírozzással foglalkozunk, 2012-től ugyanis jelentős mértékben átalakultak ennek szabályai. Márpedig a kampány- és pártfinanszírozás meghatározó jelentőségű lehet a 2014-es – és akár a későbbi – választások kimenetelében.

1. Most párt- vagy kampányköltségekről lesz szó?

Kampányfinanszírozásról. Az új jogszabály, a 2013. évi LXXXVII. törvény kizárólag azt szabályozza, mennyit és költhetnek a pártok az országggyűlési választásokhoz kapcsolódó kampányidőszakban, és ezt hogyan támogatja az állam  – vagyis csak a 2014. február 15-től 2014. április 6-ig terjedő időszakra vonatkozik. Azt továbbra is a pártok működéséről és gazdálkodásáról szóló 1989-es  törvény szabályozza, hogy hogyan gazdálkodhatnak a pártok a kampányt megelőzően és azt követően, e tekintetben nincs változás. Fontos hangsúlyozni, hogy az új szabályozás nem terjed ki sem a 2014 májusi EP-választásra, sem pedig a vélhetően októberben tartandó önkormányzati választásra.

2. Mennyit költhetnek maximálisan a pártok? Bármennyit?

Korábban jelöltenként egymillió forintot, azaz a 386 fős parlamenttel számolva 386 millió forintot költhettek. Ez az összeg most háromszorosára nőtt, azaz a kevesebb, 199 képviselői hely ellenére a pártok csaknem egymilliárd forintot költhetnek.

3. Minek adjunk több pénz a pártoknak? Jó ez nekünk?

A kampánykeret növelése pozitív változás – a pártok ugyanis korábban is többet költöttek a megengedettnél, ha jóindulatúak vagyunk, azt is mondhatjuk, hogy a rossz szabályozás "kényszerítette" törvénysértésre a pártokat, hiszen a kampány drága játék. 2006-ban például az MSZP és a Fidesz 2-2 milliárd forintnál is többet költhetett, ami a megengedett érték több mint ötszörese. A 2010-es, sokkal kevésbé kiélezett kampányban is nagy valószínűséggel egymilliárdos érték felett költött a két legynagyobb párt.

Ezt az összeget azonban csak törvényt sértve szerezhették meg és költhették el, ami a politikai korrupció melegágya. Például úgy, hogy cégek adtak - nyilván kerülő úton - "kölcsönt" a pártok számára, amit a választások után a pártok elcsalt közbeszerzésekben, cégekre szabott állami kedvezményekkel vagy a vállalkozások számára előnyös "eseti törvényhozással" fizettek vissza. Inkább költsünk a pártokra többet állami forrásból, mint hogy a pártoknak törvényt sérteniük (vagy egyenesen lopniuk) kelljen ahhoz, hogy kampányolni tudjanak.

4. Akkor pontosan ki és mennyit kap?

Az egyéni képviselőjelöltek – tehát akik legalább 500 ajánlást gyűjtöttek, de úgy, hogy egy választó több jelöltet is ajánlhat – fejenként 1 millió forintot kapnak kincstári kártyán. Ezt az összeget csak kampánytevékenységre fordíthatják. A pártok számára kitalált kampányszabályozás ennél bonyolultabb: a támogatás összege attól függ, hány jelöltet tudnak állítani a pártok. A 106, tehát minden helyen jelöltet állító párt közel 600 millió forintot, a 80 jelölttel rendelkező párt közel 450 millió, az 54 jelölttel rendelkező párt csaknem 300 milliót, a 27 jelöltet állító – ez az országos lista állításának minimuma – pedig csaknem 150 milliót kap.

5. Ez még az egyéni képviselőjelöltek pénzével együtt is csak 700 millió körüli összeg. Hogyan lesz ebből egymilliárd forintos költés?

Ahhoz, hogy a maximálisan elkölthető 1 milliárdot felhasználhassák a kampányban, a legnagyobb pártoknak 294 millió forintot maguknak kell előteremteniük, például adományokból. És minél kevesebb jelöltet állít egy párt, annál több saját forrásra van szükségük, ha a maximumot akarják kampányra fordítani.

6. Hogyan kapják a pénzt a jelöltek és a pártok? Táskában?

Bármennyire is abszurdnak tűnik a dolog, a pártok bizony készpénzben kapnak támogatást – ehhez képest a képviselőjelöltekre sokkal szigorúbb szabályok vonatkoznak. Ők ugyanis – ahogy azt már említettük – a kincstártól kapnak kártyán támogatást. Ezt a kártyát nem lehet készpénzfelvételre használni, ezáltal könnyebben ellenőrizhető és kisebb korrupciós kockázattal jár.

A "CBA" 2010-es óriásplakátja

7. Ez jó bulinak tűnik, akkor én is elindulok képviselőjelöltnek!

Ezzel azért óvatosan kell bánni. Nem elég az 500 ajánlás begyűjtése, ha egy jelölt nem éri el a szavazatok két százalékát, a támogatást vissza kell fizetni.  Márpedig ez egy 70-80 ezer fős választókerületben legalább 2-3 ezer szavazatot jelent – amit már sokkal nehezebb összeszedni, mint az 500 ajánlást. Ez egyébként helyes, mert kiszűri a kizárólag pénzért induló képviselőjelölteket.

8. Akkor miért beszél mindenki arról, hogy kamupártok óriási pénzeket szakíthatnak?

Mert sajnos így van. Ha egy párt elegendő mennyiségű jelöltet állít, akár 600 millió forint is ütheti a markát, amivel csak az Állami Számvevőszéknek (ÁSZ) kell elszámolniuk, ráadásul ezt az összeget visszafizetési kötelezettség sem terheli. Magyarul: egy valós társadalmi támogatottsággal nem, de pár száz- vagy ezer fős hálózattal rendelkező párt bármikor megteheti, hogy jelölteket állít a kampánypénzekre hajtva. Ha a jelöltek többsége nem éri el a két százalékot, a jelöltenként egymillió forintot vissza kell fizetni, de támogatásként kapott pénz nagy részét nem.

9. Milyen adományokat fogadhatnak el a pártok?

A pártok gazdálkodásáról szóló törvény alapján párt például cégektől és más jogi személytől vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezettől vagyoni hozzájárulást nem fogadhat el. Névtelen adományt sem fogadhatnak el a pártok, félmillió forint fölött pedig a párt beszámolójában is meg kell nevezni az adományozót. Külföldi szervezettől sem fogadhat el a párt vagyoni hozzájárulást.

10. Hol van ebben a rendszerben korrupciós kockázat?

A készpénzben kapott - és így nehezen ellenőrizhető - 150-600 millió forint elég pénz ahhoz, hogy egy szervezet pénzért vásároljon ajánlásokat, aktivistákat. A kampányköltségeket pedig túlszámlázhatják – például drágábban rendelnek meg egy plakáttervet egy baráti reklámcégtől, majd osztoznak a hasznon. Azt az Állami Számvevőszék pedig igen nehezen tudja majd ellenőrzni, hogy valóban megér-e mondjuk kétmillió forintot egy reklámterv, amit egyébként néhány tíz- vagy százezer forintból ki lehetne hozni. Azaz, megéri kamupártot indítani.

Abszolút nem világos továbbá a törvény alapján, hogy mi lesz a pártok számára kiutalt, de el nem költött pénz sorsa. El lehet tenni? Vissza kell fizetni? Ha ez előbbi, akkor érdemes igazán kamupártoknak elindulni, ha pedig az utóbbi, érdemes a létező pártoknak előre megállapodni (például álcázott hosszú távú szerződés keretein belül) tanácsadókkal, reklámosokkal, médiavásárlókkal, és az országgyűlési kampányra adott költségeket ily módon az EP-választáson vagy az önkormányzati választáson felhasználni.

További fontos korrupciós kockázat, hogy civil szervezetekre nem vonatkoznak a pártokra vonatkozó szabályok. Azaz egy párt megteheti, hogy kampányát „kiszervezi” egy hozzá közel álló civil szervezethez, akiknek a fenti szabályokból lényegében egyetlen rendelkezést sem kell betartani. Egyelőre kizárólag az országot teleplakátozó Civil Összefogás Fórum részérő láttunk hasonló kezdeményezést, de figyeljük a többi „pártközeli” szervezetet is.

A fenti problémák miatt a K-Monitor és a TI Magyarország közösen monitorozni fogja a 2014-es kampányköltéseket. Amennyiben van kedved a munkában részt venni, itt jelentkezhetsz önkéntesnek.

Az előzmények

2010-ben a kormány elhatározta, hogy 4,8 milliárd forintot szán térképészeti légifelvételek készítésére. A projekt célja az lett volna, hogy végre nyilvántartás készüljön az állami tulajdonban lévő földekről és ingatlanokról – egy ilyen állami vagyonkataszterre egyébként, természetesen nyilvánosan hozzáférhető módon, szerintünk is szükség volna.

(fotó: index.hu)

A korrupciógyanús beruházásról Spirk József Index-újságíró közölt cikket, amelyben kifejtette: nemcsak, hogy a korábbi árak sokszorosába kerülne a projekt a közbeszerzés szerint, de a pályázati kiírás feltételeit csak Farkas Imre, a Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkárának korábbi cége, a Geodézia Zrt. tudta volna teljesíteni. 2008 és 2010 között már három tételben (78+43,3+49,3 millió forint) csináltak egy hasonló projektet. Érdemes észrevenni, hogy a 4,8 milliárdos ár a korábbinak csaknem harmincszorosa – valaki tehát (és sejtjük is, hogy kicsoda) óriásit kaszált volna az ötleten.

Nem sokkal a cikk megjelenését követően a Geodézia el is indult a pályázaton, amit végül forráshiányra hivatkozva visszavontak. Ez alapján úgy tűnt, klasszikus oknyomozós sikersztoriról van szó: volt egy korrupciógyanús ügylet, amit egy élelmes és kitartó újságíró leleplezett, majd a kellemetlenné vált tendert visszavonták. Mindenki örül – a vélhetően nyertes cég tulajdonosain kívül. Egy darabig.

Légifotózás újratöltve

2014. január 21-én a Napi.hu írta meg, hogy a kormány újra elővette a légifotózás ötletét. A cikk szerint a Debreceni Egyetem 6,5 milliárd forintért készítené el Magyarország digitális térképészeti adatbázisát, amelyből mindössze 150 millió forint lenne a légifotózás költsége, a maradék pedig a Debreceni Egyetem fejlesztésére kellene. Érdemes tehát látni, hogy a légifotózásra szánt összeg 170 millió (ez a 2008-2010-es ár) és 150 millió (ez a 2014-es) forintos ár között mozog. Ez alapján érhetetlen – illetve nagyon is érthető –, hogyan jött ki 2010-ben a 4,8 milliárdos összeg. De akkor hogyan lett már megint milliárdos a végső számla?

Úgy, hogy az egyetemnek  sem technikája, sem épülete, sem szakembere nincsen a projekt végrehajtására, viszont rendelkezésre áll 6 milliárd forintos uniós támogatás. Jobb esetben tehát arról van szó, hogy a megmaradt támogatást akarják villámsebességgel elkölteni. Ez azonban csak részben magyarázza a közbeszerzés, tehát az elvben átlátható és nyilvános eljárás hiányát. Ennek megkerülését – bár bőven közbeszerzési értékhatár feletti összegről van szó – a kormánypárti képviselők nemzetbiztonsági okokra hivatkozva kerülnék el. Joggal merül fel azonban a kérdés, hogy bár a légifotók valóban érzékeny adatokat érintenének (például katonai bázisokat is lefotózhatnak), miért nem csak ez a 150 milliós tétel esik ki a közbeszerzési eljárás alól? És valóban kockázatos egy ilyen projekt a Google Street View és a Google Earth mellett? Végül pedig az is kérdéses, miért titkolózott a kormány az eljárásról.

Csak nem arról van szó…?

A K-Monitor a TASZ-szal és a TI Magyarországgal közösen már többször felhívta a figyelmet arra, hogy ha nemzetbiztonsági okokra hivatkozva adatokat lehet titkosítani és ki lehet kerülni a közbeszerzési eljárást, az súlyos kockázatokat rejt magában. Bár az országról készült fényképadatbázis valóban tartalmazhat nemzetbiztonsági szempontból érzékeny adatokat, a Debreceni Egyetem fejlesztése aligha. Érdekes aspektust adhat ráadásul az ügynek, hogy amit a bizottsági vitában Juhász Ferenc (MSZP) volt honvédelmi minisztertől elhangzott, „gyakorlatilag a földhivatalok rendelkezésére állt egy ilyen adatbázis, oly módon, hogy ehhez nem kellett külön nemzetbiztonsági felmentés.” Ahogyan az is furcsa, hogy ennek elmondását követően Juhász sem kérdőjelezte meg az egész projekt értelmét, bár annak elhalasztását kérte.

Könnyen lehet, hogy az ehhez hasonló esetekben a nemzetbiztonsági szempontokra való hivatkozás nem az ország biztonságát, hanem a korrupt vállalkozók és/vagy politikusok titkainak leplezését szolgálja. És bár az is lehet, hogy az újabb légifényképezős projekt kapcsán minden rendben van, az előzmények egyértelműen azt sugallják, hogy a nagyobb átláthatóság akár milliárdos megtakarításhoz vezethet.

Képzeljük el, hogy teljes egészében nyilvános a paksi atomerőmű bővítéséről az orosz kormánnyal nemrég kötött megállapodás, vagy épp a Közgép Zrt. által nyert közbeszerzési pályázatok teljes dokumentációja. Könnyen lehet, hogy ha ezek az iratok a közvélemény számára teljes egészében hozzáférhetőek lennének, az növelné az esélyegyenlőséget és a hozzájárulna a tisztességesebb versenyhez a közbeszerzési piacon, az atomerőmű bővítéséről szóló megállapodás pedig ebben a formában talán létre sem jött volna. Közhely, hogy a nyilvánosság ereje jelentősen át tud formálni eseményeket, nem csak a korrupciót képes visszaszorítani, de összességében növeli az állam működésének hatékonyságát és a társadalmi bizalmat.

Épp ezért fontos mérföldkő a kormányok átláthatóbb működéséért folytatott küzdelemben, hogy egy keddi bejelentés szerint három szervezet – a Nyílt Szerződési Partnerség a World Wide Web Alapítvány, és az Omidyar Hálózat  – által vezetett, több mint 200 taggal rendelkező nemzetközi együttműködés keretében 2014 végére tervezik kialakítani a nyílt szerződések globális normarendszerét.

Mi az, hogy nyílt szerződés?

Becslések szerint a világ kormányzatai összesen körülbelül 9 és fél billió amerikai dollárnak megfelelő összeget költenek el szerződéses úton, ami Magyarország GDP-jének több mint 75-szöröse. Maguk a szerződések  tulajdonképpen a kormányok költekezésének és bevételének „adathordozói”. Nyilvánosságra hozataluk ezért alapvető lenne a kormányzati működés átláthatóbbá tételéhez és a korrupcióellenes küzdelemhez. Ennek ellenére sok országban a közszféra szerződései alig vagy egyáltalán nem érhetőek el, vagy olyan formában teszik ezeket közzé, ami nem teszi lehetővé az automatizált feldolgozást.

A nyílt szerződések rendszere azt jelenti, ha az állam és szervei által kötött összes szerződés minden egyes eleme hozzáférhető a nyilvánosság számára. Ezen felül az is fontos kritérium, hogy biztosítva legyen az állampolgárok számára a beleszólás és részvétel lehetősége a szerződésekkel kapcsolatos döntési folyamatokba.

 Nemzetközi garancia a szerződések nyilvánosságára?

A nemzetközi összefogás célja, hogy kidolgozzanak egy olyan egységes normarendszert, amely előírja például, hogy az országok foglalják törvénybe a szerződéskötés egész folyamatának megismeréséhez való jogot - amely csak nagyon kivételes és jól megindokolt esetben legyen korlátozható.

Nem csak a szűk értelemben vett szerződések átláthatóságáról van szó, hanem például a hivatalos engedélyek, pályázati kiírások és azok elbírálási kritériumai, hatástanulmányok, és más, az állami tevékenységekhez kapcsolódó hivatalos dokumentáció kapcsán is fontos a nyilvánosság biztosítása. Ebbe a körbe a magánszerződések természetesen nem tartoznak bele, és az állami szektor szerződéseit is csak a személyes adatok és a magánélet védelmének garantálásával hoznák csak nyilvánosságra.

 Mi haszna a nyílt szerződéseknek?

Azon túl, hogy a nagyobb átláthatóság segít a korrupció visszaszorításában, ugyancsak megkönnyítheti a kormányok gazdasági tevékenységeinek összehasonlíthatóságát országokon és szektorokon átnyúlóan is. A szerződések és a hozzájuk tartozó anyagok nyilvánossá tétele javítana továbbá a közpolitikai  folyamatok tervezhetőségén, és az állami tevékenységek hatékonyabb összehangolásán, illetve a felesleges átfedések és a visszaélések kiszűrésén.

A szerződések folyamatos nyilvános ellenőrzésére már több nemzetközi példa is van, sokszor pont a fejlődő országokból. Nepálban például a fejlesztési támogatások és a közbeszerzési szerződések nyilvános dokumentációja alapján a kormány által működtetett portálon pontosan utána lehet nézni annak, hogy melyik külföldi donor pénzét mikor mire, és pontosan hol  költik el. Ez nem csak a segélyek felhasználásának figyelemmel kísérését segíti, hanem a fejlesztések könnyebb tervezését és hatékonyabb végrehajtását is. A Kongói Demokratikus Köztársaság kormánya által publikált, a nyersanyagok kitermelésével kapcsolatos szerződések nyomon követésével civil szervezetek ellenőrizni tudják, hogy a bányák teljesítik-e vállalt kötelezettségeiket, pl. a helyi közösségek fejlesztését illetően. Kamerunban pedig egy éhínség ellen és egy környezetvédelemért küzdő szervezet fogott össze, hogy felmérjék az országban zajló aranybányászat társadalmi és környezeti hatásait.

Természetesen még messze van a teljesen átlátszó állami szerződések világa, de már történtek fontos előrelépések, és ha minden jól megy ez év végére létrejöhet egy nemzetközileg elismert szabályozási keret. Az erre irányuló nemzetközi kezdeményezésben olyan jelentős nemzetközi fejlesztéssel, illetve átláthatósággal foglalkozó szervezetek vesznek részt, mint az Oxfam vagy a Transparency International, de partner a folyamatban a Világbank Intézet, valamint számos kormány is. Az igazán nagy előrelépés az lenne, ha a 2014 végére kialakított szabályrendszert a jelenleginél jóval több állam, köztük a magyar kormány is elfogadná.

A nyílt szerződésekkel kapcsolatos kezdeményezés egyébként a Nyílt Kormányzásról szóló nemzetközi együttműködés mentén indult el, amelyhez 2012-ben Magyarország is csatlakozott. Ennek kapcsán kérte a K-Monitor és a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) a magyar kormánytól, hogy hozzák létre az állam által kötött szerződések mindenki által hozzáférhető központi elektronikus nyilvántartását. Ezt azonban a kormány elvetette. Azt viszont legalább sikerült egy későbbi javaslatunkkal elérni, hogy törvény írja elő a közbeszerzési szerződések közzétételét a Közbeszerzési Adatbázisban.

Még többet a nyílt szerződések kezdeményezésről itt olvashatsz.

Január 1-től hatályos az új bejelentővédelmi törvény. A K-Monitor és a TASZ most megpróbál válaszolni a szabályozással kapcsolatos néhány alapvető kérdésre, amiket a következő Horváth Andrásnak érdemes átgondolnia, mielőtt cselekszik. 

A törvény elemzésekor felmerült kérdések és ellentmondások miatt szükségesnek láttuk megkérdezni, hogy mire is gondolt a költő - aki jelen esetben  a törvény előkészítésében oroszlánrészt vállaló KIM - a szöveg írásakor. A megjelenés óta megkaptuk a KIM válaszait a feltett kérdéseinkre, így bevontuk a minisztériumot is a beszélgetésbe, a teljes válaszuk pedig itt elérhető.

Legalább hét-nyolc erősen túlárazott 4-es metrót lehetne építeni a Paksi Atomerőmű II-es blokkjának bővítési árából, amit pályáztatás nélkül kapott meg az orosz állami tulajdonban lévő Roszatom. A tender kiírásának az átláthatóság mellett éppen az lett volna a célja, hogy a legjobb ár-érték arányban kivitelező cég kapja a megbízást. Különösen akkor lenne fontos a pályáztatás, ha ekkora összegekről beszélünk; a sajtóban emlegetett 3000-3600 milliárd forintos ár ugyanis az általunk megismert nemzetközi példák alapján még jóval feljebb csúszhat a kivitelezés során.

Nem kívánunk igazságot tenni abban, szükség van-e a Paksi Atomerőmű bővítésére, ezt ugyanis szakmai kérdésként kezeljük, ahol többek közt a megtérülést, a világpiaci folyamatokat, a környezetvédelmi és energiabiztonsági szempontokat egyaránt mérlegelni kell. Nem kívánunk sokat rugózni a politikai konzekvenciákon sem, bár kétségkívül van annak némi pikantériája, hogy Orbán Viktor 2008-ban, még ellenzéki politikusként a magyar nép elleni puccsról beszélt a szocialista kormány és az oroszok titkos megállapodása kapcsán. Hat évvel később pedig ő maga állapodott meg Vlagyimir Putyinnal a bővítésről.

Ehelyett a projektben lévő korrupciós kockázatokról lesz szó.

A szerződés megkötése előtt felmerülő problémák közül a legfontosabb a társadalmi-szakmai egyeztetés teljes hiánya volt. Ilyen szempontból valóban jogos Orbán Viktor 2008-as kritikája is, más kérdés, hogy kormányfőként igazán lett volna lehetősége máshogy csinálni a dolgokat, különösen a konkrét üzlet nyélbe ütése előtt. Illés Zoltán jelenlegi környezetvédelmi államtitkár szintén 2008-ban például egyenesen népszavazást tartott volna a kérdésről – mára ez mintha kevéssé lenne fontos szempont. A kormány saját hatáskörben döntött egy alsó hangon is 3000 milliárd forintos beruházásról, amely Magyarország energiapolitikáját valóban 2085-ig határozza meg. Ez persze jogilag szabályos, de pontosan olyan kockázatot rejt magában, mint a törvényalkotás során a szakértői-társadalmi egyeztetés mellőzése: fontos szakmai vagy akár geopolitikai szempontok sikkadhatnak el ennek hiányában.

A második probléma, hogy a konkrét megállapodás bizonyos részletei ismeretlenek. Azt ugyan híradásokból már tudjuk, hogy mennyiért, milyen hitelkonstrukcióban és milyen feltételekkel bővítik az atomerőművet, azt azonban nem, pontosan miben állapodott meg Orbán és Putyin. A kormány részéről persze Lázár János cáfolta, hogy egyéb alkukkal is összekötötték volna a megállapodást, ez azonban korántsem egyértelmű. Orosz és magyar sajtóértesülések szerint például a 2015-ben lejáró orosz–magyar gázszerződés megújítási feltételeit is érintheti a megállapodás. Az átláthatatlan, pályáztatás nélküli szerződésnek legnagyobb hátránya, hogy nem lehet egyértelműen kizárni az ilyen különalkukat. Főleg akkor, ha - amint egyes alkotmányjogászok írják - a magyar állam nem vállalhat a GDP-arányos államadósságot növelő pénzügyi kötelezettséget, tehát másféle garanciát kellett (volna) kínálni az orosz fél számára.

De itt még messze nem érnek véget a kockázatok. Neve elhallgatását kérő energetikai szakértőnk bevonásával ugyanis megnéztük négy korábban elkezdett projekt – az Akkuyu erőmű, a Baltic NPP, a Hinkley Point C és a temelini erőmű – bővítési árait. Ezek alapján elmondható, hogy kilowattonként 4000-4500 dollár alatti ár már példátlanul olcsónak számít, de míg a temelini erőmű esetén 5000-7000 dollár közti saccolják a bővítés költségét, Franciaországban előfordul 8000 dollár/kilowattos ár is. Másképpen fogalmazva: egyetlen kilowattnyi kapacitásbővítés reálisan 900 ezer és 1 millió 500 ezer forint közötti összegbe kerülhet a magyar adófizetőknek.

Márpedig Paks bővítése kapcsán ennek az összegnek a kétmillió-négyszázezerszereséről beszélünk, ami alsó hangon is 2100 milliárd forintot jelent (de még az oroszok által nyújtott hitel összege is ennek másfélszerese lehet), de a bővítés költsége a 4000 milliárd forintot is elérheti. És ehhez még hozzájön az is, hogy szakértőnk szerint „a projektek gyakran elszállnak”, az tehát meglehetősen ritka, hogy az eredeti ár marad a végső számlán is. És hogy mi ebben a korrupciós kockázat? Főként a pályáztatás “megspórolása”, amely korántsem bevett gyakorlat. Az általunk vizsgált négy erőműből három esetben pályázatot írt ki az építtető állam, hogy a legjobb ajánlatot fogadhassa el. Egyedül a törökök (Akkuyu erőmű) jártak el hozzánk hasonlóan. Nem véletlen, hogy 2012 végén, tehát alig egy éve még Kovács Pál energiaügyi államtitkár is arról beszélt, hogy a hatékonyság érdekében „négy hónapon belül kiírják a paksi tendert”. Nos, ez nem történt meg. És már nem is fog.

De ezzel még mindig nincs vége a kockázatoknak. Az orosz elnök közlése és a kormany.hu oldalon megjelent összefoglaló alapján a beruházásnál a munkálatok 40 százalékát magyar beszállítók fogják végezni. Viszont korábban arról is szó volt, hogy e beszállítók jelentős része nem az energetikai feladatokban, hanem az építési szakaszban venne részt. És bár szakértőnk szerint a 40%-os arány megvalósulására kicsi az esély, arra szerintünk annál inkább, hogy a Simicska Lajos egykori Fidesz-gazdasági igazgató tulajdonában lévő Közgép ebből jelentősen kiveszi majd a részét. Legalábbis a korábbi építőipari közbeszerzések és a bővítésre kiírt kommunikációs tenderek pontosan arra engednek következtetni, hogy a kezdeményezettek ismét pártközeli vállalkozók lesznek.

Szakértőnk szerint egy ekkora volumenű beruházással éppen az lehet az egyik probléma, hogy "kisebb összegek – ez alatt most tízmilliárdokat értünk – elcsorgása senkinek nem tűnik fel.” Különösen akkor, ha nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva az állam többet titkosít a kelleténél. Márpedig ez könnyen előfordulhat, hiszen a Magyarország energiatermelését 2085-ig meghatározó projekt joggal nevezhető nemzetbiztonsági érdeknek. A túlárazott beszállító megrendelések viszont nem.

Összességében tehát a tegnapi megállapodás korrupciós kockázatai a következőekben foglalhatók össze:

1.    Nem volt társadalmi vagy szakmai egyeztetés a döntés előtt, így fontos szempontok maradhattak rejtve.

2.    Könnyen lehet, hogy az erőmű bővítése mellett egyéb üzletekkel is összekapcsolták a megállapodást, amelynek hatékonysága így meglehetősen nehezen mérhető.

3.    Nemzetközi példák azt sugallják, hogy a tervezett bővítés akár a sajtóban megjelenő 3000 milliárd forintnál is drágább lehet.

4.    A pályázat hiánya kizárta, hogy olcsóbb vagy „jobb” ajánlat érkezzen az atomerőmű bővítésére.

5.    A magyar beszállítók magas aránya elvben pozitív elem – kivéve, ha ez kizárólag a kormányközeli vállalkozások helyzetbe hozását szolgálja.

6.    És a kormány titkosít olyan adatokat is, amelyek nemcsak a nemzetbiztonsági szempontból veszélyes dokumentumokat, de a korrupcióra utaló jeleket is elrejtik.

Érdemes lehet tehát az elkövetkező években nemcsak energetikai vagy környezetvédelmi, hanem korrupciós szempontból is vizsgálni a beruházást – akár újságíróként, akár „csak” az adóforintjaink miatt aggódó állampolgárként.

Egyéni győztesként 29,8 milliárd, partnereivel pedig összesen több mint 328 milliárd forintnyi állami megrendelést tudhatott magáénak 2013-ban a Fidesz egykori pártpénztárnoka által tulajdonolt Közgép – és ebben még nincsenek benne a Közgép különböző leányvállalatai és Simicska egyéb érdekeltségei. A Közbeszerzési Értesítő adataiból azonban egyéb érdekes összefüggések is kiderülnek.

Partnereivel összesen nagyjából 358 milliárd forintnyi állami megrendelést nyert el közbeszerzésen a Közgép csak a tavalyi év során – ami azt jelenti, hogy a korábbiakhoz képest is jelentősen növekedett a Közgépbe pumpált állami pénzek nagysága. Természetesen fontos megjegyezni, hogy a személyi összefonódások és a letagadhatatlan fideszes kapcsolat mellett sem tekinthető ez az összeg egy az egyben a Simicska-érdekeltség nyereségének, hiszen a munkák végrehajtása meglehetősen drága biznisz. Egyébként osztalékként bő 3 milliárd forintot vettek ki a cégből tavaly és tavaly előtt is.

Konkrét visszaélésekről főként abban az esetben beszélhetünk, ha az állami szervek eleve drágábban írják ki a valós értéknél a tendert, ha a Közgép politikai-gazdasági befolyását latba vetve távol tartja az egyéb ajánlattevőket, vagy ha a kivitelezés során „spórol” a cég, nem tartva az ellenőrzésektől és szankcióktól. További veszély lehet, ha az ajánlattevők megegyeznek egymással - ez ugyanis megint csak drágább árakhoz vezethet, márpedig, mint láttuk, nem kis összegekről van szó. Ezeket a dolgokat természetesen nagyon nehéz bizonyítani. Azonban enélkül is elmondható, hogy banánköztársaságra jellemző állapotokat tükröz, amikor az ország miniszterelnökének régi barátja, kollégiumi társa, a kormánypárt egykori gazdasági igazgatója a tulajdonosa annak a cégnek, amely rendületlenül nyeri az építőipari gigaberuházásokat.

A Közgép megrendeléseinek egy igen jelentős részét két forrásból szerzi. A fő megrendelő a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt, amely egyedül biztosítja a Közgép közbeszerzéseinek 2/3-át. Krédójuk szerint „feladatainkat költséghatékonyan végezzük, megteremtve mindenki számára az európai színvonalú közlekedés lehetőségét.” Szintén komoly bevételt hozott a Közgép számára a Magyar Közút Zrt - itt érdemes azonban megjegyezni, hogy a Magyar Közút Zrt-től kapott megrendelések egy jelentős része egy régebbi keretszerződés lehívásából származik. Emellett az is látszik, hogy a Közgép egyre komolyabb szereplő hulladékgazdálkodással kapcsolatos beruházásokban.