Szeretsz adatokkal dolgozni? Tudsz esetleg olyan trükköket, amelyek hasznosak lehetnek mások, például civil szervezetek, újságírók számára, és szívesen megosztanád velük, hogy segítsd a munkájukat? Ismersz is esetleg olyan civil csoportokat, akiknek szüksége lenne adatkezeléssel kapcsolatos segítségre?

Míg Magyarországon jelenleg úgy zajlik az EP-választási kampány, hogy semmilyen törvény nem szabályozza a pártok költéseit, az Egyesült Államokban néhányan egyre komolyabban gondolják a pártfinanszírozás alapvető reformját. A cél a következő: anyagilag kell ösztönözni a pártokat és politikusokat, hogy ne csak a nagy tőkeerővel rendelkező adományozók, hanem az egyszerű választók megnyerésében is érdekeltek legyenek.

Bár az elmúlt hónapokban sokat írtunk a magyarországi párt- és kampányfinanszírozás visszásságairól, nemcsak hazánkban jelent a kérdés megoldása évtizedek óta húzódó problémát. Nálunk legfeljebb látványosabbak a gondok, mint hazánktól nyugatra, ahol aligha elképzelhető, hogy az európai parlamenti választások a kiadásokra és költségekre vonatkozó érdemi szabályozás nélkül folyjon le. A 2014-es országgyűlési választások során pedig az új, 2013-ban elfogadott kampányfinanszírozási szabályok sem tudták megakadályozni, hogy a kormánypártok a megengedett összeg csaknem négyszeresét költsék el a kampányban – de becslésünk szerint túllépte a limitet az MSZP vezette ellenzéki összefogás és a Jobbik is. Sajnálatos, hogy Magyarországon úgy tűnik, lekerült a napirendről a párt- és kampányfinanszírozás reformja, holott vannak olyan egyértelmű hiányosságok, amelyeket orvosolni lehetne, de tanulhatnánk más országok jó gyakorlataiból is.

Április végén Csepreghy Nándor fejlesztési programokért felelős helyettes államtitkár nevezte „pártokhoz kötődő, szélhámos gittegyleteknek” a Norvég Civil Támogatási Alap (NCTA) támogatásait kezelő szervezeteket. Május 3-án Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető államtitkár írt levelet Vidar Helgesennek, a norvég miniszterelnöki hivatalt vezető és EU-ügyekért is felelős miniszternek, akiktől a támogatások felfüggesztését kérte „az ügy mindkét fél számára megnyugtató rendezéséig”. A Norvég Civil Támogatási Alap (NCTA) forrásaiból szintén részesülő K-Monitor szerint a kormány érvelése több szempontból is abszurd, ráadásul e pályázati rendszer ismeretének hiányáról vagy annak szándékos figyelmen kívül hagyásáról árulkodik.

Önmagában is abszurd a magyar kormány elszánt küzdelme a Magyarországra jutó támogatások felfüggesztéséért – különösen, mivel egyáltalán nem megalapozott az állítás, hogy az NCTA pénzeit politikai alapon osztanák el. Hogy az NCTA támogatásairól döntő konzorcium tagjai hány fronton tudtak és tudnak problémamentesen együttműködni a kormánnyal, arról maguk írtak nyílt levelet Lázár Jánosnak, joggal nevezve sértőnek és lealacsonyítónak Csepreghy Nándor helyettes államtitkár szavait. A pályázatok tartalmának befolyásolására ráadásul a kritizált szervezeteknek meglehetősen kevés lehetőségük lenne, ugyanis nem ők írják ki a témákat, hanem hozzájuk lehet jelentkezni különböző projekttervekkel. Azaz arról nem is dönthetnek előzetesen, mire szándékoznak támogatást nyújtani, csak a hozzájuk beérkező pályázatokat bírálhatják el.

Ez természetesen önmagában nem zárná ki a politikai alapú pénzosztást, azonban a támogatott, közélettel is foglalkozó szerveztek 2010 előtti tevékenysége bizonyítja, hogy politikailag elfogulatlan, a mindenkori kormánnyal (és nem csak a Fidesz-KDNP-vel) szemben kritikus civilek kaptak támogatást a norvégoktól. Csak néhány példát idézve: a Transparency International hívta fel a figyelmet 2009-ben Vahl Tamás gazdaságiminiszter-jelölt korábbi kartell-ügyeire, megakadályozva ezzel a vállalkozó miniszteri kinevezését.2007-ben a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) védte Orbán Viktort az akkori szocialista vezetésű igazságügyi tárca által indított perben. A K-Monitor 2010-ben, szintén a szocialista kormány idején írt levelet Joaquín Almunia uniós versenyjogi biztosnak a sávolyi versenypálya körüli visszaélések kivizsgálása érdekében. Az Átlátszó.hu-t vezető Bodoky Tamás pedig a 2006-os rendőri visszaélések feltárásában játszott kulcsszerepet, de említhetnénk számos korrupciós ügy felderítésében játszott szerepét is.

Azt gondoljuk, e példák után fölösleges bizonygatni, hogy a norvég civil támogatásokból részesülő, közéleti ügyekkel is foglalkozó civil szerveztek célja a mindenkori hatalom ellenőrzése, nem pedig a politikai küzdelmek befolyásolása. Azt pedig kifejezetten károsnak tartjuk, hogy a kormány politikai célok által vezérelve nemcsak az ellenőrzésére hivatott szerveztek finanszírozását próbálja ellehetetleníteni, hanem például környezetvédelemmel, kutatás-fejlesztéssel vagy szegény és hátrányos helyzetű társadalmi csoportokkal foglalkozó civilektől is megvonná a pénzt. Úgy gondoljuk, hogy a támogatások felfüggesztését követelve Lázár János nemcsak hatáskörét lépte túl, de kifejezetten saját választói érdekei – például az átlátható állami működés vagy a szegénység csökkentése – ellen dolgozik. Amikor a kormány befolyásolni akarja a tőle függetlenül Magyarországra érkező támogatások irányát, saját, erősen megkérdőjelezhető civil pénzosztási gyakorlatát akarja meghonosítani azon a területen is, ahol korábban nem a pártpolitikai hovatartozás határozta meg, ki kaphat pénzt és ki nem.

Nem ez az első és egyetlen támadás egyébként a kormány és a kormánypártok részéről a Norvég Civil Támogatási Alap támogatásában részesülő szerveztek és az alap ellen. Dömötör Csaba, a Fidesz-KDNP EP-képviselőjelöltje például nemrég úgy kommentálta a Transparency International, a K-Monitor és az Átlátszó.hu kampányköltségekre vonatkozó kimutatását, hogy „nem is várnak mást egy olyan szervezettől, melyet Soros György támogat. Attól a Soros Györgytől, aki Bajnai Gordon alapítványát és Gyurcsány Ferenc cégét is támogatta.” A képviselőjelölt nagyvonalúan elfeledkezik arról, hogy korábban a Fidesz és a Bibó István szakkollégium jogászai – köztük Orbán Viktor jelenlegi miniszterelnök – is támogatást kaptak Soros Györgytől.

A kormány lejárató kampánya a civil szervezetek ellen nemcsak azért rendkívül káros, mert a civilek ellen felhozott vádak – mint láttuk – nem a valóságon alapulnak, hanem azért is, mert éppen a civilek legfontosabb tőkéje, a hitelesség ellen irányul. A „sorosozás”, a Norvég Civil Támogatási Alap és a civil szerveztek elleni támadás azon problémák elfedésére szolgál, amelyekre a civil társadalom rámutatni próbál – legyen szó szegénységről, a szabadságjogok korlátozásáról vagy korrupcióról.

Régi kérdés, hogy mennyiben befolyásolja a korrupció a gazdasági növekedést. Azt senki nem vitatja, hogy a korrupció hátráltatja a fejlődést, azt azonban egyre többen kérdőjelezik meg, hogy meghatározó jelentősége lenne akár az életszínvonalra, akár az egy főre eső nemzeti jövedelem (GDP) alakulására nézve. Őket cáfolja most a Harvard egyetem jogászprofesszora.

Érdekes vita bontakozott ki az elmúlt hónapokban az amerikai tudományos szférában a korrupció jelentőségéről. Chris Blattman, a Columbia egyetem politikatudományi intézetének munkatársa azt állítja, hogy a korrupció elleni küzdelem ugyan fontos, de egyáltalán nem hat olyan jelentős mértékben az életszínvonalra és a GDP-növekedésre, mint például a politikai stabilitás vagy a tulajdonhoz való alapvető jogok érvényesülése.

Michael W. Dowdle, a Cornell Law School munkatársa egyenesen morális problémákat említ: a nyugati kutatók hibát követnek el, amikor a korrupciót jelölik meg a szegényebb államok lassabb fejlődésének okaként, és nem vesznek tudomást a vagyoni és életszínvonalbeli különbségek alpvető igazságtalanságairól. Jason Hinckel, a London School of Economics tanáránának kritikája összetettebb ennél, azonban az ő elemzése is azt bizonyítja, hogy a növekedést elsősorban nem a fejlődő országokban elharapózó lokális korrupció, hanem a „globális kormányzati rendszer”, az adóparadicsomok, valamint a New York-i és londoni központú bankrendszer problémái hátráltatják.

Matthew Stephenson, a Harvard egyetem jogászprofesszora a kritikákra válaszul számos kutatásra hivatkozó blogposztjában cáfolta fenti állításokat. Kiemelte, hogy a rendelkezésünkre álló legújabb tanulmányok megbízhatóan ki tudták mutatni a korrupció szintjének emelkedése és a gazdasági növekedés lassulása közötti összefüggést. Ő is elismerte ugyanakkor, hogy a percepción, tehát a válaszadók megérzésén alapuló kutatások (tehát például a Transparency International gyakran idézett CPI-indexe) módszertani korlátaik miatt nem alkalmasak ennek igazolására.

Különösen súlyosan jelentkeznek a korrupció negatív hatásai azokban a szektorokban, amelyeket hagyományosan a gazdasági növekedés motorjának tekinthetünk – ilyen például a befektetési ágazat. Itt a témával foglalkozó kutatók azt igazolták, hogy minél elterjedtebbek a visszaélések, annál meredekebben csökken a befektetési ráta: vagyis a korrupt államokat a befektetők is messziről kerülik.

Kevésbé tűnik evidensnek, de a politikai korrupció az oktatási eredményet is negatívan befolyásolja, ezen keresztül pedig a gazdaság fejlődésére is káros hatást fejt ki. Ezt nem csak az Egyesült Államokban, de brazil, ugandai, indonéz vagy több fejlődő országot is felölelő kutatások bizonyítják. A Stephenson által sorolt kutatások azt mutatják, hogy a korrupció olyan, az életszínvonal szempontjából meghatározó területeken is meghatározó szerepet  játszik, mint az egészségügyi rendszer működése, valamint az infrastrukturális beruházások hatékonysága. Ráadásul, a korrupció veszélyezteti a tulajdonhoz való alapvető jogokat is.

Ezzel vissza is érkeztünk a vita kiindulópontjához. A korrupció és a többi társadalmi jelenség kapcsolatát ugyanis nagyon nehéz egyirányú folyamatként értelmezni. Mi evidenciaként tekintünk arra, hogy a demokratikus állami berendezkedés, a sajtószabadság és az átláthatóság csökkenthetik a visszaéléseket. Ez pedig – a fentebb hozott példák alapján – a gazdasági fejlődést is pozitívan befolyásolhatja. Így az a kritika, miszerint a korrupció elleni küzdelem helyett célravezető más területekre koncentrálni, biztosan nem állja meg a helyét.

Összesen több mint 2,8 milliárd forint állami kampánytámogatást kaptak a valódi népszerűséggel nem rendelkező úgynevezett bizniszpártok az új kampányfinanszírozási törvénynek köszönhetően. A Transparency International, a K-Monitor és az Átlátszó.hu által indított kampánymonitor azonban összesen alig több mint 300 millió forintnyi költést mutatott ki részükről a kampány során. Valódi ellenőrzés híján félő tehát, hogy több mint 2,5 milliárd forintnyi közpénznek búcsút inthetünk.

Tizennyolc párt tudott országos listát állítani a 2014-es parlamenti választáson. Közülük a sajtóban összefoglaló néven csak „kamu- vagy bizniszpártként” emlegetett, valódi társadalmi támogatottsággal nem rendelkező politikai alakulatok összesen nem értek el 4%-ot a listás szavazatok tekintetében, viszont 2,8 milliárdnyi adóforintokból fizetett támogatást felvehettek a kampányra. A nevében az országgyűlési képviselők választása kampányköltségeinek átláthatóvá tételéről szóló törvény nem rendelkezik arról, mit kell tenniük a kampány során el nem költött, tehát náluk maradó támogatással. Márpedig nem kevés pénz maradhatott meg: a Képmutatás.hu becslése szerint az összes támogatás alig több mint 10 százalékát költötték el ezek a pártok, és egyedül az FKGP-ről sejthető, hogy teljes összeget arra fordította, amire a törvény szerint kizárólagosan lehet: a kampányra.

(Forrás: Transparency International Magyarország)

Önmagában már az kérdés, hogy a százmilliós nagyságrendű állami támogatáshoz mely pártok jutottak hozzá törvényes, és melyek törvénytelen eszközökkel. Mint ismeretes, a választási kampányban egy korábbi aktivista közlése nyomán felmerült a gyanú, hogy egyes kispártok egymásról másolhatták az induláshoz – és a kampánytámogatás felvételéhez – szükséges ajánlásokat. Az esetleges visszaéléseket a Nemzeti Választási Bizottság nem vizsgálta, mondván, hogy az nem tartozik feladat- és hatáskörébe, az Adatvédelmi Hatóság szerint pedig túl sok munka lett volna ellenőrizni, hogy szerepel-e egy választó neve olyan párt ajánlóívén, amit ő nem támogatott.

Nemcsak tisztességtelen eszközökkel juthattak tehát bizonyos pártok kampánypénzekhez, de ha a Transparency International becslései megállják a helyüket, rengeteg pénz is maradhatott náluk (összességében még a jelzett 2,5 milliárdnál is több, hiszen a TI a Sportos és Egészséges Magyarországért Párt, az Összefogás Párt és a Szepessy Zsolt-féle Együtt 2014 Párt költéseit nem is vizsgálta). Éppen ezért lenne égető szükség annak kivizsgálására, hogy a kapott közpénzt nem használták-e magáncélra a kampány során vagy azt követően. Sajnos erre azonban kevés az esély. A pártok gazdálkodását is felügyelő Állami Számvevőszék ugyanis „hivatalból” csak a parlamenti mandátumot szerző pártok költéseit vizsgálja, a kiesők esetében ezt kérvényezni kell. Ilyen kérvényt azonban csak más jelölőszervezet adhat be, ráadásul a kérvényhez bizonyítékot is kell csatolni.

Meglehetősen kicsi a valószínűsége, hogy egy párt feljelentsen egy másikat. A kispártoknak ez nem érdekük, hiszen amennyiben az egyiknél szabálytalanságot találnak, nagyobb eséllyel bukhat a másik is. A nagyobb pártok esetében pedig az lehet hátráltató tényező, ha például ők segítettek az ajánlások összegyűjtésében némi anyagi haszon reményében. Ez persze nehezen bizonyítható, de nem is zárható ki teljes bizonyossággal. De ha egy nagyobb párt tisztességesen járt el, és érdekli is a közpénzek sorsa, akkor sem biztos, hogy van érdemi bizonyítéka, amely alapján vizsgálatot kezdeményezhet az ÁSZ-nál. Ráadásul az Állami Számvevőszék vizsgálati lehetőségei is korlátozottak, mivel ÁSZ kizárólag a pártok beszámolójában szereplő adatokat veti össze a kampányszámlákkal. Nem véletlen, hogy az ÁSZ a rendszerváltás óta még soha nem volt képes feltárni a valós kampányköltéseket.

A fentiek alapján félő, hogy a bizniszpártok állami támogatásból szerzett, de a kampányban el nem költött pénzeinek valódi sorsát sosem ismerjük meg. Sejtéseink ugyanakkor lehetnek: a jelenlegi törvényi szabályozás minden lehetőset megad arra, hogy a kampánytámogatásként kifizetett közpénz magánvagyonná alakuljon.

A jövőben szankcionálhatják az elrontott, vagy hibásan leadott képviselői vagyonnyilatkozatokat, akár anyagi felelősségük is lehet ebben az érintetteknek - nyilatkozta Gulyás Gergely, a Fidesz országgyűlési képviselője pénteken a Hír TV Magyarország élőben című műsorában. A K-Monitor szerint a szankcionálás helyes irány lenne, de nem elegendő a képviselők vagyonosodásának alapos vizsgálatához. Ezért levelet írtunk Gulyás Gergelynek, amelyben felhívtuk a figyelmet számos más problémára is, amelyet érdemes lenne figyelembe venni.

A meglehetősen rövid kampányidőszakban öt országgyűlési képviselőről derült ki, hogy hibásan, nem a valóságnak megfelelő módon töltötték ki vagyonnyilatkozatukat. A fideszes Rogán Antal frakcióvezető, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter, Szatmáry Kristóf és Potápi Árpád különösebb következmény nélkül javíthatták az adatokat, míg Simon Gábor volt MSZP-elnökhelyettes jelenleg előzetes letartóztatásban van – a vád szerint adócsalás, magán- és közokirat-hamisítás miatt. Legújabban pedig Illés Zoltán környezetvédelmi államtitkárról látott napvilágot a hír, hogy legalábbis nincsen tisztában azzal, mennyit keres.

A K-Monitor korábban rendszeresen írt arról, hogy a jelenlegi vagyonnyilatkozati rendszer nem képes ellátni feladatát, a Transparency International, az Átlátszó és a K-Monitor közös hatpontos minimumprogramjának is része a rendszer átalakítása. Most pedig levelet írtunk Gulyás Gergelynek, amelyben felhívjuk a figyelmet arra, hogy a hibás kitöltés szankcionálása önmagában nem oldja meg a vagyonnyilatkozatok ellenőrzésének és átláthatóságának problémáit.

Azt gondoljuk, hogy a hibás vagy nem megfelelően kitöltött vagyonnyilatkozatok ellenőrzése egy jól működő rendszerben az adóhatóság, és nem a mandátumvizsgáló bizottság feladata lenne, hiszen utóbbinak nincsen megfelelő kapacitása, eszköze a vagyongyarapodás vizsgálatára. A nem tiszta forrásból származó jövedelmek kiszűrése kizárólag akkor lehet hatékony, ha az adóhatóság összeveti a vagyonnyilatkozatot a nyilatkozók adóbevallásával, szükség esetén pedig vagyonosodási vizsgálattal tárja fel az eltérések, a megmagyarázatlan gazdagodás forrásait.

Emiatt volna elengedhetetlen a képviselőkkel egy háztartásban élő családtagok vagyonnyilatkozatainak nyilvánosságra hozása. Ezzel meg lehetne előzni, hogy a nem tiszta forrásból származó jövedelmeket a családtagok – nem nyilvános – vagyonnyilatkozataiban rejtsék el. A jelenlegi szabályozás abszurd abban a tekintetben, hogy a hozzátartozók vagyonnyilatkozatait csak az Országgyűlés mentelmi bizottsága vizsgálhatja, ráadásul nem hivatalból, hanem egy konkrét tényállításra hivatkozó bejelentést követően. Az ilyen bejelentésekhez szükséges információk megszerzését ugyanis éppen a vagyonnyilatkozatok titkossága hátráltatja.

A K-Monitor megítélése szerint az elavult, kézzel kitöltendő vagyonnyilatkozati rendszer helyett elektronikusan kitöltendő és elektronikusan olvasható, kereshető, összehasonlítható rendszerre van szükség. A követhetőség érdekében pedig célszerű lenne, hogy az elektronikus vagyonbevallások ne csak a vagyonnyilatkozat tételére kötelezettek munkáltatójának honlapján, hanem egy egységes, elektronikus, állami adatbázisban is hozzáférhetőek legyenek. 

Mindemellett a kötelezettség kiterjesztésére is szükség lenne: a nagy összegű, közpénzt érintő döntésekben részt vevő személyekre akkor is ki kellene terjeszteni a nyilvános vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséget, ha rájuk e szabályok egyébként nem vonatkoznának.

Ezekben a kérdésekben a leendő új szabályozás sokat meríthet a legjobb nemzetközi gyakorlatokból.

Társadalmi és politikai konszenzus látszódik abban, hogy a jelenleg hatályos, vagyonnyilatkozatokról szóló szabályozás elavult, és sürgős reformra szorul: az elmúlt hónapok botrányai is ezt bizonyították. Egy, az átláthatóság szempontjait figyelembe vevő törvény megalkotásának akadálya kizárólag a politikai akarat hiánya lehet.

A forgóajtó-jelenség (revolving door) azt a világszerte elterjedt folyamatot írja le, amikor a többnyire vezető beosztásban dolgozó munkatársak az állami és az ahhoz kapcsolódó magánszektor között váltanak munkahelyet. A jelenség korrupciós kockázatai régóta ismertek, Magyarországon mégsem létezik olyan szabályozás, amely érdemben csökkenthetné ennek veszélyeit.

Martonyi János volt külügyminiszter a MOL igazgatótanácsában folytathatja – adta hírül nemrég a sajtó. A MOL vezetésében nem ő lenne az első korábbi politikus: Járai Zsigmond volt pénzügyminiszter 2010 áprilisától a cég igazgatótanácsának tagja, Chikán Attila korábbi gazdasági miniszter a felügyelőbizottságban kapott helyet, Medgyessy Péter volt kormányfő pedig a MOL egy leányvállalatának (TVK) igazgatóságát erősíti. Hozzájuk csatlakozhat most Martonyi János.

Hogy mi lehet ezzel a probléma? A Transparency International 2012-es, a témával foglalkozó tanulmánya szerint a kockázatot főként az jelenti ilyen esetben, ha a korábbi tisztségviselő illetéktelen befolyásolást kísérel meg: például korábbi kollégáira kíván hatni annak érdekében, hogy a vállalat számára kedvező döntéseket hozzanak. Egy volt miniszter befolyása ráadásul különösen erős maradhat abban az esetben, ha nem cserélődött le a kormány a választáson. Szintén problémát jelenthet, ha a korábbi köztisztviselő olyan információkhoz juttatja új munkáltatóját, amelyek kiadása sértené a verseny tisztaságát. A bennfentes információkkal vagy minősített adatokkal való visszaélés persze büntetőjogi kategória, azonban kifejezetten nehéz bizonyítani, milyen információkat osztott meg egy korábbi állami tisztviselő új munkáltatóival.

Természetesen nem minden esetben hordoz korrupciós kockázatot az állami és magánszféra közti átjárás, sőt: a TI szerint kifejezetten előnyös is lehet, ha a magánszféra tapasztalatait felhasználva az állami szektor munkavállalója új megközelítést hoz a közigazgatásba. A magánvállalatok pedig az állami döntéshozatal ismerete és a releváns jogi tapasztalatok miatt profitálhatnak az állami szférából érkezett munkavállalók alkalmazásával. Ez azonban csak abban ez esetben állja meg a helyét, ha sem az állami szereplőnek, sem a magánvállalatoknak nem áll szándékában tisztességtelen haszonszerzés.

Nemcsak az állami szférából a magánszektorba való átjárás jelenthet azonban korrupciós kockázatot, hanem a fordított irányú mozgás is – különösen akkor, ha azonos szektorról van szó. Jó példa erre Pintér Sándor belügyminiszteri kinevezése. Pintér korábban a Civil Biztonsági Szolgálat (CBSZ) nevű cégnek volt társtulajdonosa, és bár tulajdonrészét még kinevezése előtt, 2010 márciusában eladta, aligha tekinthető véletlennek, hogy a CBSZ 2010 után sorra kapta a személy- és vagyonőri tevékenységre kötött szerződéseket állami vállalatoktól.

Hogy Magyarországon mennyire általános a hasonló jellegű munkahelyváltás, azt jól jelzi a K-Monitor gyűjtése. Azt pedig, hogy a jelenség független politikai oldalaktól, Medgyessy Péter mellett Oszkó Péter, a Bajnai-kormány pénzügyminiszterének példája is igazolja, aki miniszteri pályáját követően a Wizzair légitársaság igazgatóságának lett tagja (a tisztségről egyébként 2012-ben lemondott). Vannak örök ingázók is a gazdasági és állami szféra között, ilyen például Draskovics Tibor többszörös államtitkár, miniszter és bankigazgató és Kocsis István is, aki a privatizációért felelős ÁPV Rt. éléről ült át a német energetikai cég, az RWE főosztályvezetői székébe - miután az állam részéről éppen ő volt az egyik aláírója annak a szerződésnek, amelynek révén a Mártrai Erőmű az RWE tulajdonába került.

A leghíresebb külföldi példa talán Gerhard Schröder korábbi német kancellár ügye, aki 1998 és 2005 között hét éven át volt Németország első embere. A Schröder vezette német kormány 2005-ös választások előtt az Északi áramlat földgázszállító vezeték építési költségeire egymilliárd eurós hitelgaranciát biztosított az orosz Gazprom irányítása alatt álló Nord Stream AG számára. Schröder alig néhány héttel a vesztes választásokat követően írta alá új munkaszerződését: a volt kancellár a Nord Stream AG felügyelőbizottságának elnöke lett. 

Nyilvánvaló, hogy a forgóajtó-jelenség elterjedtsége növelheti a visszaélések számát. Ezt felismerve több országban is olyan szabályozást vezettek be, amely mintegy prevenciós jelleggel korlátozza a magánszektor és kormányzati szféra közti átjárást. Az Egyesült Államokban (ahol az 1998 és 2004 között jogalkotással foglalkozók 48%-a vált lobbistává) például két évig tiltja a törvény minden kormányzati pozícióba belépő vagy azt elhagyó személynek, hogy olyan ügyekben dönthessen vagy lobbizzon, amelyek kapcsolatban állnak korábbi munkáltatójával – ennek megszegéséért pedig akár szabadságvesztés is járhat. Bizonyos esetekben egyedi elbírálás alapján akár élethosszig szóló eltiltás is járhat: ha például egy, az igazságügyi tárcánál dolgozó ügyvéd egy trösztellenes ügyön dolgozott, amelyben egy bizonyos cég érintett, a kormányzati megbízatását követően sem képviselhet a cég érdekeit ugyanabban az ügyben. Az élethosszig tartó tilalom azonban meglehetősen ritka és egyedi elbíráláson alapul az amerikai jogrendszerben.

A francia törvények három évig tiltják kormányzati szereplőknek, hogy mandátumuk lejártát követően a magánszektorban helyezkedjenek el, a szankció szintén pénzbírság vagy börtön lehet.  Norvégiában a munkaszerződéshez csatolhatnak olyan klauzulát a munkáltatók, amelyek védik a belső információkat, az üzleti titkot és a közszolgálatba vetett bizalmat. Az Egyesült Királyságban pedig nemrégiben szigorították a forgóajtó-jelenségre vonatkozó szabályokat: a britek egyéb szabályok mellett szintén bizonyos időhatárhoz – magas rangú tisztviselők esetében két évhez – kötik, hogy a kormányzati szektort elhagyó munkavállaló lobbistaként tevékenykedhessen. Hasonló szabályokat vezetett be Kanada is, ahol a vezető kormányzati tisztviselőket még a magánszektorban végzett tanácsadói tevékenységtől is eltiltja a törvény.

A befolyással vagy bizalmas információkkal való visszaélés elkerülése érdekében régóta szükség lenne Magyarországon is egy, a magánszféra és közszféra közti átjárást kordában tartani képes szabályozásra, de létezik európai szintű kezdeményezés is a forgóajtó-jelenség visszaszorítására. A K-Monitor, a Transparency International és az Atlatszo.hu közös korrupcióellenes minimumprogramjában is szerepel a forgóajtó-jelenség elleni fellépés. A minimumprogram egyik pontja, hogy  állami vezetők és állami vállalatnál magas pozíciót viselő tisztviselők a megbízatás megszűnése után „bizonyos ideig ne dolgozhassanak olyan piaci vállalatnál, amely a korábbi állami vezető közszférában megszerzett információit jogosulatlan versenyelőny megszerzésére használhatja fel.” A kezdeményezést eddig több mint 1000 magánszemély, 24 szervezet és 2 politikai párt írta alá. Ha egyetértesz, csatlakozz te is!

Nem csak magyarországon forró téma a párt- és kampányfinanszírozás.  Az amerikai Legfelsőbb Bíróság április elején megsemmisítette a korlátozást, amely megszabta, hogy egy magánszemély egy kétéves szövetségi választási ciklus alatt mennyi pénzt adhat politikai célokra. A bírói testületet is 5:4 arányban megosztó lépés komoly vihart kavart az Egyesült Államokban: egyesek a kampányköltések átláthatóságáról, mások a leggazdagabbak kormányzati befolyásának növekedéséről beszélnek.

(Kampánytámogatások felső határa az ítélet után. A kép forrása: Sunlight Foundation)

Nem ez az első legfelsőbb bírósági döntés az elmúlt években, amely a kampányszabályok enyhítését célozza és nagy port kavart: 2010-ben a híres Citizen United-ügyben ugyanis a testület már kimondta, hogy magánszemélyek és cégek szabadságát sértené, ha nem költhetnének korlátlanul „független”, de politikai célokat megvalósító szervezetek, úgynevezett „super PAC”-ek (politikai akcióbizottságok) támogatására. Érdekesség, hogy az ítéletben a legfelsőbb bíróság az amerikai alkotmány első kiegészítésére hivatkozott; úgy érvelt tehát a testület, hogy a szólásszabadságot sértené a kormánytámogatások korlátozása. Ennek következtében az elvben független, de gyakorlatban sokszor erős politikai kötődéssel bíró kampányszervezetek korlátlanul fogadhattak adományokat már a 2012-es kampányban az általuk fontosnak tartott politikai célok támogatására.

A 2010-es kétharmados kormánypárti győzelem jelentős mértékben köszönhető az előző kormányok korrupciós botrányainak. Éppen ezért fontos megnézni a választások előtt, hogyan teljesített e téren a második Orbán-kormány. A K-Monitor értékelésének célja, hogy áttekintse, mit tett a kormány a korrupció ellen, bemutassa az elmúlt négy évben kialakult korrupciós mintázatokat, és felhívja a figyelmet azokra a korrupciós kockázatokra, amelyeket a következő, 2014-2018-as ciklusban – kormányzattól függetlenül – mindenképp kezelni kell.

A pozitív lépések közé sorolható a kormányzati korrupcióellenes program végrehajtása vagy az átláthatóság követelményének Alaptörvénybe foglalása – a gyakorlatban azonban a mégoly előremutatónak tűnő intézkedések sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. 2010 és 2014 között összességében az állam gazdálkodásáról szóló adatok titkosabbá, a közérdekű bejelentők kiszolgáltatottabbá, a lobbisták pedig gátlástalanabbá válhattak, mint valaha: ezekhez képest igen szerény eredmény például a korrupcióellenes képzés vagy a közszféra etikai kódexeinek bevezetése. A 2010-es választási kampányban ígért elszámoltatás – tehát a korábbi korrupciógyanús ügyek feltárása – pedig lényegében semmilyen kézzelfogható eredményt nem produkált.

A legsúlyosabb kockázatot azonban az jelenti, hogy a végrehajtó hatalom gyakorlását korábban kontrollálni képes független intézmények élén történő „őrségváltás” és a hatalom megszilárdítása érdekében tett lépések új, korábban nem létező korrupciós mintázatokat szültek. Tovább fokozta a problémát a média függetlenségének megsértése és a médiapiaci tulajdonviszonyok átalakulása. A korábban versengő piacok – például a dohánypiac, a felszámolói piac vagy az agrárszektor egyes elemeinek – politikailag motivált újraosztása főként e kontroll hiányának köszönhetően meglepően könnyen zajlott le.

Korrupciós szempontból lényegében a rendszerváltás óta a legkockázatosabb területek közé tartoznak a közbeszerzések, illetve az állami-önkormányzati megrendelések. Az elmúlt években teljesen egyértelművé vált, hogy e megrendelések jelentős része kormányközeli érdekeltségekhez került. Egyetlen példával szemléltetve: a Fidesz volt gazdasági vezetője által tulajdonolt Közgép és a cég részvételével induló konzorciumok 2013-ban az összes közbeszerzés 2400 milliárd forintos értékének nagyjából 14%-át nyerték meg.

A kétharmados parlamenti többség ellenére évtizedek óta megoldatlan problémákat nem sikerült kezelni – ennek akadálya tehát nem a konszenzus, hanem a politikai akarat hiánya volt. A pártfinanszírozást továbbra is rendkívül elavult törvény szabályozza, az új kampányfinanszírozási törvény pedig lényegében több korrupciós kockázatot teremtett, mint amennyit megoldott. Összességében tehát a 2010-2014-es kormányzati ciklus korrupcióellenes tevékenysége nemcsak, hogy nem eredményezett hatékony fellépést a korrupció ellen, de új, rendkívül súlyos kockázatokat is teremtett.

A teljes tanulmány letölthető itt.