Ha érdekel a téma - és nemcsak a Fővárosban -, csatlakozz Részvételi Költségvetés - Magyarország online kibeszélő csoportunkhoz, és mondd el a véleményed! 

Javaslataink címszavakban:

Új kampánytechnikák (jutalmazás) / szélesebb preferencianyilvánítást lehetővé tévő szavazás / a kategóriák újragondolása / területi igazságosság biztosítása méltányossági mechanizmusokkal / ötletek elnevezésének egységesítése / adatalapú értékelés - hatásmérés / elszámoltathatóság erősítése / koordináció a kerületekkel

Az ötletek nem egységes elnevezése továbbra is torzítja a szavazást, ezen érdemes volna változtatni. Itt egy alapvető hüvelykujjszabályt lenne érdemes érvényesíteni minden ötletnél: az elnevezés utaljon egyértelműen a projektben megvalósuló fejlesztés nagyságrendjére (léptékére), illetve a helyére.

Az ideális az volna, ha minden szavazásra bocsátott ötlet konkrét megvalósítási helyszíneket kapna, de ha ez nem lehetséges, akkor szükséges volna az ötletgazdával (vagy állampolgári tanács újbóli felállításával) szűkíteni legalább egy konkrét kerületre / városrészre. Ha pedig kis beavatkozásról van szó, akkor legyen utalás arra, hogy pontosan milyen módon dől el, hogy hol lesz fejlesztés a megszavazott ötlet nyomán.

A hely nélküli / nagyszabású változásra utaló elnevezések garanciát jelentenek a sikerre. Idén is sok ilyen ötlet futott be: "Több nyilvános vécé" (kettő darabról szól az ötlet), "Beton helyett fák és bokrok" (a leírás túl tág: a Belvárosban és máshol), "Védettebb kerékpáros útvonalak",  "Járdák megvédése", "Utcák árnyékolása növényzettel". Az így bemutatott ötletekkel szemben alig van esélye olyan, pontosabban meghatározott ötletek, amelyek egy, a többség számára ismeretlen külvárosi helyszínt tartalmaznak már a címükben is. Ez különösen így van, ha száznál is több ötlet közül kell választani. Hasznos volna, ha az ötletek képes illusztrációt is kapnának, ez is információmankóként szolgálhatna a szavazóknak, és alacsonyabbá tenné a megugrandó belépési küszöböt.

A fentiekre számos megoldás elképzelhető. A mi javaslatunk, hogy maradjanak meg tematikus kategóriák, de a helyi ötletektől elválasztva. A priorizált Zöld (klímaváltozással kapcsolatos, a fenntarthatóságot szolgáló) és Esélyteremtő (rászoruló csoportot támogató, nekik szóló szolgáltatásokat fejlesztő), illetve az innovatív, kísérleti ötletek (Nyitott Budapest) kategóriáiba kizárólag nagy léptékű, szemléletformáló, ne egy konkrét helyi közösséget kiszolgáló ötletek kerüljenek be (ti. a megvalósítás helye ne legyen döntő szempont). Az itt megjelenő projektek nagyságrendje feleljen meg a kategória keretösszegének (pl. 120 millió Ft). A szavazható ötletek legyenek jól átgondoltak, a szavazólap áttekinthető (max. 8-10 ötlet), a szűkítéshez szükség esetén vonjanak be a témával foglalkozó civileket vagy állampolgári tanácsot. A szavazás során kategóriánként egy ötlet kerüljön kiválasztásra.

A fennmaradó, esetleges maradvánnyal növelt összeg kerüljön kiosztásra tucatnyi helyi ötlet között. Ebben a kategóriában több szavazatot, vagy preferenciális szavazást használva szabadon lehessen dönteni minden befogadott, helyi relevanciájú (lokációval rendelkező) ötletek között, amelyek nem illenek a három tematikus kategóriába. Szűnjön meg a nagy helyi ötletek különválasztása: az eddig ott megjelenő ötletek (pl. 100 milliós maximum költségkorlátig) szintén a helyi ötletek között legyenek választhatók. Így eltérő költségszintű ötletek versenyeznének, de ezt a másodlagos preferenciákat figyelembe vevő szavazás és a győztesek kiválasztása (kisebb költségű ötlet még "befér" a nagyok mellé) kompenzálni tudja. Mivel nincs sokszoros különbség a helyi beruházások tényleges volumene között (ti. új híd vagy új pad), az "olcsóbb" beruházások nem lennének eleve kudarcra ítélve. Ezen a szinten az "olcsóbb" ötlet nem biztos. hogy "kisebb": a városlakó számára két zebra vagy parkosítás egymás alternatívái, akkor is, ha technikai okokból az egyik valamivel drágább, összevonásukkal megszűnne az indokolatlan különbségtétel a céljukat tekintve azonos beruházások között. A helyi kategóriában akár valamilyen, a területi egyenlőséget biztosító kvóta is megjelenhet, pl. a Fővárost öt körzetre (4-5 kerület) osztva előírható, hogy minden körzetben legalább egy vagy két helyi ötlet kell nyerjen. A szavazatszám alapján így ezek előnyben részesítendők egy másik körzet 3. befutó ötlete kárára. Ehhez azonban szükség lenne célzott ötletgeneráló eseményekre a kevésbé aktív körzetekben.

MILYEN SZEREPET VÁLLAL A FŐVÁROS - ÉS MIT A KERÜLETEK?

A döntéshozást bonyolítja a "helyi ötletek" bevezetése, ami lényegében megismétli a "városi szintű" javasolatok témáit, konkrét helyszínnel. Itt a kerületekkel való koordináció tudna világosabb helyzetet teremteni - ritka kivétel ugyanis Budapest abban, hogy párhuzamosan zajlik a kerületi és a városi közösségi költségvetés, amelyben mindkettő vállalkozik a másik szint feladatainak ellátására is. Egyértelműbb volna, ha a két szint koordinálna, és a Főváros legfeljebb a kerületen keresztül támogatná olyan "helyi" ötletek megvalósítását, amelyben nem illetékes (pl. 1+1 forintos forrásmegosztással ösztönözve a közösségi költségvetési keret összegének betervezését a kerületek költségvetésébe). Jelenleg nem tűnik reálisnak, hogy erős területi egyenlőtlenségek nélkül tudná a meglévő fővárosi eljárás kezelni a Budapest-szerte felmerülő helyi igényeket, ezért célszerűbb volna, ha a Főváros olyan nagy, láthatóbb, városi szintű problémákra célozná be a folyamatot, ami egyrészt a saját tevékenységéhez, területeihez kapcsolódik, másrészt pedig érdekesebb a fővárosi szinten tájékozódó civil szervezetek számára. Ezt az irányt támasztja alá, hogy a legnagyobb verseny a "nagy helyi" kategóriában volt, ahol két ötlet nyert megvalósítást, számos releváns fejlesztés lemaradt.

ALAPFELADATOK FINANSZÍROZÁSA, VAGY TÖBBLETFEJLESZTÉSEK?

A program célja, hogy ne alapfeladatokra, javításokra menjen a pénz, hanem új, innovatív fejlesztésekre, de a határvonal itt is homályos. Látszik, mik azok a területek, amelyek fővárosi kompetenciába tartoznak, kevés rájuk a forrás, de nagy a közösség igénye (zebra, közvécé, kerékpáros infra). Ezeket a város magától is biztosíthatná igényfelmérés alapján, a közösség nyomása nélkül, de a valóságban a forráshiány miatt ez nem reális. Amennyiben a Főváros ezeket nem kezeli magától, programszerűen, átfogó igényfelmérés alapján, hanem maradnak a "részvételiség" célkeresztjében, úgy is érdemes lenne legalább ezeken a kiemelt területeken mélyebb részvétellel is törekedni arra, hogy az a folyamat, amelyben zebrák és vécék létesülnek a városban (közösségi költségvetésből vagy azon túl) nyitottabb legyen. Jelenleg ugyanis - főleg a fővárosi cégek feketedoboz-jellege miatt - nem egyértelmű, hogy vannak-e eleve elindított / tervezett beruházások, amelyeken felül többletforrás jut a részvétel eredményeként a területre (ez volna a helyes), vagy régóta elmaradó fejlesztések kerülnek be a programba, ami végső soron nem növeli a területre szánt forrásokat. Javasoljuk, hogy bizonyos, társadalmi igényeken alapuló területeken jöjjön létre a Fővárosi költségvetés átstrukturálásával olyan, az állampolgárok számára is érthető programköltségvetés, amiben egyértelmű, hogy az adott évben mennyi kerékpárút, vécé, zebra stb. épül, milyen logika vagy döntés alapján. A közösségi költségvetés ezen felül valósuljon meg.

A közösségi folyamat pozitív, tovagyűrűző hatása volna, ha "ki lenne nyitva" az a folyamat, amiben ilyen fejlesztések kiválasztása történik, pl. közzé lennének téve a beérkezett javaslatok, az ezeket rangsoroló fejlesztési elképzelések vagy legalábbis azok a szempontok, ami alapján döntenek. Ennek birtokában a lakosok könnyebben mondhatják azt, hogy a lista elején lévő terveket rábízzák a fővárosra, és csak akkor költenek közösségi forrást mondjuk zebrára, ha a közösség igénye nincs összhangban a hivatali értékeléssel, a Főváros magától nem tervez fejlesztést. Az, hogy ilyen módon demokratikusabb és átláthatóbb legyen a zebrafejlesztések sorsa, utópia - ennek csíráját ugyanakkor hordozhatná, ha újra lenne állampolgári tanács, ami a hivatalnokokat kérdezve be tudja építeni a fenti szempontokat abba a döntésébe, hogy szavazólapra helyez-e egy adott javaslatot.

Egy kis elmélet: hogyan lehet értékelni egy közösségi költségvetés sikerét?

Nincsenek illúzióink, a siker kemény kritériumai a "megrendelő" döntéshozók politikai szempontjai: sikerül-e társadalmi támogatottságot felmutatni? Az alábbiakban azt próbáljuk megmutatni: a szavazatszám nem minden, a folyamat sikere ennél több tényezőből áll össze. 

Nem jó, ha az országos választás kampány a mérce, ahol nagyok és világosak a tétek, a figyelem megragadására pedig milliárdokat költenek el. Reálisabb a közösségi részvétel eszközeit a helyi civil ügyek, társadalmi egyeztetések, fórumok világához mérni, amelyek sokkal kevésbé népesek, de a jó kormányzás "laboratóriumaként" vitákat hoznak felszínre, innoválnak, számon kérnek, problémákat jeleznek előre, kimozdítanak nehéz ügyeket a politikai polarizáció lövészárokharcából. A közösségi költségvetés és más részvételi folyamatok ezt a helyi civil világot tudják felpezsdíteni, láthatóbbá tenni, új embereket és érdekcsoportokat közelebb hozni a gyakran alig látható helyi döntéshozatalhoz és egymáshoz. A (párt)politikai szempontokon túl, a jó kormányzás és az élénk helyi közélet felől nézve az alábbi séma szerint  értékelhetjük, sikeres-e egy közösségi költségvetési program:

1) BEMENETI OLDAL: Van-e érdemi hozzáadott értéke a közvetlen állampolgári részvételnek?

A modern városkormányzás egyik alapelve a részvételiség. Egyértelmű, hogy a várost használók egyedi tudása beépítendő a fejlesztési döntésekbe, tudatos közösségi aktivitásuk nélkül nem lehet fenntartható szabályokat, döntéseket hozni. Ez azonban nem kizárólagos logika: a közösségi költségvetés csak a fejlesztések kis részét érinti, a jogi-szakértői tudás pedig itt is megjelenik a lakossági ötletek hivatali előszűrésével, illetve azzal, hogy a a törvény szerint ellátandó kötelező feladatok nem tehetők függővé a közösség döntésétől. A részvételi kultúrát erősítő hatás önérték, de a részvételi eljárások lebonyolítása pusztán eszköz, melynek választása a részvételi hype-on felül is igazolásra szorul.

A közvetlen bevonásnak akkor van értelme, ha a konkrét ügyben hozzáadott értéke van. Azaz a konkrét tématerületeknél, amelyekben a közösség lehetőséget kap saját fejlesztési elképzelések érvényesítésére, a közvetlen demokratikus eljárás valamilyen szempontból hatékonyabb módja a források elosztásának, mint az alternatív eljárás. Sokszínűbb, legitimebb, méltányosabb, újszerűbb, hosszabb távra tekintő, mint a közgyűlés vagy a hivatal szokásos döntése, mégpedig azért, mert a részvételi módszer ehhez többletértékkel bíró "bemenet" (ötleteket, önkéntes aktivitást, társadalmi nyomást) generál. Ha a bevonni kívánt közösség nem képes vagy hajlandó a tőle elvárt részvételre, az eljárás megbicsaklik. A társadalmi hozzájárulás minősége nem független a kialakított folyamattól, annak tétjétől, a rendelkezésre bocsátott információtól, a döntési helyzetről kialakított megértésről. Mégis érdemes végiggondolni, hogy van-e többlettudása a kérdésben a lakosoknak, és ezt megfelelő döntésekbe csatornázza-e be az eljárás. Például teret ad-e, hogy a városlakó valós igényeit kinyilvánítva a társadalmi szükségletekhez közelítse a fejlesztésekről hozott döntést, vagy pusztán egy olyan ügyben üti rá a "részvételiség" pecsétjét a megszülető döntésre, amelyben más, átfogóbb (pl. tényleges viselkedést adatalapon felmérő, több évnyi társadalmi visszajelzést beépítő, reprezentatívabb) módja is volna a városi fejlesztések priorizálásának. A részvételi "hozzáadott érték" keresésénél ugyanakkor a közösségi költségvetést a ténylegesen működő döntési folyamatokkal, és nem egy "mindent tudó" szakértői bürokrácia ideájával kell összevetni.

2) PROCEDURÁLIS MEGFELELÉS: Hiteles-e a folyamat? Valódi hatalmat, valódi döntést biztosít?

Ha az a cél, hogy a lakosoknak nagyobb hatalmat adjunk a fejlesztési prioritások kiválasztásának eddig a választott politikusok vezette folyamatában, a városvezetés nem dominálhatja a folyamat végeredményét, nem torzíthatja a lakosok preferenciáit indokolatlan módon, szisztematikusan, például...

- a szabályoknak az eredményt indokolatlanul befolyásoló kialakításával (pl. a beküldött ötletek közti szűréskor legitim igények kizárásával, a kiválasztás eljárásában a fejlesztési tématerületekre, prioritásokra vonatkozó társadalmi igények felülírásával).

- a bevonás olyan technikáival, amely csak bizonyos csoportokat enged be a döntésbe, másokat kizár onnan. Ha a folyamat a valóságban nem nyitott mindenkinek (pl. nem ismert, a kommunikáció nem céloz minden lakost, vagy egyeseknek magas belépési küszöböt állít), előfordulhat, hogy egyes ügykoalíciók, érdekcsoportok a társadalmi súlyuknál nagyobb szeletet hasíthatnak ki a közösség költségvetéséből, míg mások hiába próbálkoznak, nem jutnak forráshoz.

- a megszavazott ötletek direkt (pl. meg nem valósítás útján történő), vagy indirekt (előnytelen prezentáció, elégtelen információ biztosítása, kevesebb megjelenés biztosítása) szabotálásával úgy, hogy erre vonatkozóan nincsen érdemi társadalmi kontroll.

- a költségvetési folyamat egészét tekintve manipulatív jellegű, ha a közösség részvétele nincs tényleges befolyással a közforrások elköltésére, a bevonás végső soron olyan eredményt szentesít, amely a bevonás nélkül is létrejönne. Erre példa, ha a szavazás során csak már eleve eldöntött, vagy tervben lévő fejlesztésekre lehetne szavazni, "éhezők viadala" szerűen kiszervezve a megszorító, egyaránt szükséges fejlesztések közötti választást a lakosságnak.

3) KIMENETI OLDAL: Eredményesen építi-e a folyamat a részvétel kultúráját?

A társadalom bevonásának eljárásai nem önmagukban állnak, hanem egymással párhuzamosan, hosszabb távon a helyi civil ökoszisztémához igazodnak, abban fejtik ki hatásukat. A közösségi költségvetés esetében érdemes vizsgálni, hogy az egy zárt, nem bevonó önkormányzat egyedi projektje-e, vagy olyan részvételi eszköz, ami más területeken is pozitív változásokat katalizál. Egy formailag megfelelő eljárás is sikertelen, ha a valóságban konfliktusokat és bizalmatlanságot teremt, nem bővíti, hanem elvágja az állami szerv társadalmi kapcsolatait, nem bővíti, hanem eltömíti a hivatal társadalmi igényekre való reakcióképességét, nem elősegíti, hanem felesleges korlátok közé szorítja a közvitákat - vagyis nem beágyazott a helyi viszonyokba, nem formálja azt.

Kultúraformáló hatás befelé: a közösségi költségvetés első éveinek eredményei nagy részt láthatatlanok a lakosság számára, lévén a Hivatal belső működésében csapódnak le. A Hivatal - nem közvetlenül lakosokkal dolgozó - munkatársai nyitottabbá válnak a társadalmi szempontok beépítésére, ezeket maguk is igénylik, képesek saját szempontjaikat közérthetőbben megfogalmazni, javul a csapatszellem és az együttműködés más osztályokkal. Ez akkor történhet meg, ha a benne résztvevők elkötelezettek, értik a folyamat értelmét. Ellenkező esetben a folyamat lelassul, konfliktusokat szül egyéni és szervezeti szinten, blokkolva a sikeres lebonyolítást.

A belső viszonyok ritkán eleve részvételt támogatók, ezért a bevonás lebonyolítói nem tekinthetnek magukra passzív végrehajtóként. Érdekvédelmi munkát kell végezniük, hogy a meglévő kulturális és hatalmi viszonyok között minél nagyobb teret nyissanak a becsatornázni kívánt társadalmi igények számára, megőrizve semlegességüket a különböző igények vonatkozásában. A folyamat sikerét mutatja, ha hozzájárul egy részvételre nyitottá váló döntéshozatali folyamathoz. Erre példa, ha a "nagy költségvetésben" is megjelennek a közösségi költségvetésben megjelenő prioritások, a felmerülő ügyek nem sikkadnak el, illetve ha a folyamat fejlődőképes, évről évre egyre strukturáltabban, tervszerű, átlátható, számonkérhető szabályok között zajlik a bevonás, mely szabályokról érdemi, konstruktív vita van. Ennek ellentéte, ha az önkormányzat a saját működési logikáját kényszeríti a társadalmi szereplőkre, amitől a résztvevők már nem érzik magukénak a folyamatot.

b) Kultúraformáló hatás kifelé: a folyamat eredményességének világos mérőszáma a benne résztvevők száma (részvételi hajlandóság). Ez azonban nem minden, hiszen a magas szavazatszám egy túlegyszerűsített, jól kommunikált "lájkgyűjtéssel" maximalizálható. A részvétel mélysége is számít: a közösségi folyamat során zajló mérlegelés, tanácskozás, az önkormányzat és a kezdeményezők közötti interakció, a kommunikációs csatornák erősödése, az ügyek mentén létrejövő csoportok, és az a társadalmi párbeszéd, amit a folyamat a nyilvánosságban a város mindennapi ügyeiről katalizál.

Végső soron a "részvételiség", mint vágyott hatás nem a döntés eljárásainak sajátossága, hanem az ennek révén erősödő demokratikus politikai kultúra, amiben az állampolgárok tájékozott, tudatos, aktív részesei, alkotói a közügyeknek a döntéshozók által felkínált bevonás csatornáin keresztül és azokra reflektálva (tiltakozás, önkéntesség stb.) Fontos, hogy a résztvevők köre bővüljön és sokszínűbbé váljon, de ha túlzottan az elérés és a közösségi kapcsolatok intenzív, kampányszerű felhasználása kerül a fókuszba, az önmagáért való, nem kultúraformáló eredményhez vezet. A "részvétel kultúrájaként" értett eredményhez meg kell találni az elérés és a mély részvétel hatékony, a részvételre vonatkozó igényeket kielégítő ötvözetét, amihez a közösségi költségvetés tagolt folyamata megfelelő teret kínál ("mélyebb" ötletelés, "felületibb" szavazás). Ezt az eredményt nem elég vélelmezni, mérni és értékelni kell még akkor is, ha a részvétel kultúráját sok tényező együttesen formálja, a közösségi költségvetés pedig nem kizárólag maga teremti meg önmaga iránt a bizalmat vagy bizalmatlanságot.