Legalább hét-nyolc erősen túlárazott 4-es metrót lehetne építeni a Paksi Atomerőmű II-es blokkjának bővítési árából, amit pályáztatás nélkül kapott meg az orosz állami tulajdonban lévő Roszatom. A tender kiírásának az átláthatóság mellett éppen az lett volna a célja, hogy a legjobb ár-érték arányban kivitelező cég kapja a megbízást. Különösen akkor lenne fontos a pályáztatás, ha ekkora összegekről beszélünk; a sajtóban emlegetett 3000-3600 milliárd forintos ár ugyanis az általunk megismert nemzetközi példák alapján még jóval feljebb csúszhat a kivitelezés során.
Nem kívánunk igazságot tenni abban, szükség van-e a Paksi Atomerőmű bővítésére, ezt ugyanis szakmai kérdésként kezeljük, ahol többek közt a megtérülést, a világpiaci folyamatokat, a környezetvédelmi és energiabiztonsági szempontokat egyaránt mérlegelni kell. Nem kívánunk sokat rugózni a politikai konzekvenciákon sem, bár kétségkívül van annak némi pikantériája, hogy Orbán Viktor 2008-ban, még ellenzéki politikusként a magyar nép elleni puccsról beszélt a szocialista kormány és az oroszok titkos megállapodása kapcsán. Hat évvel később pedig ő maga állapodott meg Vlagyimir Putyinnal a bővítésről.
Ehelyett a projektben lévő korrupciós kockázatokról lesz szó.
A szerződés megkötése előtt felmerülő problémák közül a legfontosabb a társadalmi-szakmai egyeztetés teljes hiánya volt. Ilyen szempontból valóban jogos Orbán Viktor 2008-as kritikája is, más kérdés, hogy kormányfőként igazán lett volna lehetősége máshogy csinálni a dolgokat, különösen a konkrét üzlet nyélbe ütése előtt. Illés Zoltán jelenlegi környezetvédelmi államtitkár szintén 2008-ban például egyenesen népszavazást tartott volna a kérdésről – mára ez mintha kevéssé lenne fontos szempont. A kormány saját hatáskörben döntött egy alsó hangon is 3000 milliárd forintos beruházásról, amely Magyarország energiapolitikáját valóban 2085-ig határozza meg. Ez persze jogilag szabályos, de pontosan olyan kockázatot rejt magában, mint a törvényalkotás során a szakértői-társadalmi egyeztetés mellőzése: fontos szakmai vagy akár geopolitikai szempontok sikkadhatnak el ennek hiányában.
A második probléma, hogy a konkrét megállapodás bizonyos részletei ismeretlenek. Azt ugyan híradásokból már tudjuk, hogy mennyiért, milyen hitelkonstrukcióban és milyen feltételekkel bővítik az atomerőművet, azt azonban nem, pontosan miben állapodott meg Orbán és Putyin. A kormány részéről persze Lázár János cáfolta, hogy egyéb alkukkal is összekötötték volna a megállapodást, ez azonban korántsem egyértelmű. Orosz és magyar sajtóértesülések szerint például a 2015-ben lejáró orosz–magyar gázszerződés megújítási feltételeit is érintheti a megállapodás. Az átláthatatlan, pályáztatás nélküli szerződésnek legnagyobb hátránya, hogy nem lehet egyértelműen kizárni az ilyen különalkukat. Főleg akkor, ha - amint egyes alkotmányjogászok írják - a magyar állam nem vállalhat a GDP-arányos államadósságot növelő pénzügyi kötelezettséget, tehát másféle garanciát kellett (volna) kínálni az orosz fél számára.
De itt még messze nem érnek véget a kockázatok. Neve elhallgatását kérő energetikai szakértőnk bevonásával ugyanis megnéztük négy korábban elkezdett projekt – az Akkuyu erőmű, a Baltic NPP, a Hinkley Point C és a temelini erőmű – bővítési árait. Ezek alapján elmondható, hogy kilowattonként 4000-4500 dollár alatti ár már példátlanul olcsónak számít, de míg a temelini erőmű esetén 5000-7000 dollár közti saccolják a bővítés költségét, Franciaországban előfordul 8000 dollár/kilowattos ár is. Másképpen fogalmazva: egyetlen kilowattnyi kapacitásbővítés reálisan 900 ezer és 1 millió 500 ezer forint közötti összegbe kerülhet a magyar adófizetőknek.
Márpedig Paks bővítése kapcsán ennek az összegnek a kétmillió-négyszázezerszereséről beszélünk, ami alsó hangon is 2100 milliárd forintot jelent (de még az oroszok által nyújtott hitel összege is ennek másfélszerese lehet), de a bővítés költsége a 4000 milliárd forintot is elérheti. És ehhez még hozzájön az is, hogy szakértőnk szerint „a projektek gyakran elszállnak”, az tehát meglehetősen ritka, hogy az eredeti ár marad a végső számlán is. És hogy mi ebben a korrupciós kockázat? Főként a pályáztatás “megspórolása”, amely korántsem bevett gyakorlat. Az általunk vizsgált négy erőműből három esetben pályázatot írt ki az építtető állam, hogy a legjobb ajánlatot fogadhassa el. Egyedül a törökök (Akkuyu erőmű) jártak el hozzánk hasonlóan. Nem véletlen, hogy 2012 végén, tehát alig egy éve még Kovács Pál energiaügyi államtitkár is arról beszélt, hogy a hatékonyság érdekében „négy hónapon belül kiírják a paksi tendert”. Nos, ez nem történt meg. És már nem is fog.
De ezzel még mindig nincs vége a kockázatoknak. Az orosz elnök közlése és a kormany.hu oldalon megjelent összefoglaló alapján a beruházásnál a munkálatok 40 százalékát magyar beszállítók fogják végezni. Viszont korábban arról is szó volt, hogy e beszállítók jelentős része nem az energetikai feladatokban, hanem az építési szakaszban venne részt. És bár szakértőnk szerint a 40%-os arány megvalósulására kicsi az esély, arra szerintünk annál inkább, hogy a Simicska Lajos egykori Fidesz-gazdasági igazgató tulajdonában lévő Közgép ebből jelentősen kiveszi majd a részét. Legalábbis a korábbi építőipari közbeszerzések és a bővítésre kiírt kommunikációs tenderek pontosan arra engednek következtetni, hogy a kezdeményezettek ismét pártközeli vállalkozók lesznek.
Szakértőnk szerint egy ekkora volumenű beruházással éppen az lehet az egyik probléma, hogy "kisebb összegek – ez alatt most tízmilliárdokat értünk – elcsorgása senkinek nem tűnik fel.” Különösen akkor, ha nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva az állam többet titkosít a kelleténél. Márpedig ez könnyen előfordulhat, hiszen a Magyarország energiatermelését 2085-ig meghatározó projekt joggal nevezhető nemzetbiztonsági érdeknek. A túlárazott beszállító megrendelések viszont nem.
Összességében tehát a tegnapi megállapodás korrupciós kockázatai a következőekben foglalhatók össze:
1. Nem volt társadalmi vagy szakmai egyeztetés a döntés előtt, így fontos szempontok maradhattak rejtve.
2. Könnyen lehet, hogy az erőmű bővítése mellett egyéb üzletekkel is összekapcsolták a megállapodást, amelynek hatékonysága így meglehetősen nehezen mérhető.
3. Nemzetközi példák azt sugallják, hogy a tervezett bővítés akár a sajtóban megjelenő 3000 milliárd forintnál is drágább lehet.
4. A pályázat hiánya kizárta, hogy olcsóbb vagy „jobb” ajánlat érkezzen az atomerőmű bővítésére.
5. A magyar beszállítók magas aránya elvben pozitív elem – kivéve, ha ez kizárólag a kormányközeli vállalkozások helyzetbe hozását szolgálja.
6. És a kormány titkosít olyan adatokat is, amelyek nemcsak a nemzetbiztonsági szempontból veszélyes dokumentumokat, de a korrupcióra utaló jeleket is elrejtik.
Érdemes lehet tehát az elkövetkező években nemcsak energetikai vagy környezetvédelmi, hanem korrupciós szempontból is vizsgálni a beruházást – akár újságíróként, akár „csak” az adóforintjaink miatt aggódó állampolgárként.