Az állampolgári részvétel erősítése a döntéshozók iránti bizalom helyreállításának egyik kézenfekvő módja lenne. A közösségi média folyamatos, személyre szabott üzenetekkel bombáz minket, de a felturbózott érzelmi azonosulás ellenére a XXI. századi demokráciák konkrét döntéshozatali folyamatai nem váltak nyitottabbá, elszámoltathatóbbá. Nem gondoljuk, hogy a ma ismert képviseleti demokráciát le kellene cserélni valamiféle "részvételi demokráciára", de nem beszélhetünk valódi demokráciáról, ha a tényleges döntéshozatal kicsúszik a társadalmi kontroll alól és kizárólag technokrata logika mentén működik, amihez populista szólamokkal teremtenek társadalmi támogatást. Helyi-önkormányzati szinten az elmúlt években itthon is számos példát láttunk részvételi demokratikus eszközök bevezetésére, országos szinten azonban nem volt stratégiai gondolkodás a részvételi demokrácia erősítéséről.

A következőkben néhány javaslatot fogalmazunk meg arra nézve, hogyan lehetne beengedni az állampolgári részvétel és a demokratikus közviták logikáját a politikai többség kommunikációs eszközökkel való megteremtésére optimalizált, erősen központosított kormányzati felfogásába. Ehhez egy ideális helyzetet veszünk alapul, ahol a kormányzaton belül ennek vannak támogatói, de a javaslatok realisztikusak abban az értelemben, hogy nem kezelik alapvetésnek a kormányzat filozófia hirtelen megváltozását. A részvételi fordulat arra irányul, hogy belülről változtassa meg a tehetetlensége okán erősen részvételellenes struktúrákat. 

Villanykapcsolós szavazás 1971-ben, a Riporter kerestetik vetélkedő döntőjekor. forrás: Fortepan / Szalay Zoltán

A részvétel erősítése nem szabad megragadjon a demokratikus elköteleződés szimbolikus gesztusainál.

Ehelyett egy helyi autonómiák erősítésére és a társadalommal való partnerségre törekvő kormányzati gyakorlat része kell legyen. Ehhez átgondolt stratégia mentén létre kell hozni a valódi részvétel szabályozási és intézményi feltételeit. A részvételiség erősítése nem öncél, azért van rá szükség, hogy

• Jobb minőségű, tartósabb, végrehajthatóbb döntések szülessenek;
• Kevesebb társadalmi konfliktus alakuljon ki a döntések nyomán;
• Olyan érzékeny társadalmi csoportok érdekeire is tekintettel legyen a kormányzás, amelyeket a hagyományos képviseleti formák nem csatornáztak be (pl. kisebbségek, menekültek, egyedi élethelyzetben lévők);
• Erősödjön a kormányzás erős központosítása miatt nem elég erős lokális dimenziója, azaz a "központban" hozott döntés is tekintettel tudjon lenni a helyi viszonyok sokaságára.

A fentiek paradigmaváltást jelentenének a jelenlegi, erősen központosított kormányzással szemben, ahol a döntések előkészítése és a közpolitika-alkotás egésze a nyilvánosság elől jórészt elzárva zajlik. Ma nem világos, ki egy szakpolitikai döntéselőkészítés felelőse, hol zajlik a koordináció. A döntéselőkészítést külső agytrösztöknek (magáncégeknek) szervezik ki, onnan jönnek be a már készhez közelítő anyagok. A jogalkotás során nem érvényesülnek az Országgyűlés munkaparlamenti "szűrői": az ottani viták nem sokat alakítanak a javaslatokon, sokszor egyéni képviselői indítványként gyorsítsávon kerülnek elfogadásra, illetve a zárószavazás előtt előhúzott módosítókkal változnak meg. A COVID alatt minden korábbinál dominánsabbá vált a Parlamentet megkerülő rendeleti kormányzás. A döntéshozóknál való lobbizásnak nincsenek formális szabályai. A meghozott döntések utólagos hatásvizsgálata és értékelése sem zajlik intézményes, nyilvános és tervszerű módon. A kormányzat és az érdekképviseleti szereplők közötti hatalmi és információs asszimetria miatt pedig nem könnyű kívülről javaslatokat megfogalmazni vagy más módon nyomást gyakorolni a döntéshozókra.

De várható-e ettől az államtól, hogy segítse az állampolgári részvételt, vagy a valódi részvétel csak ezzel az intézményes renddel szemben jöhet létre? Feladata-e a kormányzatnak, hogy az állampolgári aktivitást ösztönözze, vagy az állam által katalizált részvételiség eredendően a politikai manipuláció és álrészvétel melegágya (vö. nemzeti konzultáció)? Az autentikus civil kurázsi (pl. humor, bojkott, önszerveződés, kreatív tevékenységek, adományszervezés) általában nem igényli az állam közreműködését. Nem mindegy azonban, milyen jogai és lehetőségei vannak a civileknek a részvételre az állam és társadalom közotti köztes térben. Látható és kontrollálható-e a hatalmi elit közforrásokból történő befolyása a nyilvánosságra, meg lehet-e kapni időben a közérdekű adatokat, lehet-e az újságíróknak kérdeznie a Parlament folyosóin, el lehet-e jutni egy képviselő fogadóórájára?

Külső felügyelettel és intézményi garanciákkal elő kell segíteni, hogy a döntéshozatalba való bevonás folyamatai semleges, protokollok alapján zajló, az állampolgárok számára több hatalmat jelentő eljárásokat teremtsenek és ne a politikai PR eszköztárát bővítsék ki. A következőkben bemutatjuk, hogyan tudná egy következő kormány tudatos építkezéssel erősíteni az egyének és az őket képviselő csoportok közvetlen részvételét a döntéshozatalban, milyen szabályozásra és intézményekre van ehhez szükség. 

A javaslatok röviden:

1. A hatalompolitikai célzatú, manipulatív részvétel felszámolása,
2. A részvételiség, mint szakpolitika intézményes semlegesítése,
3. Decentralizált döntéshozás, a közösségi részvételi tevékenység elismerése az önállóan dönteni képes állami szervek feladataként, partnerségek építése;
4. Stratégiaalkotás és egy ennek mentén működő módszertani központ létrehozása;

5. Mintaprojektek, módszertani sztenderdek, eszközök fejlesztése és terjesztése.

0: Kiinduló helyzet: a demokratikus elitizmus mélystruktúrája

A modern tömegdemokráciákban minden politikai erő, ami demokratikus úton szeretne felhatalmazást, igyekszik megteremteni az állampolgári mobilizálás és azonosulás formáit. A politika gyakran szimulálja az állampolgári részvételt akkor is, ha ez nem jelenti az egyének és csoportok valós hatalmának növelését a döntéshozatalra. Az ilyen manipulatív, gőzlevezető jellegű bevonásról itt írtunk bővebben. Erre példa a szimbolikus ügyek ("év fája", köztérelnevezések) társadalmasítása, azok az akciók, ahol közösségek mobilizálásával valamit "nyerni" lehet, vagy éppen a modern technológia fitogtatása, ahol a szavazás mikéntje az izgalmas és nem a meghozott döntés. Utóbbira történelmi példa a Kádár-rendszer idejéből az Országos Villamos Teherelosztó vezérlőterméből közvetített villanykapcsolós szavazás. Nemcsak a politikára, de a civil aktivizmusra is jellemző, hogy gyakran öncélnak tekinti a véleménynyilvánítást (pl. csikkekkel szavazás) akkor is, ha ez nem teremt valódi közösségi cselekvést, elköteleződést, reprezentatív döntéseket vagy több hatalmat a benne résztvevőknek. 

Attól persze távol vagyunk, hogy a túl sok részvétel legyen a probléma. A rendszerváltás után létrejött és a 2010 után átalakult magyar politikai berendezkedés kezdettől elitista reflexekre épített. A vezető rétegek maguknak tulajdonították a tudást arra, hogy a demokratikus tradíciók "híján lévő" társadalom modernizációját levezényeljék. A helyi közösségek, szakmai szervezetek, önkormányzatok és egyéb autonómiák megerősítése és a velük folytatott párbeszéd elmélyítése helyett a kormányok célja az volt, hogy a nyilvánosságban egy kényelmes hegemón pozíciót alakítsanak ki, ahol a számukra fontos társadalmi csoportoknak léteznek a kormánnyal együtt mozgó, lojális beszélő fejei. Ahhoz, hogy megfelelően képviseljék a népet, senkinek a közreműködésére nem szorultak rá, sőt a demokrácia elleni támadásként ("utcára vitt politika", "zsarolás", "a szükséges reformok lassítása") tekintettek arra, ha az intézményes pártpolitikán kívülről fogalmaztak meg konkrét ügyekben vagy csoportok érdekében igényeket. Ez persze nem azt jelenti, hogy érdekérvényesítésre nem volt mód, csak éppen ez a szürkezónás kijárás és a korrupció skáláján mozogva kevés szereplő számára volt elérhető.

A közpolitikai döntések meghozatala során - hiába követelték ezt civilek már 2010 előtt is - nem alakultak ki olyan megkerülhetetlen, szabályalapú struktúrák vagy rutinok, amelyeket közvetlenül az állampolgárok, vagy az őket képviselő civil szervezetek erőforrásként fel tudtak használni, benne meg tudtak jelenni és akár kritikus véleményt tudtak nyilvánítani az elszigetelődés veszélye nélkül. 2010 után a társadalmi érdekegyeztetés intézményei még inkább kiüresedtek, a kormány csak a vele azonos ideológiai platformon lévő szereplőkkel folytatott látszategyeztetéseket. A társadalom és a döntéshozatal kapcsolatát a döntéselőkészítés folyamatába beépített, kifelé csak korlátozottan megismerhető, de folyamatos és nagy erőforrásokat felemésztő fókuszcsoportos kérdezés, közvéleménykutatás jelenti. A társadalmi részvétel pedig kimondottan arra korlátozódik, hogy a kormánypárt táborát "egyetértési pontok" mentén mobilizálják, közpénzből folytatott kommunikációs kampányok keretében.

1. A manipulatív részvétel felszámolása, a társadalmi kapcsolatok formalizálása

A hiteles részvételi eljárásoknak számos politikai előfeltétele van, különösen a köztájékoztatás területén. A folyamatok, amelyek őszinte szándékkal igyekeznek politikai döntéseket megvitatni a társadalommal, nem működhetnek elkülönülő zárványként a társadalmi vitáktól. Franciaországban például a sárgamellényes tüntetések után indított Nagy Nemzeti Disputa a tanácskozó demokrácia számos jelét mutatta, mégsem tekinthető egyértelmű sikernek. Hiába zajlik le egy módszertanilag elfogadható konzultáció, amit a benne résztvevők legitimnek fogadnak el, ha a társadalom többsége nem tud kapcsolódni a védett, az értelmes párbeszéd és konszenzus feltételeit megteremtő folyamat eredményéhez. A részvételi módon megvitatott kérdésekben ezért törekedni kell arra, hogy a kormányzat átláthatóság biztosításával (pl. előkészítő dokumentumok nyilvánossága), rendelkezésre állással és önkorlátozással segítse a társadalmi párbeszédet.

Nem elfogadható, hogy a nyilvános vitákban részt vevő egyes szereplőket a kormányzat nyilvánosan támad és hiteltelenít, elvitatva a részvételhez való jogát. Nem elfogadható, ha a kormány eltorzítja a vele ellentétes pozíciót elfoglalók álláspontját, vagy olyan módon teszi fel a kérdést, hogy abban az ő álláspontja előnyből indul. Az sem elfogadható, hogy erőforrásfölényével visszaélve a nyilvános vitákba a kormányzat "tájékoztató kampányokkal" egyoldalúan beavatkozik. A részvételi folyamatoknak valódi lehetőséget kell teremtenie arra, hogy a társadalmi szereplők a saját hangjukon, a saját érveikkel tudják megfogalmazni a pozíciójukat és igényeiket, nem pedig egy előre megkonstruált döntési helyzetbe kényszerüljenek bele a résztvevők. Végezetül, a részvételi folyamatok hírét a kormányzat nem célozhatja csak bizonyos célközönségnek: az ezzel kapcsolatos kommunikációs tevékenységet a tömegtájékoztatási eszközök széles körében, a nyilvánosság "minden oldalán" terjeszteni kell. 

2. Az állampolgári részvétel leválasztása a politikai PR-ról

Irreális azt várnunk, hogy egy jövőbeli kormány politikai kommunikációs tevékenysége egyik pillanatról a másikra jelentősen visszaszoruljon, illetve összehangolhatóvá váljon a tanácskozó, konszenzusorientált demokratikus eljárásokkal. Ehelyett reálisan a részvételi folyamatok pártpolitikai semlegesítésére kell törekedni. Ezért fontos, hogy a kormányzat részvételi stratégiáját intézményesen leválasszák a politikai PR-ról. Jelenleg a társadalmi párbeszédért a kormányzati propagandáért felelős Miniszterelnöki Kabinetiroda a felelős, ami kifejezetten a szavazatszerzés és a kommunikációs tér uralásának logikája szerint működik. Hasonlóan politikavezérelt funkció a kiemelt társadalmi ügyekért felelős miniszterelnöki megbízotté, aki lényegében bizonyos fontos érdekelti csoportok kommunikációs és szakpolitikai megdolgozását végzi (horgászok, polgárőrök stb.).

Ennek felszámolása a kormányzati struktúra átalakítása mellett azt igényelné, hogy legyen olyan közjogi szereplő (pl. ombudsman, Állami Számvevőszék), ami feladatának tekinti az álrészvétel, az állami manipuláció és az ezzel kapcsolatos közpénzköltések bírálatát, az ezzel kapcsolatos alapelvek lefektetését és számonkérését. Túlmutat témánkon, de a szintén előfeltétel a döntéshozók és társadalmi szereplők interakcióinak nagyobb átláthatósága. A véleményezés, javaslattétel, értékelés sokszor látható nyom és lekövethető visszajelzés nélkül megy végbe, nem látható a részvétel tényleges hatása, az esetleges elutasítás indoka. Az ezzel kapcsolatos eljárási és etikai szabályok is hiányoznak (pl. kikkel és miről tárgyalhat egy képviselő vagy államtitkár). Lobbiszabályozás nincsen, és legtöbbször az is informális tényezőkön múlik, hogy melyik civil vagy vállalkozó juthat el egy egyeztetésre a döntéshozóval, pl. ki ülhet be egy uniós program monitoring bizottságába. Ez hervasztó hatással van a részvételre, és ellehetetleníti a hosszabb távú, ciklusokon átívelő tapasztalatcserét.

A kormányzati hecckampánnyal szemben a civil szervezetek működésének átláthatósága ma is biztosított, arra azonban szükség van (a K-Monitor és mások esetében is), hogy a nyilvánosság számára is nyomonkövethető legyen, milyen javaslatokkal, megkeresésekkel fordultak a civilek az állami szervekhez, és ezeket ki, milyen formális keretek között fogadta és hogyan bírálta el. Ez a civileket is érdekelté tenné az aktív részvételre, de felelősséget és elszámoltathatóságot is teremtene. Ezzel kapcsolatban léteznek civil javaslatok, ezért a továbbiakban az egyéni (állampolgári) részvétel formáira koncentrálunk, amelyben a civilek is részt vehetnek partnerként, segítőként. A részvételi folyamatok politikai PR-ról való leválasztása ezen a téren alapvetően két vonatkozásban kell megtörténjen: a döntéselőkészítés decentralizálásán (alacsonyabb szintű, az érintettekhez közeli elvégzésén), és a részvételi folyamatokat segítő független, szakmai módszertani intézmény létrehozásán keresztül, ami nyilvános stratégia mentén működik és a politikai logika helyett célrendszerében a részvétel egyenlőségét, formalizáltságát és demokratikus minőségét érvényesíti.

3. Decentralizált döntések, a részvétel állami feladatként elismerése

A kormányzat a társadalom egészét érintő közpolitikai prioritásai mentén el lehet indítani a központi kormányzat által koordinált részvételi folyamatokat (pl. konzultáció nagy értékvitákban, közösségi gyűlések). Nem szabad azonban kizárólag ezekre a központilag szervezett programokra korlátozni a "részvételi fordulatot". Nem lehet az a cél, hogy a kormány minél gyorsabban látványos részvételi folyamatokat valósítson meg - ehelyett alulról kell visszaépíteni a bevonás képességét. A központi és helyi kormányzat intézményeit kell képessé tenni arra, hogy működésükbe beépíthessék a részvételiség gyakorlatait. Ehhez fel kell mérni, melyek azok az intézmények, amelyek a társadalom számára közvetlenül releváns döntéseket készítenek elő (pl. nagy állami beruházási projektek, a mindennapi életet érintő rendelkezések). A döntések előkészítését ezekre a szervezetekre kell bízni és források, szakmai segítség és megfelelő szabályozási környezet kialakításával képessé kell őket tenni, hogy saját maguk tudják a szükséges részvételi folyamatokat lebonyolítani. A jogszabályokban előírt tájékoztatási, társadalmasítási kötelezettségeket felül kell vizsgálni és ki kell terjeszteni a XXI. század viszonyaira tekintettel. Az új részvételi gyakorlatokat ezzel összhangban kell fejleszteni, nem pedig a meglévő, garanciákat adó eljárások bizonytalanabb, ad hoc eszközökkel való felváltásával!

A kormányzat kiemelt partnerei ebben az önkormányzatok, hiszen a helyi ügyek vannak a legközelebb a lakosokhoz, a helyi közéletben megvan a lehetőség, hogy a demokrácia iskolájává váljon. Az elmúlt években azonban a települési hatáskörök és befolyás a helyi ügyekre beszűkült (pl. kiemelt beruházások, különleges gazdasági övezetek). Ezen a trenden változtatni kell, hogy a valóban fontos helyi ügyekről a helyi közösségek tudjanak dönteni. A megyék jelenleg a kormánypárt kádertemetőiként és a területfejlesztési pénzek politikai alapú kiosztóiként működnek. A döntések és a források hozzájuk és kevésbé elszámoltatható, a részvétel érdemi lehetőségét nem kínáló állami ügynökségekhez kerültek át. A valós társadalmi igényeknek az önkormányzatok megerősítésével, és az ő helyismereten alapuló közvetlen reagálásra, demokratikus bevonásra való képességének erősítésével lehet utat nyitni. Az önkormányzatoknak kezdeményezőként és lebonyolítóként ott kell lenniük minden fontos helyi döntés társadalmasításában, még akkor is az önkormányzat szervezetére bízva a társadalmasítást, ha ők csak egy szereplői a döntéselőkészítésnek.

A helyi ügyek maradjanak helyi szinten! Dél-amerikai populista elnöki rendszerekből számos példa hozható arra a káros tendenciára, amikor a helyi döntéshozatalt megkerülve a központból juttatnak pénzt közvetlen demokratikus döntésekre, ezzel hangsúlyozva, hogy a "felvilágosult vezető" a legkisebb falukban élők hangjára is odafigyel, közvetlenebb kapcsolata van "az emberekkel", mint a helyi választott képviselőknek. Ez a valóságban nyilvánvalóan nincs így, a központi kormánynak nincs helyi tudása, az ilyesmi nem több osztogatásnál.

Ma csak a legjómódúbb önkormányzatok tudnak önként vállalt feladatként közösségi részvételi hivatali egységet létrehozni, és ide szakmailag felkészült munkatársakat toborozni. Állami normatíva biztosításával vagy mintaprogramokkal ezt a központi költségvetésből is támogatni kell, bevonva ebbe a települési szövetségeket (vö. a TÖOSZ jó gyakorlat programja), a megyéket, illetve a helyi tudásközpontokat (egyetemek, civil ernyőszervezetek). Jelenleg a Belügyminisztérium nyújt bürokratikus, jogias módszertani segítséget a településeknek, ami nem tűnik alkalmas szervezetnek a részvételiség segítésére. A helyi civileknek nyújtott támogatások jelenleg leginkább politikai kampányfinanszírozást szolgálnak. Ezzel szemben törekedni kell olyan szakmai alapú, kiszámítható pályázatok kiírására, amelyek finanszírozni tudják azt az ellentételezetlen munkát és partnerséget, amit a civilek és informális csoportok a részvételi folyamatokban végeznek. Nem ördögtől való a közügyekben végzett munka anyagi elismerése, de nem szabad, hogy ezzel bizonyos szereplőket kiemeljenek a többi közül, vagy a támogatásokkal függőséget alakítsanak ki a szervezeteknél.

A fentiekre nemcsak az önkormányzatoknál, de a minisztériumoknál, ágazatirányító szerveknél és a nagy állami projektgazdáknál is szükség van. Ezek sokkal kitettebbek a központi politikai koordinációnak, jelenleg pedig sokszor még arra sincsen felhatalmazásuk, hogy önállóan kapcsolatot vegyenek fel vagy nyilatkozzanak. Egy tagoltabb, sokközpontúbb közpolitikai folyamatban egy kiterjedt, több szereplőt érintő közpolitikai döntésnél is meg kell találni azokat a szereplőket, akik az állampolgári részvétel tekintetében koordinálni tudnak - ezek sok esetben az intézményes érdekegyeztetés fórumai lesznek. Ahhoz azonban, hogy szakmailag megfelelő részvételi folyamatok indulhassanak önkormányzatoknál, iskolákban, állami munkahelyeken, kulturális intézményekben, és ezek ne maradjanak egyszeri projektek vagy zárványok, szakmai segítséget is kell nyújtani. 

4. Módszertani és kutató központot az állampolgári részvételnek

Létre kell hozni egy olyan szakmai intézményt, ami országosan képes a részvételi folyamatok támogatására, platformot biztosít a tapasztalatcserére (jó gyakorlat térképezés, konferenciák, workshopok, tréningek, e-learning anyagok, digitális megoldások, módszertani ajánlások, díjak) és kutatóközpontként elemzi is a megvalósult folyamatokat ( eredmények összegyűjtése, metaelemzése, értékelése).  Egy olyan szakosított háttérintézményről van szó, ami nem politikai irányítás alatt működik. A részvételi folyamatok elfogadását segítené, ha az intézmény munkáját pártok feletti konszenzus övezné, így pl. annak irányító-felügyelő testületeiben minden oldal szakértői képviselve lennének. A szervezet tevékenységét külső értékelésnek is alá kell vetni, ebbe bevonva az akadémiai szférát és a szakmai szervezeteket. Ahhoz, hogy ne egy újabb sóhivatal jöjjön létre, az intézménynek megfelelő kompetenciákat és forrásokat kell biztosítani, hogy valóban érdemi partnerségeket tudjon kialakítani. Fontos azonban, hogy ne a bürokratikus kényszer legyen a mozgatórugó, hanem a partnerek saját erőforrásaikat is mozgósítva "vásárolják be" magukat az együttműködésekbe. 

Az intézmény alkalmas kell legyen nemzetközi kapcsolatok ápolására, hiszen a demokratikus eljárásokat más országoktól is meg lehet tanulni. Hazánk 2016-ban elhagyta a Nyílt Kormányzati Együttműködést (OGP), és más hasonló nemzetközi szervezetekben is inaktív. Ezek a kapcsolatok nemcsak konkrét tudást tudnának behozni (1 2 3 4 5  6) , de segítenék egy komplex részvételi vízió felvázolását. A szervezet tevékenységét ugyanis egy ilyen vízió és az abból lebontott nyilvános, cikluson átívelő stratégia mentén kell megszervezni. Priorizálni kell a célokat, meghatározva, mely területeken kíván aktív lenni a szervezet. Egy civilekkel, szakértőkkel folytatott tervezési folyamat eredményeként kell felvázolni azt a konszenzusos tervet, amiben egyszerre vannak gyorsan megvalósítható eredmények és távlatosabb projektek pl. a politikai részvételt gátló küszöbök, plafonok felszámolására, az alacsony aktivitásúak megszólítására. A szervezetnek emellett létre kell hoznia olyan saját szakmai kapacitásokat, amelyekkel konkrétan is segíteni tud részvételi folyamatokat országosan és helyben (pl. képzett facilitátorok, közösségszervezők), illetve képes digitális fejlesztéseket is koordinálni (erre jó példa a DECIDIM, amely digitális részvételi platformként nyílt forráskóddal elérhető, átvehető, fejleszthető).

5. Mintaprojektekből országos programok

Ezek között a keretek között érdemes végezetül átgondolni, hogy milyen részvételi gyakorlatokat lehetne intézményesíteni. Ez egyfelől a meglévő, részvételt biztosító eszközök szabályozásának áttekintését igényli (népszavazás, helyi népszavazás - kampányszabályokkal, az állami részvétel korlátozásával - , közmeghallgatás, jogszabályok társadalmi egyeztetése, önkormányzati rendeletek társadalmi véleményezése stb.) Másfelől pedig organikusan, jól működő gyakorlatokra alapozva új eszközök intézményesítése. A döntéshozók szeretnek szerelembe esni bizonyos eszközökkel, de miközben érthető, hogy a részvételiség ígérete egy-egy ilyen programmal válik kézzelfoghatóvá a lakosság számára, ezeket először kicsiben kell tesztelni, fejleszteni, és csak utána érdemes rájuk komolyabb erőforrásokat fordítani. Ha már módszertanilag kidolgozott, általánosan ismert és alkalmazott részvételi gyakorlatok állnának rendelkezésre, akkor az állami beruházások és az európai uniós pályázatok esetén is elő lehetne írni jogszabályban, vagy a pályázati kiírásban, hogy a tervezés és a monitoring során milyen bevonási eljárások elvégzése kötelező, vagy jelent előnyt egy pályázat során. Ez a megközelítés a jelenlegi (2021-2027-es) uniós ciklus programjaiból szinte teljes egészében hiányzik.

A következőkben felvillantunk néhány olyan gyakorlatot, ami érdemes lehet a továbbgondolásra:

Szemléletformálás, figyelemfelhívás. Ma főként civilek készítenek olyan összesítéseket, ahol az állampolgárok a nagy közéleti kérdésekről tényalapon tájékozódhatnak, a saját életükre vetítve is megismerve a döntéseket megalapozó adatokat. Az állami kimutatások általában közigazgatási nyelven születnek, halandók számára nem érthetőek. Ezek "lefordításával" közelebb lehetne hozni a közpénzügyeket a polgárokhoz (pl. állampolgárok költségvetése, egyéni nyugdíjszámlák, adóbefizetések egyéni szintű nyomon követése). Ezek az eszközök fejleszteni tudják az állampolgárok megértését a közéleti kérdésekről, így megalapozottabban tudnak részt venni a döntésekben.

Digitalizáció. Európai uniós forrásokat is felhasználva olyan online eszközök rendelkezésre bocsátása, amelyeket az állami szervek ingyenesen használni tudnak. A K-Monitor Partimap nevű eszköze egy nyílt forráskódú, szabadon fejleszthető környezet, amivel térbeli adatokra vonatkozó konzultációkat lehet folytatni. A Közérdekű költségvetés szintén szabadon felhasználható, ezzel bármely település be tudja mutatni a költségvetési adatait. Állami segítséggel ezek a jó gyakorlatok országos szinten bárki számára hozzáférhetővé tehetők, amivel jelentős költségek spórolhatók (hiszen pl. egy állami fejlesztésű weboldal megléte esetén nem kell minden településnek önálló honlapot fejlesztenie). Hasonló fejlesztések ugyan indultak (pl. állami közpénzügyi portál), de megfelelő szakmai felügyelet nélkül elakadtak.

Közhackathonok az innovációért. A hackathon programozói verseny, ahol önkéntes csapatok egy fix, 1-2 napos rendezvényen működő digitális megoldásokat szállítanak le egy konkrét problémára. Ehhez az állami szervek a feltételek biztosításával és adataik, szakértőik rendelkezésre bocsátásával járulhatnak hozzá. 

Kötelező társadalmasítások támogatása. Számos településen valódi részvétellel valósul meg az Integrált Településfejlesztési Stratégia vagy a mobilitási stratégia tervezése, ám ez korántsem országosan elterjedt. Ezt egységes módszertanokkal és képzésekkel lehetne támogatni, bevonva pl. a városi mobilitás területén aktív civil csoportokat. 

Deliberatív módszerek megismertetése. Közösségi gyűlés, konszenzuskonferencia, szakértői panel, fókuszcsoport, szcenárió tervezés. Ezek mind olyan eszközök, amelyeket külföldön használnak a döntéshozatal során. Különleges elbánást igénylő sérülékeny, kisebbségi csoportok problémáit is meg lehet tárgyalni velük. Ezeknek itthon is vannak előzményei, szükséges volna azonban mintaprojektek révén megismertetni és terjeszteni őket. 

Ténykereső szakértői panelek. A társadalom polarizációjához hozzájárul, hogy még az alapvető tényekben sem tudunk egyetérteni. A járvány adatai, hatásai, területi egyenlőtlenségi mintái mind a mai napig nem lettek széles körben megtárgyalva, ezért az erről való vita alapvetően hitalapú. Hasonló a helyzet Magyarország pozíciójával a világgazdaságban, vagy az EU-s források elköltésének hatékonyságával. Ki kell dolgozni annak a mószertanát, hogy az állami adatokat szakértők rendelkezésére bocsátva, azokat jelentés formájában feldolgozva közös tudást képezzünk a minket körülvevő folyamatokról. A bizottságosdi célja alapvetően eltérne a jelenleg ismert vizsgálóbizottságokétól: itt a cél nem a politikai felelőskeresés, hanem az adatok megismerése és feldolgozása.

Stratégiák monitorozása. Az állam elvileg stratégiák mentén hozza a döntéseit, de ezekről leggyakrabban az elfogadáskor értesülünk, arról viszont ritkán van szó, mi valósul meg belőle. Egy számonkérhetőbb, programalapú kormányzást ezen stratégiák nyomon követésének módszertani megalapozásával is elő lehet segíteni. Állampolgári monitoring bizottságok, a megvalósulás adatait folyamatosan bemutató "műszerfalak", a visszajelzések érdemi feldolgozása és megmutatása - építőkövek egy jó kormányzáshoz.

Új kihívások megvitatása. Mesterséges intelligencia, álhírterjesztés, digitális szakadék, klímaváltozás, járványkezelés - rengeteg megvitatandó téma van, amitől leginkább félünk, de a kormányzat nem folytat róluk párbeszédet, inkább csak megmondaná, hogyan gondolkodjunk róla. Valójában nem tudunk ezekről eleget, viszont szinte biztos, hogy az értékterheltség miatt nem is értünk egyet velük kapcsolatban. Ettől még folytatnunk kellene róla társadalmi vitát moderált keretek között - igen, akár a köztévében is -, hiszen anélkül nem tudunk reagálni a kihívásokra. Csak ki kell dolgozni a megfelelő módszertanokat.

Beleszólást az állami erőforrások elköltésébe! Szép dolog a bevonás, de ha az erőforrások elosztására nincs hatással, akkor parttalanná válik. A részvételi költségvetés módszertana arról szól, hogy az állampolgárok valódi pénzről közvetlenül dönthetnek. Helyi szinten ez a gyakorlat itthon is terjed, de nemzeti szinten többet és mást lehetne csinálni. Egy országos részvételi költségvetés egyértelmű jelzést adhatna a döntéshozóknak, mire költenék az emberek a közforrásokat (a nemzetközi példák szerint oktatásra és egészségügyre látványberuházások helyett). A javasolt módszertani intézmény egyszerre segíthetné a helyi kezdeményezéseket, és teremthetné meg egy országos részvételi költségvetés eljárását (ilyen van pl. Portugáliában, illetve decentralizáltan Lengyelországban, Dél-Koreában stb.) A költségvetés megalkotásakor sok szempontot kell figyelembe venni, ezért dönt róla a Parlament, de egy elkülönített összeg alkalmas lehet arra, hogy kipótolja a politika vakfoltjait. Nemzeti szinten arra is lehetőség lenne, hogy ne csak egy éves, rövid távú kis fejlesztési projektek versenyezzenek, de valódi programkezdemények is induljanak, amiket az állam idővel átvehet. A részvételi költségvetés játékos, de mégis tétre menő formája, hogy az állampolgárok ne csak 4 évente érezzék magukat a politika alakítóinak.

Hasznosnak tartod a munkánkat? Támogasd a K-Monitort adományoddal vagy adód 1%-ával!