A Pénzügyminisztérium, ami ellen nemrég másodfokon nyertünk közadatpert, eddig is pályázott a legrosszabb adatgazda címére. A jog eszközeivel és azon túl is mindent meg szoktak tenni, hogy a kért adatokat lehetőleg ne, de ha mégis, akkor a lehető legkésőbb adják ki. E kérések éppen csak olyan apróságra, mint az adóforintjaink milliárdjairól rendelkező magyar költségvetésre vonatkoznak. A konszolidált fazonú Varga Mihálynak papírja van róla, hogy az EU legátláthatatlanabb költségvetését működteti. Nem lepődtünk meg, hogy innen kaptuk az első olyan választ, ami a rendeleti úton meghosszabbított, 45 napos határidőt jelöli meg áprilisi adatkérésünk megválaszolására. A 45 nap lejártával, épp a veszélyhelyzet visszavonása előtt a PM újabb 45 nappal, július végéig tolta ki a határidőt. 78 nap elteltével azonban válaszoltak, sajnos azonban nem a feltett kérdésre.

Van-e ma Magyarországon értelme megfogalmazni egy konstruktív közpolitikai javaslatot, ami nincs ellentétben a kormány által hangoztatott célokkal? Tegyünk egy próbát: részvételi költségvetést a magyar megyékbe! Döntsenek a helyi közösségek a településektől elvont iparűzési adóról!

Ha egy normális országban élnénk, a politikai viták úgy zajlanának, hogy a hatalmon lévők beazonosítanak egy társadalmi célt, amihez nyilvános vitában, alternatívákat ütköztetve kiválasztanak egy megfelelő eszközt. Itthon ettől már elszoktunk: a kormányzat egyik napról a másikra, az érintettek ellenállását ignorálva tol át fontos döntéseket. Valódi céltételezés, számon kérhető vállalások nincsenek, a közvélemény számára gumicsontként bedobott “érvek” általában fügefalevélként szolgálnak a nyers hatalompolitika számára.

Így történt ez a nagyberuházások iparűzési adójának településektől való einstandolása kapcsán is. A gödi Samsung akkumulátorgyár esetében Gulyás Gergely érvelt ugyan azzal, hogy a cél a bevételek arányosabb elosztása (ne egyetlen település, hanem egy teljes térség profitáljon belőle), ám a valódi cél a kivétel nélkül kormánypárti többségű megyéken keresztül a kormányzati kontroll kiterjesztése volt. Göd helyett az adó Pest megyéhez került, ám a megyének esze ágában sem volt a pénzzel igazságosan és felelősen gazdálkodni. Első intézkedésként a járványhelyzet után lecsökkentették a terület iparűzési adóját 1%-ra, ezzel kedvezve a dél-koreai multinak. A megmaradó forrással pedig minden bizonnyal a megyei többség önkényes belátása szerint rendelkezik majd. Mivel az önkormányzatokkal szemben a megyéknek nincs kézzel fogható közfeladatuk (pl. közvilágítás, idősek ellátása), így nem is kérhető számon, kinek és mire adják majd oda ezeket a forintokat.

Képzeljünk el azonban egy olyan országot, ahol valóban az igazságos forráselosztás a megoldandó cél, vagyis az, hogy az érintett térség (pl. járás) többi települése is részesüljön a gyár termelte javakból, ne pedig a megyei önkormányzat ossza el önkényesen a könnyen jött pénzt. Ez nem ördögtől való cél, de pusztán a megyékre bízni a döntést nem elég. A megyei önkormányzatokról tudni kell, hogy valódi feladatuk és bevételeik nincsenek, évek óta kádertemetőként működnek, a települési önkormányzatoknál még kevésbé átláthatóak, a nyilvánosság nem követi a munkájukat, sokan talán nem is tudják, hogy a megyei képviselőkre is szavaznak a választásokon, ha nem nagyvárosban élnek. A megyékhez befolyó új források elosztásának azonban lenne egy sokkal vonzóbb módja is, melynek megvalósulásához természetesen nem fűznénk nagy reményeket.

Ez a részvételi költségvetés, amivel a helyben érintett (pl. a járáshoz tartozó) polgárok döntenek a pénzről. Két legyet lehetne ütni egy csapásra: a helyi közösségek számára fontos fejlesztések valósulhatnának meg, amire máshonnan nincs pénz, olyanok, amelyeket a helyiek közvetlen döntéssel a legtöbbre értékelnek, ahol a leginkább hasznosnak látnak egy plusz adóforintot. Másrészt a lakosok bevonásával a demokratikus állampolgári kultúra is erősödne. Jól hangzik? Van is rá példa, nem is olyan messze.

Több szlovákiai megyében az elmúlt években indult el a részvételi (participatív) költségvetés nemcsak városi, de megyei szinten is! Ebben masszívan le vagyunk maradva a régiós országoktól: míg a lengyeleknél, románoknál (és Székelyföldön!) vagy szlovákoknál (és a Csallóközben!) már alap a lakosok bevonása a költségvetési döntésekbe, itthon épp csak néhány budapesti kerület kísérletezik a módszerrel. Szlovákia azért is jó példa, mert a megyei RK a magyarok lakta nagyszombati megyében könnyen megismerhető, hiszen a hírekben és a megye oldalán magyarul is lehet róla tájékozódni. Ráadásul a modell abból a szempontból is példaértékű, hogy nemcsak online ötletverseny, de települési szinten, lakossági fórumok révén élőben is keresik a kapcsolatot a lakosokkal. A benyújtott javaslatokról pedig végül települési szinten mindenki szavazhat, ráadásul a kisebbségi projektek is eséllyel indulnak. A tavalyi sikeres év után a megye a 2020-as költségvetésében 250 ezer eurót (kb. 82 millió Ft) különített el az RK céljaira. Az összeg az egyes járások között a Nagyszombat megyében állandó lakhellyel rendelkező lakosság számának arányában kerül elosztásra. Ennyi pénzzel például Pest megye is bőven diszponál a Samsungtól “elnyert” adóbevétel okán.

Hogy mindez elképzelhetetlen itthon? Pedig a magyarok is tudnának legalább olyan jól dönteni, mint északi szomszédaink, vagy saját megyéik pártkáderei! Szomorú, ha ez itthon sci-fi, pedig a demokrácia világszerte  ebbe az irányba fejlődik! A javaslatunk ennyiben halálosan komoly, érdekes volna megnézni, hogyan reagálnak a nyilvánosságtól és az innovatív kezdeményezésektől elszokott megyék egy ilyen kezdeményezésre!

Tavaly évvégén módosult az adatigénylések teljesítéséért kérhető összegekről szóló jogszabály. Egy salátarendeletbe rejtett vad paragrafus tájékoztatás címszó alatt 5000 forinttal büntette volna azokat, akik elektronikusan amúgy elérhető adatokat igényelnek. A módosítást februárban visszavonták, nyomaira azonban rábukkantunk. Érdekes módon a büntetés fel sem merült a másik oldalon, vagyis a hiányos, a törvénynek eleget nem tevő állami honlapok közzétételei esetében. Csak annál, aki kérdezni mer.

A módosítás indoklásából kiderül, hogy az új szabályozás célja az indokolatlan adatigénylések megelőzése lett volna. Nem nézted meg elég alaposan, hogy hova rejtettük azt a szerződést a honlapunkon? Akkor fizess, legközelebb majd óvatosabb leszel.

A büntetőpasszus a NAIH-nál is kiverte a biztosítékot, Varga Judit igazságügyi miniszternek írt állásfoglalásukban kifejtették, hogy miért abszurd az új szabály: "a közfeladatot ellátó szervek a közérdekű adatigénylések teljesítésekor nem szolgáltatást nyújtanak. Az adatigénylések teljesítése bizonyos mértékű munkaerő-ráfordítást szükségképpen igényel, ez a közérdekű adatok megismeréséhez fűződő alapjog intézményi biztosításának velejáróra, így annak költségei csak különösen indokolt esetben háríthatók át az adatigénylőre".

A NAIH állásfoglalása két hónapos átfutással meghallgatásra talált, a módosítást idén február végén visszavonták. A kormány trollkodása egészen idáig elkerülte a figyelmünket. Fél évnyi távlatból ezzel a blogposzttal szeretnénk megemlékezni erről az egészen méltatlan próbálkozásról, amely egyszerre tanúskodik a jogalkotó szándékáról és törvények hiányos ismeretéről.

a kép forrása: zominumizmatika.hu

2018-ban kezdtünk el dolgozni egy olyan applikáción, amelynek segítségével utána lehet járni a politikailag exponált szereplők és a velük közeli kapcsolatban állók által birtokolt szállodák, vendéglátóhelyek tulajdonosi hátterének. Néhány éve, amikor a politika-közeli vállalkozói réteg elkezdett pozíciókat foglalni a hazai turizmusban, még csak találgatás volt, ami azóta bizonyossággá vált: EU-s és hazai forrásokból a kormányzat minden lehetséges módon támogatni fogja egy hozzá kötődő kör terjeszkedését a turizmusban. A kedvezményes hitelek, vissza nem térítendő állami támogatások, áron aluli ingatlanprivatizációk legfőbb kedvezményezettje egy olyan szűk csoport, amit különböző rokoni, üzleti és személyes szálak fűznek a döntéshozókhoz. A NER HOTEL célja hiteles, naprakész információt biztosítani ezekről az összefüggésekről, egyfelől hozzájárulva az informált fogyasztói döntésekhez, másfelől pedig vitát generálni arról a politikai-gazdasági rendről, amit leegyszerűsítve NER-nek nevezünk, és ami leereszkedve a politikai viták felhőrétegeiből a mindennapjaink részévé kezd válni.

A projektet felkaroló száz fős támogatói körnek és önkéntes programozók csapatának hála mostanra elkészültünk a publikus változattal. Köszönjük a közösségi adományozóknak, hogy megteremtették a projekt anyagi hátterét, és köszönjük mindazoknak, akik visszajelzéseikkel támogatták a projektet. A javaslatokat, beküldött információkat továbbra is várjuk!

Két érdekes felmérés is megjelent szerdán: az Európai Bizottság a korrupciós Eurobarométert tette közzé (a két évvel ezelőttiről itt írtunk), a Transparency International Magyarország pedig a CEU-val és a Tárkival készített korrupcióval kapcsolatos társadalmi attitűdöket vizsgáló kutatást. Az alábbiakban a két kutatás legizgalmasabb eredményeit mutatjuk be. 

Ugandai antikorrupciós hirdetés ("A korrupció öl! Állítsd meg! - innen - )

Az Eurobarométer számai szerint az uniós országok között nálunk vannak legkevesebben, akik elutasítják a korrupciót. A két évvel ezelőtti értékhez képest kicsit javult a kép (akkor 35%-on álltunk), de így is megelőzött Lettország, utolsók lettünk a listán:

Projektvezetői munkakörbe, határozatlan időre keressük új kollégánkat. Olyan valakivel szeretnénk bővülni, aki aktívan részt vesz új projektek kidolgozásában és a K-Monitor szakmai munkájában. Emellett talpraesett, proaktív, illetve elkötelezett a szervezet missziója és értékei iránt.

Kezdettől nyomon követjük a 2018-as választásokon induló kamupártok kampánypénzeinek ügyét és az állami szervek totojázását, melynek nyomán 3 milliárdot tehettek zsebre a nyilvánvalóan erre hajtó piti szélhámosok anélkül, hogy egyrészt a szabályozáson tátongó hatalmas kiskaput bezárná a törvényhozó, másrészt pedig az erre hivatott állami szervek erélyes fellépéssel nehezítenék meg a lopást. A kampánypénzeket eltüntették, a választási bukta után pedig senkinél nem találtak semmit.

FRISSÍTVE: a Kincstártól kapott tájékoztatás szerint 2020. október 31-i adatok alapján továbbra sem tudta behajtani a NAV a kamupártok adósságát.

A törvényalkotó 2017-ben - utólag már kimondható - lényegtelen módosítást eszközölt csak a szabályozáson. Hiába terjesztette ki azon vezetők körét, akik saját vagyonukkal felelnek a visszafizetésért, a felszívódott kampánypénzeket tőlük sem lehetett visszaszerezni. A folyamat részese a Választási Iroda, a támogatásokat folyósító Államkincstár, a pártokat ellenőrző Számvevőszék és a tartozásokat be (nem) hajtó NAV és persze a nyomozóhatóságok. Az ő részükről sem történt érdemi, hatékony fellépés sem a gyaníthatóan szabálytalanul összegyűjtött aláírások kapcsán, sem a támogatások folyósításakor, sem azok visszavételekor. Ma már azt is tudjuk, az aláírás-hamisítások miatti bírósági eljárások is bohózatba fulladtak. Az egyik ilyen eljárásban a bíróság arra jutott, az aláírásgyűjtők tudata minden bizonnyal "nem fogta át, hogy csalnak". A kamupártok szervezőit, bár lehet róla sejtésünk, kik ők, futni hagyták - 3 milliárd forinttal.

Hálózatokat ábrázoló alkalmazásunk továbbfejlesztésével a magyar elit kapcsolataiba engedünk ismét betekintést. A 2014 és 19 közötti balatoni vitorlásversenyek nyilvános eredményeit feldolgozva rajzoltuk fel közszereplők, politikai-gazdasági döntéshozók kapcsolatait. Viszonyuk minőségéről gyakran keveset tudunk, noha az gazdasági vagy politikai döntésekre is hatással lehet. Ezek a kapcsolatok semmiképp sem perdöntőek, ám jelentőségüket nem becsülhetjük alul egy olyan rendszerben, ahol deklaráltan egy lojális tőkés réteg megerősítése a cél, ahol az intézmények szerepét mindinkább személyes kapcsolatok és függőségek veszik át. Nincs új a nap alatt, már a századelőn is balatoni vitorlásokon ringatózott a magyar elit. Ma is vegyes társaság szeli a habokat, találni köztük hivatásos sportolót, orvost, mérnököt és jogászt, vállalkozót és politikust, baloldalit, fideszest egyaránt. És persze rengeteg sportszerető embert.

Ha egy oknyomozó újságíró kapcsolatot keres a döntéshozó és egy gyanúsan sikeres vállalkozó között, beleszaladhat egy közös vitorlázásba. Így járt a 444 cikksorozatának szerzője is, aki Bácskai János IX. kerületi (ex)polgármester ügyei után nyomozva talált rá Rudits Tiborra, a kerületi kéményfelújításokat bonyolító vállalkozóra, akivel a városatya közösen hódol a vitorlázás szenvedélyének. Szintén megénekelt kapcsolat Tiborcz István informatikában nyomuló testvére, Péter és Griecs-Farkas Emese közös hobbija. Mint a 24.hu megtudta, a Tiborcz-család V. kerületi, Báthory utcai lakását használta az utóbbi években milliárdos állami megrendelésekkel kitömött Symmetria Magyarország Zrt. többségi tulajdonosa, Griecs-Farkas. A 89 négyzetméteres ingatlanban jelenleg Tiborcz Péter cégei működnek - nem csak a hajó volt tehát közös. 

Az ilyen és ehhez hasonló történeteken felbuzdulva még 2016-ban lefuttattunk egy keresést sajtóadatbázisunk személyeivel a versenyzők listáján és számos érdekes egyezésre bukkantunk. A lista most frissült. A cikkben a nevekre kattintva többet is megtudhatsz az említett szereplőkről adatbázisunk révén. Mivel azonban a nyilvános adatok csak neveket tartalmaznak, nem tudjuk teljes bizonyossággal állítani, hogy a névegyezésen túl valóban a vélt fontos ember szerepel az ábrán. Ugyanakkor az adatok érdekes adalékul szolgálhatnak hasonló ügyekhez, ahol politikusok vagy állami cégek, hivatalok felsővezetői üzletemberekkel hajókáznak együtt. Vizualizációnk a 2014-2019 közti Kék- és Fehérszalag versenyek résztvevőit jeleníti meg.

“Egy társadalmi katasztrófa leküzdése nem olyan, mint megvívni egy háborút, ami akkor hatékony, ha a vezérnek hatalmában áll felülről jövő utasításokkal irányítani, mindenféle vita és egyeztetés szüksége nélkül. (...) Ezzel szemben a társadalmi kataklizmák kezeléséhez éppenséggel részvételi kormányzásra, az éber nyilvánosság vitáira van szükség.”

(Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász)

A magyar közéletben hozzászokhattunk a háborús analógiákhoz, a koronavírus miatti veszélyhelyzetben azonban egy új helyzettel kellett megismerkednünk. A miniszterelnök "demokrácián túli állapotról" beszélt, sőt meg is nevezte azt: "háború van". A kormányzás is ezt a logikát tükrözi: készletgazdálkodás, frontvonal, hátország, (fürkészek, portyázók), “parancsban lévő” alárendeltek stb. Ez a retorika szűkre szabja a közvitákat és a szakmai alapon történő választást a lehetséges alternatívák között. Olyanok, akik bizonyára nem a járvány elleni védekezés ellendrukkerei, mint az Orvosi Kamara, nem véletlenül tartották fontosnak kimondani: az ország orvosai nem katonák, nem parancsokat teljesítenek. De lehet-e az egyáltalán demokratikus a kormányzás veszélyhelyzetben, kell-e, hogy az legyen?

Demokratikusság alatt nem politikai jó modort, formalitást értünk, és nem is olyasmit, hogy minden intézkedést hosszas politikai vita előz-e meg. Az írás mottóját adó Amartya Sen a brit gyarmati uralom utolsó éveinek bengáli éhínségei kapcsán mutatott rá arra, hogy bár lett volna elegendő élelmiszer a lakosság ellátására, a parancsuralmi rendszer, melyben a helyi gyarmati tisztviselők egyetlen ösztönzője az utasítások pontos végrehajtása volt, nem tudott reagálni a számára láthatatlan néptömegek igényeire. A gyarmati funkcionáriusok nem a közvéleménynek, hanem kizárólag felettesüknek tartoztak tájékoztatással. Később, a brit uralom alól felszabaduló és a világ legnagyobb demokráciájává váló Indiában a nyilvánosság erősödése és a politikai felelősség véget vetett az éhínségeknek. Ennek oka nem a politikai vezetők és a szakértők jobb minősége, vagy a lakosság bizalma és engedelmessége, hanem a vezetőket kontroll alatt tartó demokratikus nyilvánosság volt. Kétségtelen, hogy a járványhelyzet azonnali döntések sorát követeli meg, és az is bizonyos, hogy a demokratikus úton megválasztott, a közvéleményt folyamatosan szondázó magyar kormányzat összehasonlíthatatlanul jobban ismeri polgárai jelzéseit, mint a brit gyarmati apparátus. Szembetűnő azonban, és ez nemcsak a járványügyi intézkedésekre, hanem a velük összevegyülő, normál ügymenet politikai húzásaira is igaz, hogy a "háborús helyzettel" a kormányzat újfajta viszonyt alakított ki a nyilvánossághoz. A demokratikus nyilvánosság talajvesztése aligha lett volna lehetséges az elmúlt évek folyamatai nélkül, a jelenlegi járványhelyzetben azonban helyenként szorongató, hogy noha formálisan nem váltunk eszköztelenné, de a nyilvánosság és a társadalom erői az állami működés és a kormányzati döntések átláthatatlansága miatt lépéshátrányba kerültek.

Átláthatóság: adatcsendben

Mindenkinek joga van személyes adatai védelméhez, valamint a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez – erről szól az információszabadság alapjoga. A közhatalom gyakorlásának nyilvánossága, az állam és a végrehajtó hatalom tevékenységének átláthatósága és ellenőrizhetősége a feltétele a szabad véleménynyilvánítás és bírálat jogának. Jogállami berendezkedésünk alapvető garanciája a nyilvánosság, világos azonban, hogy főleg a maihoz hasonló veszélyhelyzetben, törvényben meghatározott feltételek esetén az információszabadság gyakorlása korlátozható lehet egy demokratikus társadalomban is. Itthon azonban alkotmányos elvek helyett reálpolitikai tényezők alakították azt a szituációt, ami a rendkívüli helyzetben való állami transzparencia, konkrétan a fertőzöttségi adatok közzététele körül márciusban zajlott.

Nem volt jogi megalapozása annak a döntésnek sem, hogy végül mégis nyilvánosságra hozták megyei szinten a fertőzöttségi adatokat és az elhunytak „alapbetegségeit”. Ekkorra már az egész ország böngészhette a sajtóhírek alapján összeállított, töredékes és bizonytalan települési adatokat az interneten. Nem lett volna azonban hiábavaló a jogi tisztázás. Jogsértő módon nyilvánossá váltak egyes, a hírek alapján beazonosítható elhunytak betegségeire vonatkozó információk, noha ezt – ahogyan erre a TASZ rámutatott – könnyen és a tájékozódáshoz fűződő közérdek csorbítása nélkül ki lehetett volna küszöbölni. Proaktív módon, automatikusan jelenleg ez a két adatkör kerül közzétételre az Operatív Törzs oldalán, de ezek pontos tartalma is csak lassacskán tisztázódott. Naprakész települési adatokról hírek szerint még a polgármesterek sem kapnak megfelelő tájékoztatást. Más adatokról az OT eseti jelleggel számol be (pl. hány egészségügyi dolgozó fertőződött meg, hány beteget ápolnak intenzíven, hány fertőzött van idősotthonokban, hány kórházi ágyat "szabadítottak fel"). Megint más adatokra pedig hiába kérdeznek rá újságírók, sem az online sajtótájékoztatókon, sem írásban nem érkezik válasz. Olyan információk, amelyek a járvány elleni védekezés hatékonyságára, eredményességére vagy konkrét intézményekre vonatkoznak és amelyek alapján az intézkedések hatékonysága megítélhető lenne, csak szórványosan, megerősített vagy cáfolt értesülések formájában állnak rendelkezésre. Nincs könnyebb dolguk a képviselőknek sem, írásbeli kérdéseikre ritkán kapnak tartalmi választ. Ez békeidőben sem volt másként, de ha azt gondolnánk, a válságkezelésben nincs idő a tájékoztatásra, szembetűnő, a kormánypárt saját témáiban (például a fekete mangalicák ügyében) még válsághelyzet idején is képesek alapos minisztériumi választ adni.

Az információszabadság jogi kereteit - más országokkal ellentétben itthon formálisan eddig nem változtatták meg. A hatóság erélytelensége, a meglévő jogi keretek képlékenysége és olyan tényezők, mint a kormányzat és a sajtó viszonya azonban mégis olyan helyzetet teremtett, amelyben az információszabadság szinte semmiféle effektív, kikényszeríthető jogot nem biztosít a polgárok számára itt és most a kormányzattal szemben, különösképpen politikailag kényes ügyekben. Az információhoz való jog érvényesülése döntően a kormányzat jóindulatán múlik.

Van jogi út, de az hónapokat vehet igénybe, miközben a helyzet napról napra változik. A helyzet tisztázását nem segítik a "nép ügyvédjeként", az alkotmányos elvek őreként fellépő intézmények és integratív államfő sem. A társadalmi párbeszéd régóta formális, sem a meglévő látszatintézmények, sem új, összefogást felmutató egyeztetések nem jelezték, hogy a válságkezelésben a Kormány bárkivel is partnerségre törekedne (kivétel ez alól talán a kormányzati munkacsoportokba bevont kutatók). Olyan szakmai szervezeteket, mint az Orvosi Kamara, a kormányzat simán ignorál, az érettségi elhalasztásáért felszólaló szakszervezetet az ágazat államtitkára terrorszervezethez hasonlította. Az önkormányzatokkal a viszony szintén egyre fagyosabb, pedig a felek egymásra vannak utalva. A miniszterelnök-helyettes az önkormányzatok gyámság alá vonására vonatkozó javaslatot is beterjesztett, ám ezt végül visszavonták. A beszűkült, polarizált és egyre gyakrabban dehumanizáló nyilvánosságban természetesen nem szűnt meg az információáramlás, de a hivatalos, hiteles, mindenki által érvényesnek elfogadott információk szűkössége miatt könnyen minősíthető bármely állítás álhírnek. Az ezzel kapcsolatos értelmezési vita pedig a magyar médiaviszonyok közepette zajlik, a Fidesz-közeli médiaóriás, az állami hirdetésekkel most is ellátott KESMA, a közmédia, valamint a kormánypárti és ellenzéki heccportálok sűrűjében. A "hivatalosság" fóruma, a döntésekről való eligazodás valódi orgánuma viszont gyakran nem a köztévé, hanem a miniszterelnök egymilliós követőszám fölé kúszó közösségi oldala.

A hivatalos, az adatokat szűrten és értelmezve közlő kormánykommunikáció lépéselőnybe került a nyilvánossággal szemben, ami lehetőséget adott számára az intézkedések szondázására. Bő egy hónap telt el úgy a veszélyhelyzet kihirdetésétől április végéig, amikor lassan elkezdtek szivárogni bizonyos adatok, hogy a kérdéseket feltevőket rendre cinikusan a tájékoztató honlapra, az Operatív Törzs sajtótájékoztatóihoz utalták, és nem valószínű, hogy ez a gyakorlat egyhamar teljesen megszűnne. Az adatokat az OT kezeli, az egyes intézményeknek nem szabad nyilatkozniuk, adatot szolgáltatni fegyelmi vétség. A kormányzat (bár nem verte nagy dobra) április végén világossá tette, hogy sokkal többet és naprakészebben tud, mint amit ebből a közvélemény érzékelt. Kérdés, hogy a kormány (talán a helyzet enyhülésében bízva, de ez mindegy is) az asztalára kerülő adatokból megoszt-e innentől rendszeresen, önállóan döntései háttereként adatokat a nyilvánossággal.

A bő hónapnyi “adatcsend” olyan helyzetet teremtett, amelyben gyakran nem lehetett érteni a kormányzati döntéseket, azok fokozatosságát, indítékait, célrendszerét. Visszajelzések híján nem tudható, hogy a kormány mit kezd belső csatornákon érkező jószándékú panaszokkal, bejelentésekkel. Csak találgathatjuk, miért nem került sor olyan, szakmai érvekkel és külföldi példákkal alátámasztott intézkedésekre, mint a tömeges tesztelés és kontaktkutatás. A bizonytalanság forrása nem az alapvető célok (az emberéletek megvédése, a gazdaság talpra állítása, a társadalmi károk mérséklése) ellentmondásosságában volt (van?), hanem abban, mi igazolja a mostani hatalomgyakorlás módját, a centralizációt, a helyi önállóságok elvonását és a rendeleti kormányzást. Mi tartozik mindebből a demokratikus nyilvánosságra?

Amikor Kovács Zoltán kormányszóvivő úgy fogalmazott: "megteremtettük az egyértelmű, hiteles és megbízható információáramlás alapjait", egy olyan, erősen koordinált, egyirányú kommunikációt vizionált, amelyben a nyilvánosság feladata a hivatalos üzenetek terjesztése. A sajtó egy része ezt tekinti feladatának, akik pedig az intézkedésekhez mégis igazolást várnának, könnyen megkaphatják a "kákán is csomót kereső" álhírgyáros vagy a rémhírterjesztő bélyeget. A fegyelmezettség, a mértéktartás, sőt az "aránytalan hivatali munkateher" tekintetbe vétele persze mind indokolt, az intézkedések nyomon követésének és számon kérésének felfüggesztése mellett azonban nem szólnak érvek. Igenis, jogunk van tudni, mi indokolja szakmailag, hogy így és ennyi kórházi ágyat "szabadítottak fel" (betegek hazaküldésével), jogunk van tudni, hogyan született erről döntés és milyen számításokba és válságkezelési tervekbe illeszkedik mindez. Igazolásra szorul, miért sarcolja meg a védekezésben többletfeladatokat vállaló önkormányzatokat a kormányzat, és - lévén évekre kiható döntés - különösen jogunk van tudni, a gazdasági talpraállást elősegítendő, milyen programot kíván elfogadni a Kormány, kiket tervez megsegíteni és honnan tervez elvonást. Jogunk van mindezt látni: először a számokat, a folyamatok elemzését, végül a döntést. Szakpolitikai vita kell legyen, hasznos-e vagy éppen káros döntés-e ingyenessé tenni a parkolást, erről tények, adatok alapján, az érintett önkormányzatok szempontjait is mérlegelve kellene dönteni. A közbizalmat nem az ássa alá, ha ezzel kapcsolatban (szakmailag megalapozott) kérdések fogalmazódnak meg civilektől, ellenzéki politikusoktól vagy szakmai szervezetektől, hanem az elmaradó válaszok.

Felvethető, hogy a világban léteznek másfajta, hatékonynak tűnő, azonban nem demokratikus védekezési modellek, amelyek ebben a kritikus időszakban igazolhatóak. Ám itthon nem ezeket láttuk viszont. Nem volt tömeges tesztelés, akár személyiségi jogokat is felfüggesztő nyomon követés, katonás fegyelmet igénylő lakossági korlátozások és a teljes apparátust megmozgató mozgósítás (noha kétségtelenül voltak nehéz logisztikai feladatok és szükségszerű döntések). Volt viszont politikai kormányzás, ami a fenti módon kezelt nyilvánosság kontrolljára és végső soron a közvélemény előtt a "pillanat uralására", az elszámoltathatósági csapdahelyzetek megkerülésére törekedett. Ha - és tegyük most félre a nyugati sajtó sokszor bántó pontatlanságait - ennek demokratikusságával szemben kritikát akarunk megfogalmazni, az elfogadott felhatalmazás alkotmányjogi vonatkozásai mellett nem tekinthetünk el a demokratikus nyilvánosság iménti torzulásától sem. Az “adatcsend” tapasztalata számos problémát felvet, amelyekről az események sodrában is el kell gondolkodnunk. Annál is inkább, mert semmilyen garancia nincs, hogy a helyzet érdemben változna, még ha abban is bízunk, hogy a demokratikus közviták idővel újra erőre kapnak.

Az egyik ilyen, hogy mi a demokratikus nyilvánosság és a képviselet helye a szakértői tudáson alapuló kormányzás mellett? Sokat halljuk, rendkívüli helyzetben nem kellenek a parttalan viták, gyors, operatív munkára van szükség. De milyen illetékességre alapozva tud “visszatérni” a demokratikus nyilvánosság vitáiba beágyazott, értékekkel, érdekekkel rendelkező, hús-vér politika ebbe a lecsupaszított térbe? A demagóg, figyelmet megkaparintani akaró megszólalások és a lehatárolt felelősségek híján meginduló bűnbakképzés a demokratikus nyilvánosság további erózióját vetíti előre. Kérdés, mit lehet átmenteni és játékba hozni a kiskapuk nélkül mindenkire vonatkozó közös szabályok, jogállami normák és a közösséget összekapcsoló szolidaritás szempontjaiból, ami adott esetben ellensúlyát tudja képezni a válságkezelő kormányzás “katonás rendjének”. Mit ígér a rendkívüli helyzetben a demokratikus nyilvánosság? Például annak felismerését, hogy “alulról” is jöhetnek ésszerű javaslatok akár a járvány, de evidensen a járvány okozta társadalmi válság kezelésére, sőt, a szakértők-végrehajtók számára láthatatlan, bonyolult társadalmi helyzetek megoldására a “végeken” (gondoljunk csak vissza az éhínségek példájára). Másrészt azt az igen fontos felismerést, hogy ebben a helyzetben, hogy az élet visszatérhessen a normális kerékvágásba, az utasításoknál talán még nagyobb szükség van a közérthető magyarázatokra, az embereket felnőttként, partnerként kezelő, korrekcióra képes politikára, még ha ez szül is vitákat. Az “adatcsend” rövid idő alatt rámutatott, milyen alapvető a demokrácia szempontjából az átláthatóság. Nemcsak alkotmányos deklarációk szintjén, de a konkrét ügymenetekben naponta frissülő, megismerhető adatkörök, az érdemi választ adó sajtóosztályok és a bárki számára elérhető statisztikai adatok hétköznapi valóságában is.

Ha fontosnak tartod a közpénzek átláthatóságát és a civil kontrollt, támogass minket adód 1%-ával!

➡️ A felajánláshoz szükséges adószámunk: 18193288-1-42
➡️ k-monitor.hu/tamogatas#1szazalek