Rogán Antal V. kerületi polgármester, a Fidesz országgyűlési frakciójának vezetője tíz napon belül kétszer módosította a vagyonnyilatkozatát: pasaréti luxuslakásának nemcsak területe nőtt meg érthetetlen módon, de a frakcióvezető által tulajdonolt hányad is. A történet nemcsak a jelenlegi vagyonnyilatkozati rendszer értelmetlenségére hívja fel a figyelmet, hanem arra is, mennyire könnyű – részben egyébként éppen e hiányosságoknak köszönthetően – eltitkolnia egyes politikusoknak, hogyan vagyonosodtak. A lebukás ugyanis jelenleg kivétel, nem pedig főszabály.

(Kép: http://adatlap.ingatlanonki.hu/)

Rogán Antal nem tartozik azon képviselők közé, akik ne kérkednének a vagyonukkal. Elhíresült, majd elárverezett dizájntáskája és megtartott luxusórája korábban is tanúsította, hogy a Fidesz frakcióvezetője nem szűkölködik anyagi javakban. A múlt héten kirobbant ingatlanbotrány azonban jóval több pénzről szól, ráadásul egyes politikusok kapcsolati hálójáról és a vagyonnyilatkozati rendszer hasznavehetetlenségéről egyaránt árulkodik. Nem ez az első korrupciógyanús eset, ami ebben a kampányban kirobbant: a volt MSZP-elnökhelyettes, jelenleg előzetes letartóztatásban lévő Simon Gáborról már szinte naponta derül ki, hol volt egy-egy titkos számlája, hogy az ezzel összefüggő, egyre súlyosabb és szövevényesebb Welsz-ügyet ne is említsük.

Rogán Antal lakásáról a következőképpen nyilatkozott: „vásároltunk egy lakást a feleségemmel együtt 5 éve egy 20 éve épült, 32 lakásos budai társasházban, majd amikor megszületett Áron fiunk, kibővítettük azt.” A nyilatkozatból nemcsak az nem derül ki, hogy valójában akár százmilliós értékű ingatlanról lehet szó – az interneten például 80-160 millió forintért árulnak a Pasa Parkban lakásokat –, de az sem, milyen forrásból és mennyi pénzért jutottak hozzá az ingatlanhoz. Sajnálatos módon azonban a forrás nemcsak a nyilatkozatból, de Rogán vagyonnyilatkozatából sem derülhet ki: a képviselőknek a hivatalos vagyonnyilatkozatokban sem kell megjeleníteniük sem az ingatlan becsült értékét, sem a megszerzésének forrását, még akkor sem, ha az ingatlan ára jelentősen meghaladja a képviselőként szerzett bevételét. A baloldal állítása szerint ráadásul Rogán többet költ havonta, mint amennyit keres, ami nem lenne példátlan: hasonló közgazdasági csodával korábban Szijjártó Péter rukkolt elő. Szijjártó akkor kedvező befektetéssel magyarázta a többletköltést, a K-Monitor által kezdeményezett vagyongyarapodási vizsgálatot pedig azzal az indoklással utasította el a parlament e feladattal megbízott bizottsága, hogy meggyőzőek voltak a számukra rendelkezésre bocsájtott bizonyítékok.

Nehéz elmenni szó nélkül Rogán Antal lakásügye kapcsán amellett is, hogy a Pasa Park tulajdonosai között található Schmidt Mária, Orbán Viktor miniszterelnök korábbi főtanácsadója, Spéder Zoltán Index-tulajdonos és FHB-elnök, illetve Nobilis Kristóf vállalkozó, az Index egyik korábbi tulajdonosa. De nemcsak Rogán vásárolt az elmúlt években lakást a Fidesz-közelinek mondható milliárdosok által tulajdonolt lakóparkban, hanem Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter és Puskás András V. kerületi fideszes alpolgármester, illetve Csetényi Csaba vállalkozó, kilenc trafik és néhány, állami megrendelésekből igen jól menő cég büszke tulajdonosa. Mindez természetesen önmagában egyáltalán nem törvénytelen: az ember szívesebben vesz lakást ismerőstől, mint ismeretlentől - ugyanakkor parlamenti képviselőként és frakcióvezetőként azért nem ártana, ha nem feledkezne meg egy alsó hangon is több tízmillió forintot érő ingatlanhányad tulajdonlásáról.

Rogán Antal ingatlanügye megint csak arra a problémára világít rá, amire a K-Monitor már számos alkalommal felhívta a figyelmet: a jelenlegi vagyonnyilatkozati rendszer képtelen betölteni azt a funkciót, hogy a politikusok gazdagodását az állampolgárok vagy legalább a hatóságok nyomon követhessék. A képviselők lényegében azt írnak a vagyonnyilatkozatba, amit akarnak, amit pedig nem szeretnének, bármikor átírhatják egy velük akár egy háztartásban élő rokonuk nevére. Korábban javaslatokat is megfogalmaztunk a vagyonnyilatkozati rendszer reformjára, amely szerepel korrupcióellenes minimumprogramunk pontjai között is. Azt reméljük, hogy a korrupció elleni fellépést komolyan vevő politikai pártok, civil szervezetek és magánszemélyek minél többen csatlakoznak felhívásunkhoz, és a következő ciklusban végre napirendre kerülhet a vagyonnyilatkozati rendszer reformja.

Mire megírtuk ezt a blogposztot, kiderült, hogy Varga Mihály is módosította a vagyonnyilatkozatát.

A coimbra-i egyetem egy doktorandusz hallgatója kiváló honlapot hozott létre a portugál politikusok kapcsolati hálójáról. A projekt célja, hogy bemutassa, milyen cégekben érdekeltek parlamenti képviselők és kormánytagok üzleti életben játszott szerepét.

A honlap alapja egy korábban elkészült adatbázis és egy tanulmány, amely a vezető politikusok vállalati pozícióit és kapcsolatait térképezte fel – Pedro Miguel Cruz ezt öntötte átlátható formába. Mindez nagyon is fontos területe a korrupció elleni küzdelemnek: Magyarországon például kormányzati ciklustól függetlenül többször fordult elő, hogy állami vezetők korábbi érdekeltségei sorozatban nyertek el nagy összegű állami megbízásokat. Jó példa erre a Pintér Sándor belügyminiszter által 2010 márciusában eladott Civil Biztonsági Szolgálat (CBSZ) cég „sikere”, amely a kormányváltástól folyamatosan nyerte el az állami megrendeléseket. Ha tehát egy korrupcióellenes szervezet vagy kutató politikusra és cégre kereshető módon tud rávilágítani ezekre az összefüggésre, azzal igen kellemetlen helyzetbe hozhatja az összeférhetetlen képviselőket. Persze ehhez az is szükséges, hogy a média és a társadalom érzékeny legyen a téma iránt.

Az „ökoszisztéma” honlap a biológiából merített koncepcióját: a politikusok rovarszerű lényekként jelennek meg benne, akik a különböző vállalatok körül keringenek. A politikusokat jelképező állatfigurák alakja az alapján változik, hány céges érdekeltséget találtak a kutatók.

A figurák színe a különböző pártokat jelképezi, a vállalatok megjelenítése pedig különböző méretű körökkel történik: annál nagyobb a kör mérete, minél több politikai kapcsolatot tártak fel a cégnél. A felhasználónak tehát lehetősége van arra, hogy megtudja egy cégről, mely politikusok viseltek tisztségeket benne 1975 és 2013 között, és természetesen politikusok nevére keresve is láthatóvá válnak a korábban betöltött vállalati tisztségek.

Az adatbázis összeállításánál csak nyílt forrásból dolgoztak – tehát vagyonnyilatkozatokat, céges beszámolókat és sajtóhíreket gyűjtöttek össze. Összesen 110 politikus és 350 vállalat szerepel a honlapon, de még a portugál viszonyok beható ismerete nélkül is feltételezhetjük, hogy ennél több a valódi kapcsolat. Bár Portugáliában a magyarországinál jobban működik a vagyonnyilatkozati rendszer, a politikusoknak ott is lehetőségük van letagadni bizonyos érdekeltségeket, nem is beszélve a strómanok tulajdonolta vagy offshore-cégeken keresztül meglévő vállalati kapcsolatokról. Ezért hívja fel a figyelmet a honlap készítője arra, hogy az oldal fő célja nem a vállalati és politikai szféra összefonódásának feltérképezése, hanem elsősorban annak illusztrálása, milyen típusú kapcsolati háló alakulhat ki az üzleti és politikai szféra között.

A K-Monitor hasonló céllal fejleszti „A Háló” névre hallgató adatbázisát, amellyel bárki könnyen megjelenítheti majd a cégek, intézmények, politikusok és üzletemberek kapcsolati hálóját. A Háló működéséről a bemutató videónkat itt tekintheted meg:

A mezőgazdaságban a helyzet változatlan: az előző évekhez hasonlóan 2013-ban is a Mezort-, a Bonafarm- és a Forrás-csoport (azaz Simicska Lajos és Nyerges Zsolt, Csányi Sándor és Leisztinger Tamás érdekeltségei) taroltak a területalapú támogatások kiosztásánál. Az egyéb jogcímeken kapott támogatásokkal együtt 2013-ban Simicskáék érdekeltségei összesen több mint 5 milliárd forintnyi agrártámogatásban részesültek, ezzel maguk mögé utasították a mezőnyt. A Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal (MVH) által nyilvánosságra hozott adatokból kiindulva a nagyvállalkozók cégcsoportjai egyaránt milliárdos nagyságrendben részesültek mezőgazdasági támogatásban, de rajtuk kívül is találunk olyan cégcsoportokat, amelyek jelentős összegeket vittek haza.

Összevetve a két évvel ezelőttivel, csak kisebb változások történtek abban, hogy mely cégcsoportok kapták a legtöbb agrártámogatást. 2013-ban a harminc legnagyobb összeget elnyert cég (ld. az ábrán) közül az előző évben 22 szerepelt az első harmincban, 2011-ben pedig 24, egy-egy kivétellel pedig a 2013-as top 30 minden „helyezettje” benne volt az első százban a megelőző két évben is.

Nagyításhoz kattints a képre! 

A mezőgazdasági támogatások rendszerével azonban nem az egyes érdekcsoportok kivételezett helyzete az egyetlen probléma. A számok tanúsága szerint a támogatási rendszer továbbra is a nagybirtokokat részesíti előnyben: a felső tíz százalék részesedése a mezőgazdasági támogatásokból kiemelkedően nagy, több mint 70 százalékos. Az igen súlyos aránytalanság az utóbbi két évben valamennyire mérséklődött, azonban még így is messze áll attól, hogy alátámassza a kormány hivatalos célkitűzését, azaz a családi középbirtok támogatását. Ezen felül pedig a terület alapú mezőgazdasági támogatások sajátosságai teret nyitnak a visszaélések előtt, ugyanis a használt földterület nagysága után fizetik, elválasztva így a megtermelt mennyiségtől, vagy a földhasználat mikéntjétől.

Nagyításhoz kattints a képre!

Nagyításhoz kattints a képre!

A támogatásban részesülő gazdaságok 85 százaléka az átlagos értéknél kisebb támogatásban részesül, a gazdaságok felső 10 százaléka teszi zsebre a támogatások 74 százalékát. A következő tíz százalék már csak a teljes támogatás tizedét kapja, hogy végül a legalsó tized csupán a 0,27 százalékig részesüljön a területalapú támogatásokból. Még szembetűnőbb a különbség, ha figyelembe vesszük, hogy a legfelső 1 százalék a területalapú támogatások 37,7 százaléka felett rendelkezik.

Nagyításhoz kattints a képre!

A támogatottak között jelentős az állami tulajdon, ami többnyire a nemzeti parkokat jelenti. A 2013-ban legnagyobb támogatást kapók közül jelentős összeghez jutott a Körös-Maros (4.), a Kiskunsági (6.), a Hortobágyi (26.) és a Duna-Ipoly Nemzeti Park (90.) is.

A legtöbb támogatásban részesülők között vannak korábbi állami gazdaságok, téeszek, amelyek zártkörűen működő részvénytársaságokká alakultak. Ilyen vállalkozások például az Enyingi Agrár Zrt. (11.), a Döbröközi Mezőgazdasági Zrt. (12.) és a Szerencsi Zrt. (17.).

A legnagyobb arányban ugyanakkor továbbra is olyan vállalatok találhatóak top 30 támogatott között, amelyek vagy cégeken keresztül, vagy közvetlenül néhány nagygazdához, befektetőhöz köthetőek. A céghálókat visszabontva a következő szereplők tekinthetők a támogatási rendszer legnagyobb haszonélvezőinek:

Simicska Lajos és érdekeltségei

Kattints a képre a nagyításhoz!

Csányi Sándor és érdekeltségei (Bonafarm-csoport)

Kattints a képre a nagyításhoz!

Leisztinger Tamás érdekeltségei (Forrás cégcsoporthoz tartozó agrárvállalkozások)

Kattints a képre a nagyításhoz!

Mádl István és az Agroprodukt csoport

Kattints a képre a nagyításhoz!

Dorogi család és Helmut Gsuk érdekeltségei (GSD-csoport)

Kattints a képre a nagyításhoz!

A Hód-Mezőgazda tulajdonosainak érdekeltségei

Kattints a képre a nagyításhoz!

Ugyan kisebb nagyságrendű összeggel, de a támogatottak között találunk több Orbán Viktorhoz közeli személyt, akik a botrányos NFA földbérleti pályázaton is a nyertesek között voltak, például Flier Jánost és rokonait, Mészáros Lőrinc felcsúti polgármester rokonait és cégét, valamint a miniszterelnök vejének testvérét is.

Bár az élen kissé átrendeződött a rangsor a két évvel ezelőttihez képest, és a Mezort-csoport megelőzte Csányi Sándor érdekeltségeit, az agrárpénzekkel továbbra is leginkább a milliárdosokat támogatjuk.

Csikós Judit / K-Monitor

A K-Monitor megvizsgálta a parlamenti képviselettel rendelkező pártok választási programjait abból a szempontból, hogy mit ígérnek hatalomra jutásuk esetén a korrupció ellen. Mivel a Fidesz-KNDP szövetség nem rendelkezik ilyen dokumentummal – a kormány négy éves teljesítményét e téren pedig külön fogjuk áttekinteni –, az MSZP, az Együtt 2014, a Demokratikus Koalíció, az LMP és a Jobbik ígéreteit vizsgáltuk.

MSZP

A Magyar Szocialista Párt programja két oldalon foglalkozik a korrupcióval, ennél bővebben pedig a kormány hatalmát kontrollálni képes intézmények függetlenségének helyreállításával. Az MSZP programja a Fidesz tevékenységének kritikájával kezdődik.  A konkrét ígéretek kapcsán azonban nehéz megkerülni az MSZP 2002 és 2010 közötti kormányzati szerepét: a Szocialista Pártot ugyanis ez időszakban semmi nem akadályozta, hogy sokkal több intézkedést tegyen az állam működésének átlathatóságáért és a korrupció ellen. Kérdés, hogy a mostani ígéretek a vélemény megváltozásának vagy a választási kampánynak tudható-e be.

Az MSZP programjának kifejezett előnye, hogy külön fejezetben foglalkozik a korrupció problémájával. Az közbeszerzések és állami szerződések nyilvánossága pozitív kezdeményezés,és a politikai korrupció visszaszorítása érdekében valóban szükség lenne új párt- és kampányfinanszírozási törvényre, azonban konkrétumok nélkül az ígéret a levegőben lóg. Hasonlóképpen nem tudjuk meg a programból, mit tartalmazna a párt által ígért átfogó korrupcióellenes stratégia, ahogy azt sem, mi lenne a végrehajtásáért felelős hivatal feladat- és jogköre. A Szocialista Párt emellett több pontban és témában is igazságtételt ígér a Fidesz-kormány korrupciógyanús ügyeiben.

Összességében az MSZP megoldási javaslatai elnagyoltak, és sokkal inkább vágyakat fogalmaznak meg, mintsem eszközöket a korrupció elleni küzdelemben. A konkrét lépések hiánya, a kidolgozatlanság a támogatható célok ellenére is megkérdőjelezhetővé teszik a program korrupcióellenes pontjait. Ha ugyanis egy párt általános ígéretek mellett konkrét vállalásokat tesz, az javítja a program hitelességét.

Együtt-PM 

Az Együtt-PM programja az MSZP-nél részletesebben tér ki a korrupcióellenes intézkedésekre. A Bajnai Gordon vezette párt alapvetése is a jogállamiság, illetve a fékek és ellensúlyok rendszerének helyreállítása, ebben tehát szinkronban van a két szövetséges párt programja között. Szintén átfedés van az MSZP és az Együtt-PM programjában a Fideszhez kötődő korrupciógyanús ügyek felülvizsgálatában, az állami szerződések átláthatóságában és az új kampány- és pártfinanszírozási törvény kidolgozásában. Ez utóbbi két témában az Együtt-PM konkrétabban fogalmaz a szocialistáknál: a kampányszabályokat ugyanis a Transparency International ajánlásainak megfelelően állapítanák meg, az állami szerződések pedig csak akkor lennének érvényesek, ha korábban nyilvánosságra hozták azokat.

A program előnye, hogy kiterjed olyan részletekre is, mint a vagyonnyilatkozati rendszer reformja, az állami pályázatok és közbeszerzések rendszerének megváltoztatása és az információszabadság kiterjesztése. Az Együtt-PM elképzelései is tartalmaznak ugyanakkor „levegőben lógó” ígéreteket: ilyen például az állami hirdetések elosztásának korrupciómentesítése. Összességében tehát az Együtt-PM kidolgozott korrupcióellenes programmal rendelkezik, amelynek hitelességét némileg az is korlátozza, hogy a felsorolt pontok egy jelentős része megvalósítható lett volna 2009 és 2010 között is, amikor Bajnai Gordonnak hívták az ország miniszterelnökét.

Jobbik

A szélsőjobboldali párt programja nem rendelkezik különálló antikorrupciós résszel, ahogyan a jogállamiság helyreállítására sem fordít túlzott figyelmet (a demokrácia szó egyszer sem szerepel a dokumentumban), holott ez alapvető fontossággal bírna a korrupció elleni küzdelemben. A program jelentős része a Jobbik esetében is inkább kívánságokból, mintsem korrupcióellenes eszközök megfogalmazásából áll.

Nem világos például, hogyan képzeli el a Jobbik a gazdaság kifehérítését, a rendőri korrupció visszaszorítását, mit ért közérdekkel ellentétes titkosítás fogalma alatt. Az is kérdéses, hogyan egyszerűsítené a párt az uniós források felhasználását, és hogyan képzeli el az MSZMP „átjátszott” vagyonának visszavételét. A Jobbik két új szervezetet is létrehozna (részben) a korrupció ellen: a Pongrátz Gergely Nemzeti Igazságtételi központot a korrupciógyanús ügyek kivizsgálására és a Gazdaságvédelmi Hivatalt a nemzeti vagyonnal összefüggő ügyek kezelésére és ellenőrzésére – ugyanakkor ezekről bővebb információval nem szolgál a program.

Érdekes ugyanakkor a környezetvédelmi beruházásokkal és rekultivációval összefüggő korrupció elleni fellépés részletezése, és hasonló jelzővel illethetnénk a korrupciós kockázatokban egyébként bővelkedő paksi beruházás átláthatóságának ígéretét is. Hangzatos, de rossz értelemben populista ígéret a mentelmi jog eltörlése, ugyanis a mentelmi jog parlamentáris demokráciában a képviselők befolyásmentes működésének fontos garanciája – kérdés tehát, hogy ezt milyen jogintézménnyel lehetne pótolni. Összességében tehát a Jobbik programjából nem sokat tudunk meg a párt korrupcióellenes javaslatairól, konkrétumok nélküli ígéretekről annál inkább. A részletes kidolgozottság és a jogállamiság megerősítésének hiánya lehet a legfőbb kritika a programmal szemben.

Lehet Más a Politika

A Lehet Más a Politika kiterjedt ígéretcsomaggal rendelkezik a korrupció visszaszorítására. A zöld párt programjának alapja is a demokratikus intézmények függetlenségének visszaállítása. Kifejezett előnye a javaslatcsomagnak, hogy a célok mellett eszközöket is megfogalmaz: a párt- és kampányfinanszírozási szabályok újraalakításánál például a nyilvános kampányszámla, a működési és kampányköltségek szétválasztása, a kormánykommunikáció problémájára való reflektálás régi adósságokat rendezne. A párt a korrupció-megelőzés eszközeként egyszemélyi felelősséget vezetne be az állami vállalatok gazdálkodása kapcsán és szűkítené a kormány vagy minisztériumok által egyedi döntéssel adható támogatások körét.

Az LMP programja több olyan pontot is tartalmaz, amelyeket egyébként 2010-től is alkalmaztak – ilyen például a közérdekű bejelentők védelme, a korrupcióellenes képzések a végrehajtásban vagy az etikai kódexek nyilvánossága. Itt érdemes megjegyezni, hogy a hasonló eszközök hatékonysága a részleteken múlik. Igaz ez a közbeszerzési szabályok LMP által ígért egyszerűsítésére is. Az LMP programja a cégvezetők személyes felelősségének megteremtésével lépne fel a piaci szférában tapasztalható korrupció ellen, azonban a program egyes pontjai (pl. öt évig nem lehetne tulajdonos gazdasági társaságban, aki nem cégvezetőként nem biztosítja, hogy a cég székhelyén állandóan elérhető legyen) a valóságtól meglehetősen elrugaszkodottak.

Összességében azonban a Lehet Más a Politika programjának korrupcióellenes fejezete megfelelő kiindulópont lehet az állami korrupció kockázatainak csökkentéséhez.

Demokratikus Koalíció

A Demokratikus Koalíció legfrissebb, 2013-as programjában nincsen külön, a korrupció visszaszorításáról szóló fejezet. A DK programja leginkább az MSZP ígéreteihez hasonlítható abban a tekintetben, hogy inkább célokat, mintsem eszközöket fogalmaz meg. A fékek és ellensúlyok, a jogállam visszaállítása a DK-nál is a program alapját képezi, ezt követően azonban általánosságoknál marad a program. A közpénzek felhasználásának alkotmányban való rögzítésének, a gazdaság kifehérítésének ígérete jó példa erre.

Ennél részletesebben került kifejtésre a párt- és kampányfinanszírozási szabályok megváltoztatása – ígérete szerint a DK is különválasztaná a kampánykiadásokat a működési költségekről és nyilvánosságot biztosítana a pártok gazdálkodásában. A közbeszerzések átláthatóvá tételének ígéretével kapcsolatban a Demokratikus Koalíció esetében is felmerül a hitelesség kérdése: a DK elnöke ugyanis 2004 és 2009 között az ország miniszterelnökeként és 2007-2009 között a parlamenti többséget többnyire birtokló Szocialista Párt elnökeként is sokat tehetett volna ennek előremozdítása érdekében. Különösen érdekes a parlamenti képviselők egyéb kereső tevékenységtől és gazdasági társaság vezetésétől való eltiltásának szándéka – ez ugyanis a „strómanok” elszaporodását okozhatja a politikai szférában. Összességében a DK programjának legnagyobb hiányossága is a konkrét ígéretek kidolgozatlanságában keresendő.

Összegzés

A K-Monitor a 2014-es országgyűlési választások apropóján vizsgálta a parlamenti képviselettel és választási programmal is rendelkező pártok korrupcióellenes ígéreteit. Elemzésünk nem arra ad választ, hogy ténylegesen mit fognak tenni a pártok egy esetleges választási győzelmet követően, csupán azt mutatja meg, mennyire rendelkeznek kidolgozott programmal a korrupció elleni hatékony fellépéshez.

A legfontosabb kritika a programok többségével szemben a konkrétumok hiánya: a korrupció visszaszorításának általános ígérete nem számon kérhető és nem ad jelzést arról sem, hogy a párt kompetens a visszaélések csökkentéséhez vezető módszerekben. A vizsgált pártok közül a legtöbb konkrét ígéretet a Lehet Más a Politika, majd az Együtt-PM programja tartalmazza, míg az MSZP, a Jobbik és a DK ígéretei inkább célkitűzésként értelmezhetők. Abban minden párt egyetért, hogy valamilyen elszámoltatást indítani kíván a 2010 után történt gyanús ügyek kivizsgálása érdekében. Érdemes megjegyezni azt is, hogy a baloldali ellenzéki pártok programjának közös nevezője a jogállamiság „helyrehozatalának” ígérete: ez a Jobbik elképzelései közül teljes egészében hiányzik.

A politikai korrupció visszaszorítása iránti elkötelezettséget természetesen egy párt elsősorban kormányzati pozícióba kerülve tudja bizonyítani. Azonban a pártprogramok kidolgozottsága és részletessége is árulkodik arról, mennyire tartják lényegesnek a különböző politikai szereplők a korrupció elleni fellépést.A K-Monitor, a Transparency International és az Átlátszó.hu közös, „Ez a minimum” elnevezésű programjával éppen azt szeretné elérni, hogy a döntéshozók ne csak általánosságok szintjén, hanem érdemben foglalkozzanak az üggyel.

A Transparency International Magyarország (TI), a K-Monitor és az Átlátszó.hu összefogott azért, hogy kiderüljön, mennyit költenek a pártok a kampányaikra. Mai sajtótájékoztatójukon bemutatták a kepmutatas.hu oldalt, ahol folyamatosan nyomon lehet követni, hogy egy-egy párt mennyit fizet a kampányáért.  Az már most látszik, hogy a Fidesz-KDNP (a CÖF és a kormány segítségével) kétszeresen lépi túl a törvény által meghatározott egymilliárd forintos határt, és az is látszik, hogy ennek semmilyen következménye nem lesz.

Még nem ért véget a választási kampány, az azonban már látszik, hogy február végéig a Fidesz több mint 2 milliárd, a baloldali Kormányváltás szövetség 680 millió, a Jobbik 650 millió, az LMP pedig 310 millió forintot költött. Az adataink nem tartalmazzák a pártok összes márciusi kampányköltését, így ezek a számok a választásokig hátralévő időszakban tovább fognak nőni. A kampányköltések törvényes határértéke 1 milliárd forint. A TI kampányköltéseket számláló programja minden kampányeszközt megvizsgál, vagyis nyomon követi a köztéri óriásplakátokat, a médiahirdetéseket, a direkt marketing eszközöket (postai levél, sms, telefon, személyes megkeresés), és a pártrendezvényeket is. A korrupció ellen küzdő szervezet beárazta a pártok által kampánystábra, közvélemény-kutatásokra és promóciós tárgyakra fordított költéseket is.

A Fidesz többet költ a megengedettnél

Az eddig beérkezett adatokból látszik, hogy a Fidesz a pártot támogató kormányzati és civil hirdetésekkel már most túllépte a törvényes határokat. A pártok 1 milliárd forintot költhetnek a kampányaikra, ebből legfeljebb 700 millió forint származhat közpénzből.

A kormánypártok kampányát „civilnek tűnő” hirdetések is segítik, számításaink szerint a CÖF kampányának ára november és február között 570 millió forint volt.

Nem csak álcivil szervezetek, hanem a kormány is támogatja a Fidesz kampányát. A kormány 540 millió forintos ajándékot adott a Fidesznek, ugyanis november óta ennyibe került a kormánypárt választási kampányát megalapozó „Magyarország jobban teljesít” kampány és a rezsicsökkentést népszerűsítő kampány.

Ezek az álcivil és kormányzati óriásplakátok eddig összesen több mint 1 milliárd forintba kerültek. Mivel közvetlenül támogatják a Fidesz kampányát, ezt az összeget hozzáadtuk a Fidesz kampányköltéseihez. A Fidesz-KDNP február végéig a CÖF és kormány kampányköltése nélkül is 940 milliót költött a kampányára, vagyis több mint egy hónappal a választások előtt szinte teljesen kimerítette az 1 milliárdos törvényi limitet.

Lyukak a szabályozásban

„Az új kampányfinanszírozási törvény alkalmatlan a kampánykorrupció felszámolására” – jelentette ki Ligeti Miklós, a TI jogi igazgatója, aki szerint „a parlamentnek olyan szabályokat sikerült elfogadnia, amelyeket meg sem kell szegniük a pártoknak, ha ellenőrizetlenül akarnak költeni a kampányaikra”.

Ligeti kifejtette: a január elsejétől hatályos jogszabály nem tiltja a kampány kiszervezését, vagyis nem foglalkozik a párt közeli civil szervezetek költéseivel, és nem szab gátat a kormányzati korteskedésnek. A kampányfinanszírozási rendszer azért is vált rendkívül átláthatatlanná, mert az óriásplakátok tarifái a törvény szerint titokban tarthatóak. Az elektronikus médiában ingyenes a reklámköltés, ezt a TI elvileg üdvözölné, de a jogszabály alkalmazása sajnos teljesen kioltja a törvény e pozitív elemét. A kereskedelmi televíziók ugyanis a jelek szerint nem tartanak igényt a pártok hirdetéseire (az egyik nagy kereskedelmi csatorna csak kormányhirdetéseket közöl), ráadásul a közmédia súlyosan elfogult a kormánypártok javára.

A törvény nem szab gátat a mutyulásnak

A kampányfinanszírozás szabályozásának további érthetetlen eleme, hogy miközben az egyéni képviselőjelölteknek – helyesen – forintra pontosan el kell számolniuk a felvett állami támogatással és kudarc esetén vissza kell fizetniük az állami támogatást, a pártoknak nincs ilyen kötelezettségük. Mint arra a TI több alkalommal figyelmeztetett, fennáll a veszélye annak, hogy számos párt csak azért indul a választáson, hogy felvehesse a busás állami apanázst. Az országos lista állításához 27 körzetben 500-500 aláírást kell gyűjteni, ezért mintegy 149 millió forint állami támogatás jár, ez az összeg – az összegyűjtött ajánlások függvényében – sávosan 600 millió forintig kúszhat fel. Ráadásul az Állami Számvevőszék nem „hivatalból”, hanem csak bejelentésre vizsgálja a választásokon kudarcot valló „kamupártok” költéseit. Az új kampányszabályozásnak egyetlen – a gyakorlatban is megmutatkozó – pozitív eleme, hogy a nyomtatott politikai hirdetések tarifái nyilvánosak.

A kampánymonitorozás eddigi tapasztalatai szerint a Fidesz használja ki leginkább a kampányfinanszírozás szabályain tátongó réseket. Éppen ezért a TI szerint a választás ugyan szabad lesz, de számos ponton nem fair.

Az emberek szerint a pártok korruptak

A TI megbízásából a Psyma közvélemény-kutató cég felmérte, hogy a lakosság miként vélekedik a kampányról. Az eredmény azt mutatja, hogy az emberek mindössze 8 százaléka számít tiszta kampányra, vagyis arra, hogy a pártok csak törvényes eszközöket vesznek igénybe a választók meggyőzésére. A vizsgálat azt is kimutatta, hogy a lakosság többsége szerint mind a kormányváltásra törekvő baloldali szövetség (62 százalék), mind pedig a Fidesz-KDNP (55 százalék) korrupt forrásból származó pénzeket használ fel a kampányban, és a Jobbik esetében is minden második ember gondolkodik így.

A TI megbízásából az Ipsos közvélemény-kutatást végzett a közvetlen kampánymarketing eszközökről. A felmérésből egyebek mellett kiderül, hogy a Fidesz-KDNP a felnőtt népesség csaknem negyedét (22 százalékát) kereste meg aktivistái révén személyesen, míg a baloldali szövetség ezen a csatornán a választójogosultak 12 százalékát érte el. Mindkét oldal intenzív kampányt folytat szórólapokon keresztül, az emberek negyedét érik el ezzel az eszközzel.

Korrupcióellenes minimumprogram kell – ez mindenkinek fontos

A TI, a K-Monitor és az Átlátszó.hu oknyomozó portál minimumprogramot dolgozott ki a korrupció ellen (www.ezaminimum.hu). A program javaslatai annak érdekében születtek, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után végre érdemben lehessen tenni a közpénzekkel való visszaélések ellen. Célunk az, hogy politikai oldaltól függetlenül a törvényhozást befolyásolni képes döntéshozók és minél szélesebb körű civil összefogás támogassa kezdeményezésünket, és a korrupció elleni küzdelem újra a közéleti egyik legfontosabb témája legyen.

A program elsősorban a párt- és kampányfinanszírozás, a közbeszerzések, a vagyonnyilatkozatok, az összeférhetetlenség, a nemzeti vagyon kezelése, valamint a jogállamiság témájában fogalmaz meg javaslatokat. „Sokat változott az ország és sokat változtak a törvények az elmúlt 25 évben, a korrupció elleni küzdelemben azonban nem történt valódi áttörés” – mondta Léderer Sándor, a K-Monitor igazgatója. „A korrupció felmérhetetlen gazdasági és társadalmi károkat okoz, felszámolása ezért minden politikai szereplő érdeke kell, hogy legyen. A parlamentbe igyekvő pártok egyike sem engedheti meg magának, hogy ne foglalkozzék ezzel a problémával” – tette hozzá az igazgató.

„Az atlatszo.hu a választási kampány visszásságait feltáró közérdekű bejelentéseket fogad” – mondta Bodoky Tamás. A tényfeltáró újságírással foglalkozó portál főszerkesztője hozzátette, hogy a megalapozott bejelentéseket oknyomozó újságírók dolgozzák fel.

Magyarország 2012-ben csatlakozott az egy évvel korábban nyolc ország által alapított Nyílt Kormányzati Együttműködés (Open Government Partnership, OGP) elnevezésű nemzetközi kezdeményezéshez, amelynek célja a nyílt és átlátható kormányzás megteremtése és a társadalmi részvétel erősítése. Magyarország 2013-ban fogadta el a kezdeményezéshez kötődő akciótervet, a K-Monitor pedig levélben és személyesen is tájékozódott arról, hogyan áll a kötelezettségek végrehajtása.  Sajnos a vállalások eleve sem voltak túl acélosak, és bár többségük valamilyen formában teljesült, ezek társadalmi hatása elhanyagolható.

Az úgynevezett OGP-vállalások arra azonban jók, hogy lépéseket tegyenek a nemzeti kormányok az átláthatóság irányába. Éppen ezért fontos, hogy a kormány ígéretei milyen mértékben és formában teljesültek. A K-Monitor korábban több alkalommal is foglalkozott a Nylít Kormányzati Együttműködéssel, többek közt megállapítva, hogy a kormány meglehetősen sovány akciótervvel csatlakozott a kezdeményezéshez, és az összképet a 2013 őszén tett újabb vállalások, ha lehet, csak még tovább rontották. Most pedig arra voltunk kíváncsiak, hogyan állnak a kormány által vállalt kötelezettségek: azaz betartja-e a kormány legalább azt a keveset, amit magára nézve kötelezőnek ismert el?

Nézzük előbb a sikereket: a kormány létrehozta integritásirányítási rendszert, ami lényegében az államigazgatási szervek tevékenysége során a korrupciós kockázatainak felmérését, korrupcióellenes stratégia kidolgozását és szervezetenként egy, ezért felelős személy kijelölését jelenti. Persze az kérdés, hogy mennyire lesz elterjedt az állami szférában ennek használata, de tény, hogy az erről szóló jogszabály megszületett – már csak arra van szükség, hogy a kormány folyamatosan szemmel tartsa és fejlessze a rendszert.

Szintén sikerként értékelhető, hogy helyet kaptak a korrupció megelőzésével kapcsolatos ismeretek a Nemzeti Alaptantervben és beindultak a köztisztviselők számára is a képzések e témában. Meglehetősen „puha eszköz”, de hivatkozási alapként működhet a kormánytisztviselők és rendvédelmi szervek számára készített etikai kódexek bevezetése és elfogadása is.

Maximum félsikerként értékelhető azonban a közpénzköltéssel kapcsolatos szerződések, a közbeszerzési adatok nyilvánosságának javítása – mert előrelépés ugyan történt (a szerződések

bekerültek a közbeszerzési adatbázisba), de ez nem változtatott azon a helyzeten, hogy a politika által vezérelt közbeszerzéseket is rejtő adatbázis továbbra is nehezen használható. Egy jól kereshető, összehasonlítható, átlátható adatbázisra lenne szükség szép dizájnnal rendelkező, de nehezen használható közbeszerzési oldal helyett. Szintén felemás megoldás a közérdekű bejelentők védelméről született szabályozás, amely tele van hiányosságokkal és ellentmondásokkal, jelenlegi formájában tehát nem tudja hatékonyan ellátni azok védelmét, akik pedig egy megfelelő szabályozás esetén igazán sokat tehetnének a közélet tisztaságáért.

És ezzel át is térünk a kudarcok körére. Hiába vállalta a kormány a költségvetési adatok számszerű és grafikus ábrázolását, e tekintetben nincs előrelépés, bár a tájékoztatás szerint folyamatban van a fejlesztés. Ez azért is lenne érdekes, mert a választóknak jelenleg a több ezer oldalas költségvetési törvényből – illetve annak mellékleteiből – és a zárszámadásokból kellene kibogarászniuk, mire költi az állam az ő pénzüket.

Ezt a költségvetés-figyelő alkalmazást sajnos nem a kormány,
hanem a Budapest Intézet készítette

Ennél is súlyosabb horderejű kérdés az önkormányzatok gazdálkodásának áttekinthetősége. Az eredeti elképzelés az lett volna, hogy az önkormányzatoknak főszabály szerint nyílt ülést kell tartani az önkormányzati vagyonhasznosítási és beszerzési ügyekben, az előterjesztéseket pedig a honlapon is közzé kell tenniük. Ez azonban ellenállásba ütközött, mondván, hogy a nyilvánosság bizonyos esetekben sértheti az önkormányzatok gazdasági érdekeit. Ez még igaz is lehet, a megoldás azonban semmiképpen nem mehet az átláthatóság kárára: érdemes lenne tehát kialakítani egy szabályt arra, pontosan milyen esetben kell nyílt ülést tartani, és mikor zárhatják magukra a kapukat a képviselők.

Szintén várat magára a közzétételi kötelezettség betartásának (tehát a nyilvánosság biztosításának) ellenőrzése. Ahogy a Transparency International is megállapítja: az ellenőrzésre hivatott Állami Számvevőszék és a KEHI a legritkább esetben ellenőrzi, hogy az érintettek nyilvánosságra hoztak-e minden, üzleti titkot nem sértő adatot egy-egy közbeszerzéssel kapcsolatban. A kormány vállalása az volt, hogy a problémát 2013 júniusáig rendezik, ehhez képest a megoldás egyelőre „folyamatban van,” amit természetesen a továbbiakban is monitorozni fogunk.

Összességében elmondhatjuk tehát, hogy a kormány vállalásai a Nyílt Kormányzati Együttműködés keretein belül eleve nem voltak nagyra törők, ráadásul csak részlegesen teljesültek. Ahhoz, hogy a korrupció elleni elköteleződés hiteles és hatékony legyen a mindenkori kormányok részéről, sokkal ambiciózusabb vállalásokra és hatékonyabb végrehajtásra lenne szükség.

Az EU eggyel nagyobb sebességre kapcsolt az illegális pénzek és a pénzmosás elleni küzdelemben. Február 20-án az Európai Parlament Gazdasági és Monetáris, valamint  Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottsága elsöprő többséggel megszavazta (45 igennel, 1 nemmel, 1 tartózkodással) a még javaslat formájában létező új Pénzmosás Elleni uniós irányelv egy fontos módosítását. Ennek értelmében számos, az EU területén bejegyzett cég, alapítvány, pénzintézet vagy alap köteles lesz nyilatkozni tényleges tulajdonosi hátteréről. A tényleges tulajdonosok különböző adatait pedig – így például például a nevüket, születési évszámukat, állampolgárságukat és a részesedésük mértékét  – egy központi nyilvántartásba kell majd bejegyezni.

A lobbizás szabályozása nem csodafegyver a korrupció elleni harcban, mégis szükség lenne rá. A különböző gazdasági-politikai érdekcsoportok befolyása a képviselőkre mindig is létezni fog, ugyanakkor mindenkinek jobb, ha a lobbitevékenységet nem elegáns szállodák éttermeinek eldugott sarkaiban intézik, hanem szabályozott keretek között.

A lobbizás kísérlet a mindenkori kormány, törvényhozók vagy szabályozó testületek működésének befolyásolására. A „tiszta”, minden korrupt szándéktól mentes lobbizás kizárólag a döntéshozók informálásán alapul. Ha például a kormány egy környezetvédelmi adót kíván kivetni az eldobható üdítős palackok gyártására, fontos tudnia, hogyan befolyásolja ez a munkaerőpiacot, visszaveti-e a gazdasági fejlődést a térségben, hogy döntése megalapozott legyen. Ezért nincs feltétlenül probléma azzal, ha az üdítőgyár tájékoztatja a döntéshozókat a lehetséges hatásokról. Az azonban természetesen már büntetőjogi kategória, ha az üdítőgyár lobbistája pénzt, paripát vagy autót ígér a képviselőnek azért, ha az adót nem szavazza meg.

 Hadd említsünk két példát az elmúlt 8 év történetéből, ami a lobbiszabályozás – illetve a szabályozás hiányának – visszásságaira mutathat rá. Még 2007-ben Szanyi Tibor állítólag komolyan érvelt szocialista párttársainak amellett, hogy tegyék törvényileg lehetővé az OMV tulajdonszerzését a MOL-ban, és végül a frakcióból egyedüliként, nemmel is szavazott az ezt kizáró lex Molra. Csak 2011-ben kényszerült emiatt magyarázkodásra, amikor nyilvánosságra kerültek az UD Zrt.-s hangfelvételek. Tóth János, a biztonsági cég vezetője többek között arról beszélt kollégájával, hogy a szocialista képviselőt az OMV vezetői személyesen környékezték meg a lex Mol visszavonása érdekében. Szanyi Tibor persze azonnal cáfolta az érintettségét.

A Fidesszel kapcsolatban is számtalanszor felmerült, hogy kifejezetten bizonyos érdekcsoportoknak kedvezve készítik elő a törvényjavaslatokat, ennek talán a legordítóbb példája az volt, amikor napnál is világosabban kiderült, hogy a trafiktörvény egy, azt uniónak elküldött változatát nemcsak, hogy Sánta János, a Continental Dohányipari Zrt. vezérigazgatója sugalmazta, hanem egyenesen az ő számítógépén írták. Lázár János egyébként nem is tagadta a befolyást, sőt úgy fogalmazott, hogy “eredetileg is azt szerette volna, hogy a jogszabály megalkotásában legyen szerepe a Continentalnak”.

Ezekkel az esetekkel az a probléma, hogy egy cégtől vagy egy érdekérvényesítő csoporttól természetesen nem várható el, hogy saját profitjuk vagy jól felfogott céljaik helyett a közösség egészének szükségleteit helyezzék előtérbe, és a közérdek komolyan sérülhet, ha a jogszabályok csak a partikuláris igényeket szolgálják ki.

A lobbizás szabályozása talán megoldás lehet az efféle korrupciógyanús befolyásolási kísérletek megakadályozására, nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban és Kanadában is már évtizedek óta regisztrálják a lobbistákat, és a lobbitevékenységről is kötelező rendszeresen beszámolni. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy míg az Európai Bizottságnál és az Európai Parlamentnél létezik a lobbiszabályozás, tagállami szinten kevésbé jellemző az érdekérvényesítő tevékenység jogszabályi szintű rendezése, és természetesen az egyes jogszabályok részletességükben, a rendelkezések szigorúságában, szankciókban és végrehajthatóságukban is jelentősen különböznek egymástól.

A Magyarországon 2006 és 2010 között érvényben levő lobbitörvény például előre mutatónak számított abból a szempontól, hogy a lobbisták regisztrációját és a lobbitevékenység nyilvántartását is szabályozta, mégis betarthatatlannak bizonyult és – az államigazgatási, az üzleti és az antikorrupciós szektor kivételesen egyhangú véleménye szerint – nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket . Épp ezért nem is követte különösebb zokszó, amikor 2010-ben a Fidesz-kormány hatályon kívül helyezte a törvényt. Sokkal komolyabb probléma, hogy az így keletkezett űrt a kormánypártok nem töltötték ki érdemi szabályozással, a nagyobb üzleti szereplőkkel kötött stratégiai megállapodások ugyanis aligha alkalmasak arra, hogy kiszűrjék a káros befolyásolási kísérleteket. Sajnos ez hatványozottan igaz a 2013-ban életbe lépett, az érdekérvényesítők fogadásának rendjét szabályozó kormányrendeletre, amely olyannyira nem sikerült ambiciózusra, hogy mintegy 6(!) mondatban le is tudja a komplett lobbiszabályozást, és mindössze azt a nem túl nehezen megkerülhető szabályt tartalmazza, hogy az államigazgatási szervek dolgozói csak felettesük tájékoztatása mellett találkozhatnak lobbistákkal.

Jogos a felvetés, hogy a lobbitevékenység elutasítása és átláthatósága nagymértékben függ a politikai és a társadalmi kultúrától is, ugyanakkor egy részletes és végrehajtható szabályozás olyan országokban is normális mederbe terelheti a befolyásolási kísérleteket, ahol a tisztességes érdekérvényesítésnek nincsenek kialakult hagyományai. Számos nemzetközi szervezet dolgozott ki erre ajánlásokat, köztük a Transparency International, illetve az amerikai Sunlight Foundation is. Utóbbi javaslata szerint elsődleges a lobbizás pontos elkülönítése más tevékenységektől. Az érdekérvényesítők regisztrációja és jelentéstételi kötelezettsége mellett az a szervezet az adatok gyűjtésére és közzétételére, valamint az ellenőrzésre is alapos útmutatást dolgozott ki. Az ajánlás direkt úgy készült, hogy gyakorlatilag könnyen átültethető legyen bármely ország jogrendjébe – akár Magyarországéba is.

Az előző tapasztalatokból okulva különösen fontos lenne nálunk, hogy a szankciók ne csak a lobbistákra, hanem a mögöttük álló gazdasági és civil szereplőkre, illetve a közigazgatási szervekre is kiterjedjenek. Elengedhetetlen volna az érdekérvényesítők adatbázisának újbóli bevezetése, és a beszámolási kötelezettség megteremtése – de úgy, hogy ez ne teremtsen túlzott adminisztrációs terheket.

A jogalkotás átláthatóságát segítheti, ha elérhető és nyilvános a jogalkotási terv vagy naptár – ezt azonban nagyon is alá tudja ásni, ha a jogszabálytervezetek jelentős része nem a minisztériumokban, szabályozott egyeztetések során készül, hanem kormánypárti képviselők fiókjából kerül elő. Ezen felül az egész folyamatot egy, a kormánytól független szervezetnek kellene ellenőriznie, amely megfelelő szervezeti-pénzügyi függetlenséggel bír ahhoz, hogy feladatát el tudja látni – ami természetesen a szabályok megsértésének szigorú és következetes szankcionálásra is vonatkozik. Mindez nem volna feltétlenül ellentétes sem a politikai, sem a gazdasági szereplők érdekeivel: a szabályozott lobbitevékenység ugyanis legalizálja azt, amit korábban „fű alatt” kellett intézniük. Ez pedig könnyebbség lehet mind a törvényhozók, mind a gazdasági szereplők számára.

„Húsz font évi jövedelem és tizenkilenc és fél shilling évi kiadás: egyenlő a boldogsággal. Húsz font évi jövedelem és húsz font, nulla shilling, hat penny évi kiadás: egyenlő a nyomorral.”

(Charles Dickens: David Copperfield)

„Csak” – lényegében ezzel az indoklással utasította el  Rubovszky György (KNDP) mentelmi, összeférhetetlenségi és mandátumvizsgáló bizottság elnöke a K-Monitor kezdeményezését, amely Szijjártó Péter vagyongyarapodását vizsgáltatta volna meg az Országgyűlés erre hivatott szervével. Az egész történetből annyi a tanulság, hogy a vagyonnyilatkozatok rendszere jelenleg lényegében értelmetlen: a politikus annyit vall be, amennyit akar, és ha ezt nem hisszük el, az a mi bajunk, tényekkel alátámasztott magyarázatra ne számítsunk.

A K-Monitor Közhasznú Egyesület mintegy két hete, február 6-án kezdeményezett vagyongyarapodási vizsgálatot Szijjártó Péter esetében. A Miniszterelnökség külgazdaságért és külkapcsolatokért felelős államtitkárának vagyona – miként arról több médium is beszámolt – mintegy 16 millió forinttal gyarapodott egy év alatt, ami meglehetősen nehezen jön ki havi 997 ezer forintos fizetéséből, különösen, hogy más gazdasági érdekeltséget vagy vagyonforrást nem tüntetett fel. Ennek az ellentmondásnak járhatott volna többek közt utána a vagyongyarapodási vizsgálat, amelyet azonban tegnap elutasított Rubovszky György, az illetékes bizottság KDNP-s elnöke.

Az indoklás meglehetősen prózai volt: „őt meggyőzték a kormánypárti képviselő által rendelkezésre bocsátott adatok.” Ennek egyébként rendkívüli módon örvendünk, de a választók és a sajtó az állítólag meggyőző adatokból semmit nem láthatott, ahogyan mi sem.

Természetesen azzal mi is tisztában vagyunk, hogy a Szijjártó által végrehajtott gazdasági csoda nem teljesen lehetetlen, elég volt hozzá egy kiemelkedően jó befektetési konstrukciót találni, ilyet pedig láttunk már. Szijjártó Péter szóvivője is azt jelezte: az államtitkár vagyongyarapodásának két forrása a fizetéséből megtakarított összegek és befektetéseinek hozamai. Ez természetesen lehetséges, ahogy az is, hogy nem így van.

Viszont felmerül a kérdés: ha egy vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséggel terhelt közszereplő bármikor megteheti, hogy bevallottan több pénzt takarít meg egy évben, mint amennyit keres, akkor mire való az egész vagyonnyilatkozati rendszer. És hol a határ? Négy-öt millió forint még belefér, tíz még szódával lemegy, de százmillió már sok? Szerintünk teljes joggal kérik a választók, civilek vagy újságírók a vizsgálatot bármikor abban az esetben, ha valaki többet takarított meg annál, mint amennyi bevétele volt.

A vagyonnyilatkozati rendszer persze nem most mondott először csődöt. A K-Monitor többször is írt arról, hogy a képviselőknek és kormánytagoknak számtalan lehetőségük van ennek kijátszására. A mentelmi bizottság teljes mértékben alkalmatlan annak vizsgálatára, honnan származik a politikusok vagyona. Hogy ez politikai oldaltól függetlenül így van, azt jól jelzi Simon Gábor volt MSZP-alelnök ügye, ahol szintén nem tudjuk, honnan származik a Szijjártóénál egyébként jóval nagyobb, 200 milliós megtakarítás, és ha ez valaha kiderül, az nyilvánvalóan nem a mentelmi bizottság érdeme lesz.

A megoldás felé vezetne, ha – miként a balti államokban – a képviselők vagyonnyilatkozatát nem egy politikusokból álló parlamenti bizottság, hanem adóhatóság vizsgálná automatikusan. Persze Magyarországon még akkor is lehetőség lenne rokonok számláin eltüntetni a korrupcióból vagy be nem vallott érdekeltségekből származó vagyont, úgyhogy ezt a szabályt is érdemes lenne vizsgálni. De első lépésként az sem ártana, ha a mentelmi bizottság elnöke komolyan venné a feladatát, és például nyilvánosságra hozná azokat az adatokat, amelyek őt meggyőzték Szijjártó vagyonosodásával kapcsolatban.

A K-Monitor természetesen ad még esélyt a bizottságnak, és a jövőben is minden esetben kezdeményezni fogja a vizsgálatot, amikor nem követhető a leadott vagyonnyilatkozat alapján egy képviselő vagyonosodása.

Sokan találgatják, honnan származhat az MSZP volt alelnökének az osztrák bankszámlán parkoltatott, eltitkolt milliói, de egyelőre semmilyen kielégítő választ nem kaptunk erre. Bezzeg az Egyesült Államokban egy bizonyos értékhatár felett fel kell tüntetni, hogy miből – épp örökségből vagy munkabéréből – finanszírozta a képviselő a bevallott vagyonát, amelyet aztán szigorúan ellenőriznek. A balti államokban az adóhatóságok automatikusan vizsgálják a vagyonnyilatkozatokat, Lettországban pedig már az is büntetőjogi kategória, ha valaki elmulasztja kitölteni bevallását. Nálunk eddig nagyon rozsdásan működött a rendszer, pedig máshol a vagyonnyilatkozatok a korrupció elleni küzdelem hatékony eszközei. Hogy csinálják mások?