A pártfinanszírozás témája a korrupcióellenes küzdelem egyik legfontosabb és legtöbbet elemzett pontja – az elmúlt évtizedekben több civil szereplő sürgette a hatályos szabályozás reformját, amelyre azonban mindez idáig részben a törvényhozók ellenérdekeltsége, részben a politikai konszenzus hiánya miatt nem került sor. Az őszi törvényhozási időszakban változást remélhetünk ebben a kérdésben, hiszen az Országygűlés várhatóan valóban új alapokra helyezi a pártfinanszírozást, és új választási törvényt alkot – ahogy az többször elhangzott a délelőtt folyamán, a kétharmados felhatalmazással elhárult a széleskörű politikai konszenzus kényszere a Kormány elől, ami időszerűvé teszi a változtatást. (Arról nem esett szó, hogy a törvényhozók, kétharmados felhatalmazottságuktól függetlenül, továbbra is ellenérdekeltek lehetnek e változásban.)

A jogszabály kidolgozásában vélhetően szerepet fog kapni az Állami Számvevőszék is: a szeptember 9-ei konferencia elsődleges célja az volt, hogy a számvevőszék, valamint a jogszabály kidolgozásában érintett szaktárcák dolgozóival (harmadsorban pedig a korrupcióval foglalkozó civil szervezetekkel) megismertessék a jelenlegi szabályozás igen súlyos hátulütőit és a jövőre vonatkozó javaslatokat.

A konferencia első felszólalója Horváth Balázs, az Állami Számvevőszék ellenőrzési osztályának vezetője volt, aki a számvevőszéki ellenőrzések tapasztalatairól számolt be. Miközben a közvélemény gyakran értesül a legkülönbözőbb pártfinanszírozási mutyikról, elkeserítő, hogy az ÁSz-nek eddig szinte minden évben ki kellett mondania, hogy a pártok finanszírozása lényegében törvényes keretek között zajlik – aminek az igencsak engedékeny jelenlegi szabályozás az oka. Előadásából megtudtuk, hogy az állami számvevőszék is több mint 10 éve sürgeti a törvény megváltoztatását, melynek kulcsmomentuma a pártok működésének átláthatóbbá, ellenőrizhetőbbé tétele lenne. Igen nagy problémát jelent, hogy a pártok beszámolóira a törvény nem írja elő, hogy a számviteli törvénnyel összhangban legyenek, ami gyakorlatilag ellehetetleníti az összehasonlító értékelést. Ugyanez a probléma merül fel a kampányfinanszírozásnál is, hiszen nincsen kikötve, hogy az egyes bevételeken és kiadásokon mit kell érteni, azt minden párt a saját szája íze szerint értelmezi. Ezért nem is lepődhetünk meg olyan nagyon azon, hogy a 2006-ban a kampánybevételek mintegy 50%-át tette ki az „EGYÉB” kategória. Ezen felül további problémát jelent, hogy bizonyos törvénysértéseknek (például késedelmes kampánybeszámoló) egész egyszerűen nincs, vagy igencsak enyhe a szankciója. Horváth Balázs szerint a következő pontokon kellene sürgősen változtatni, hogy az ellenőrizhetőség, az elszámoltatás és az átláthatóság párhuzamosan megvalósulhasson: (1) pártbeszámolók összehangolásának előírása a számviteli törvénnyel, (2) ÁSz ellenőrzési hatáskörének bővítése (3)Komolyabb szankciók (például ügyészségi megszüntetés beszámolási kötelezettség megsértése esetén, illetve a költségvetési támogatásban nem részesülő pártok számára is kétszeres költségvetési befizetés előírása tiltott források felhasználása esetén) (4) bejelentett kampányszámla előírása (a jelölő szerveken kívül az összes kampánytevékenységet folytató szervezet számára) (5) az összes plakát, hirdetmény, gyűlés bejelentése (6) tiltott kampánytevékenység és finanszírozás pontos meghatározása.

A következő előadást a Nézőpont Intézet elnöke, Bienerth Gusztáv tartotta, aki nem rejtette véka alá, hogy számtalanszor kezdeményezték az elmúlt években, hogy a számvevőszék proaktívabban (és kevésbé mereven, szabálykövetően) vegyen részt az ellenőrzésekben, ám az ÁSz részéről kérésük mindeddig süket fülekre talált. Kiemelte, hogy az átlátható kampány- és pártfinanszírozás az üzleti szférának is érdeke, ezért már 2006-ban kiáltványt tettek közzé a mielőbbi törvényreformot sürgetve. Külföldi példákat is elemezve arra az álláspontra jutott, hogy Magyarországon nem lenne szerencsés, ha az üzleti szféra is támogathatná a pártokat – ezért ezt a lehetőséget a jövőben ki kell zárni. A kampánytevékenység további korlátok közé szorítása is hasznos lehet, különösen egy olyan modellben, ahol döntően magánszemélyek és az állam támogatják a pártokat, ezért egyrészt a kampányidőszak lerövidítését (egyfordulós választásokat), másrészt a médiatulajdonosok részéről nyújtott burkolt kampánytámogatás lehetőségét tartja megfontolandónak. Ez utóbbi azt jelentené, hogy a pártok csak listaáron (illetve ingyenesen, korlátozott időben) vehetnének reklámidőket. A nyilvános kampányszámlában ugyanakkor – elsősorban a lakosság pénzügyi tájékozatlansága, irigysége miatt – veszélyeket lát, szerinte inkább a civil szférának, illetve a számvevőszéknek kellene szerepet biztosítani a kampányköltések ellenőrzésében. Az üzleti szférának e kérdésben leginkább ott kéne szerepet vállalnia, hogy a témával kapcsolatos kutatásokat finanszírozza.

Földes Ádám, a Transparency International magyar elnöke is azon felszólalók közé tartozik, akik évek óta foglalkoznak a témával. Ő szintén az új törvény minél hamarabbi megalkotását szorgalmazta, hiszen évente milliárdok úsznak ki a rosszul szabályozott pártfinanszírozás miatt az adófizetők zsebéből. A magyar helyzet jellegzetessége, hogy illegális pártfinanszírozás alatt nem csak a párttörvény által meghatározott tiltott támogatást kell értenünk, hanem például olyan korrupciós cselekményeket is, amelyek végső soron a pártok finanszírozását szolgálják. Magyarországon az sem elképzelhetetlen, hogy a pártok kasszáiba jelentős összeg folyik be hatósági engedélyekkel, vizsgálatokkal kapcsolatos zsarolásokból, közpénzekből; és az sem ritka, hogy a felszámolási eljárásokkal kapcsolatos visszaélések is közvetve politikusainkat gazdagítják – ugyanígy a szervezett bűnözés is nyújthat forrásokat.  A TI 2010-ben önkéntesek részvételével elemezte a kampányok kiadási oldalát. A sajtómegjelenések, gyűlések, direkt marketing kampányelemek elemezésével arra jutottak, hogy a két nagy párt jelentősen (mintegy 3-szorosan) átlépte a 386 milliós törvényi keretet, és ez valószínűsíthetően csak a fele a 2006-os, látványosabb kampány költségeinek. A pártok gazdálkodásának kifehérítését három fő ponton lehetne megkezdeni. A bevételi oldalon egyrészt az utólagos költségtérítésre kellene szabályozást alkotni, de (a bevallott bevételek utáni) adókedvezményekkel, kiegészítő támogatással is eredményeket lehetne elérni. A támogatási limitek bevezetése, valamint a nyilvános kampányszámla nem csak a korrupciót szorítanák vissza, de az átláthatósághoz is hozzájárulnának. A kiadási oldalon a rövidebb kampányidőszak, az átláthatóbb médiakampány, a költési limit megemelése, a kampánykiadások pontos meghatározása, valamint a piaci árak bevezetése segítheti elő a fehéredést, mondta a TI vezetője, összhangban az előző két felszólalóval. Az átláthatósághoz jelentősen hozzájárulna a kampányszámlán túl a pártalapítványok szabályozása, a kampánytevékenység regisztrációhoz kötöttsége, a hirdetési cégek beszámoltatása, illetve az önkormányzati korteskedés tilalma.

Fodor István, a Szárny és teher című kötet társszerzője, a Bölcsek Tanácsának volt tagja már előadásának is meglepő címet adott: Az aránytévesztés kockázata – és rögtön meglepő állítással is kezdett, miszerint a pártfinanszírozás szinte jelentéktelen szelete az egész államszervezetet (sőt a közgondolkodást is) átható korrupciónak, és bár valóban súlyos problémának tekinthető, a korrupció visszaszorítása tekintetében nem elégedhetünk meg a kisebb területeken elért részeredményekkel. Ezért egy 10 éves, átfogó programot javasolt, amelynek célkitűzése, hogy a korrupciós világranglistán a mainál jóval kedvezőbb helyet foglaljunk el. Az általa megfogalmazott Nemzeti Integritásrendszerben a korrupció elleni elkötelezettségnek jutna főszerep – hiszen valós eredmények csak a teljes intézményrendszer átalakításán keresztül érhetőek el. A legfontosabb ezek közül a preventív szint megerősítése, amiben egy kiterjesztett hatáskörű ÁSz is fontos részt vállalhatna: ez azonban azt jelentené, hogy a jelenleginél sokkal proaktívabban kellene a felmerülő problémákra reagálnia, és nem csak a törvényesség őreként kéne fellépnie. Noha véleménye szerint a pártfinanszírozás kérdése túlhangsúlyozott a közbeszédben, és önmagában a pártok gazdálkodásának átalakítása nem változtatja meg a rendszert, tett javaslatokat a pártfinanszírozás reformjára is. A többi felszólalóhoz hasonlóan a különböző kiadási jogcímek korlátozását, az alapítványok, bankhitelek szabályozását, a kampányszámla bevezetését, a súlyosabb szankciók előírását, illetve a kormányzati és önkormányzati támogatások és a rejtett keresztfinanszírozások tiltását tartja előremutatónak.

A fentiekből sejthető, hogy az előadók között – néhány részletkérdéseket leszámítva – nem alakult ki éles vita, ahogy a korrupcióval foglalkozó civil szervezetek képviselőit sem érték meglepetésként az elhangzottak. A konferencia végkövetkeztetése is hasonlóan egyértelmű volt: a tudományos, az üzleti és a civil szféra érdekei egybeesnek: a koncepciók, javaslatok pedig már elkészültek az elmúlt 10 évben. Minél későbbre toljuk a cselekvést, annál többet veszíthetünk. Mint résztvevő, sajnálatosnak tartom azonban, hogy továbbra sem derült ki, hogy a törvénytervezet megalkotói hogyan fognak ellenállni a pártok felől érkező nyomásnak – Domokos László is láthatóan kettős szerepben érezte magát a konferencián, hiszen míg főszerepként a független ÁSZ elnökeként volt jelen, volt országgyűlési képviselőként mégis személyesen is érinthették a felszólalók kritikái. 

Vincze Orsolya

Újabb fordulatot jelenthet a közérdekű bejelentők hatékony védelmének kérdésében az Emberi Jogok Európai Bíróságának júliusi, egyhangú határozata, amelyben kimondták, hogy Németország megsértette egy whistlerblower szólásszabadsághoz fűződő jogait.

Brigitte Heinischt, egy berlini idősgondozó intézet ápolónőjét azután bocsátották el rendkívüli felmondással állásából, miután büntetőjogi feljelentést tett az intézményben tapasztalt ellátási hiányosságok miatt. Noha első fokon a német munkaügyi bíróság úgy ítélte meg, hogy az elbocsátás jogellenes volt, a fellebbviteli bíróságok ezzel ellentétes döntést hoztak. A munkajogot is magában foglaló német polgári törvénykönyv szabályai – összhangban a legtöbb európai ország munkajogi szabályozásával – ugyanis előírják azt, hogy munkavállaló köteles együttműködni a munkáltatójával, és nem veszélyeztetheti annak érdekeit. A törvény lehetőséget ad a rendkívüli felmondásra, ha a munkavállaló olyan mértékben nem tanúsítja ezt az elvárható lojalitást, hogy az lehetetlenné teszi a további alkalmazását – egy büntetőjogi feljelentés a munkáltató ellen értelemszerűen megalapozhatja ezt a felmondási okot. Heinisch azonban – az egészségügyi dolgozók szakszervezetének támogatásával – úgy határozott, hogy nem hagyja annyiban a dolgot: az emberi jogok európai egyezményének 10. cikke ugyanis kimondja, hogy mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához, és e szabadság csak bizonyos, törvényben rögzített, szigorúan körülhatárolt esetekben korlátozható. Ezért fordultak az Emberi Jogok Európai Bíróságához.

A Bíróság egyhangú döntésben mondta ki, hogy a szóban forgó ügyben aránytalanul korlátozták a közérdekű bejelentő véleménynyilvánításának szabadságát. Önmagában nem volt vitatható, hogy a korlátozást valóban törvény írta elő, és az sem, hogy a jó hírnévhez való jog törvényes védelme indokolt. Heinisch ténylegesen veszélyeztette munkáltatója jó hírnevét és üzleti érdekeit, azonban végig jóhiszeműen cselekedett: mielőtt büntetőjogi feljelentést tett, többször – eredménytelenül – próbálta felhívni a visszásságokra a vezetőség figyelmét – ebből a szempontból azonban irreleváns, hogy a feljelentése nyomán megindult vizsgálat során végül nem született elmarasztaló határozat. A Bíróság szerint az időskorúak ellátásban tapasztalt hiányosságok feltárása, különös tekintettel egy állami intézmény esetében, vitatatlanul a köz érdekét szolgálja, nem kis részben azért is, mert a kárt elszenvedő időskorú betegek önmaguk nem tudtak volna fellépni jogaikért. Ez a közérdek pedig egyértelműen felülírja a munkáltató jó hírnévhez való jogának törvényes védelmét. Az, hogy Heinischt a legsúlyosabb munkajogi szankcióval, a rendkívüli felmondással bocsátották el, alkalmas lehetett arra, hogy a többi munkavállalót is megfélemlítse és eltérítse a közérdekű bejelentések megtételétől.

Noha a döntés nem jogerős, az egyhangú határozat arra enged következtetni, hogy a Bíróság egyértelműen kiáll a whistleblowerek jogai mellett, és hogy szigorú mércének veti alá a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását megalapozó törvényes indokokat. Kérdéses ugyanakkor, hogy hasonló döntés született volna-e akkor is, ha Heinisch egy magánvállalkozás alkalmazásában áll, ahogy azt sem tudhatjuk biztosan, hogy mennyire jelentős közérdeksérelemnek kell megvalósulnia ahhoz, hogy a Bíróság a véleménynyilvánítás szabadságának aránytalan korlátozását állapítsa meg.

Mindezzel együtt kimondható, hogy a döntés komoly előrelépést jelenthet a közérdekű bejelentők jogainak európai szintű védelmében és a korrupcióellenes küzdelemben – épp ezért különösen elszomorító az, hogy Magyarországon az új munka törvénykönyvének épp a Bíróság döntésének másnapján nyilvánosságra hozott tervezete egyértelműen szembe megy az európai trenddel és különösen mostohán bánik a whistleblowerekkel. A tervezethez fűzött indoklás ugyan – a Bíróság véleményével összhangban – lakonikusan megállapítja, hogy „a véleménynyilvánítás szabadsága, mint »kommunikációs anyajog« nem egyszer ellentétbe kerül a munkáltató iránti lojalitással”, azonban a tervezet a felvetett problémát gordiuszi ügyességgel oldja meg, és egyértelműen a lojalitás mellett foglal állást: a 8.§ (3) bekezdése szerint ugyanis minden munkaviszonnyal összefüggő kérdésben korlátozható a munkavállalók véleménynyilvánítási szabadsága, és ez alól a közérdekű bejelentések sem jelentenek kivételt. Amennyiben a vonatkozó szakaszokat változtatás nélkül fogadja el az Országgyűlés, a whistlerblowerek jövőre már csak az Emberi Jogok Európai Bírósághoz fordulhatnak jogaik védelmében – már amelyiküket nem riasztja el a szigorú szabályozás a közérdekű bejelentések megtételétől.

Vincze Orsolya

Kapcsolódó anyag:

A K-monitor és a TASZ közös véleménye az új munka törvénykönyvének tervezetéről

A rendszeres újságolvasó szinte minden nap belefuthat olyan cikkbe, amely a változatos szálakon futó futballbotrányok valamelyikéről szól. A téma nagy népszerűségnek örvend, hiszen – a sportágot övező általános érdeklődésen túl – a FIFA, az UEFA és a különböző játékosok, bírók esetében az utóbbi pár évben jelentősen megszaporodtak a korrupciós ügyek. A fociban már régebben is előfordultak csalások, ilyen nagyobb botrány volt például az 1982-es spanyolországi világbajnokságon megbundázott NSZK-Ausztria mérkőzés vagy Argentína furcsa továbbjutása az 1978-as, hazai rendezésű VB-n. Korábban azonban elvétve lehetett csak bundagyanús ügyekről hallani. A kép azonban mostanra teljesen megváltozott, a futballbűnözés ugyanis rendszeressé vált és mára szervezett formát öltött. A K-Monitor összefoglalója az elmúlt évek legnagyobb botrányairól.

Az aktuális csalássorozat első felvonása 2006-ra datálható, amikor is az olasz nyomozóhatóságok azzal gyanúsították meg a bajnoki címvédő Juventust, hogy a csapat menedzsmentje több gyanús telefonbeszélgetést is folytatott a bírók kiválasztásáért felelős szervezettel. Az ügyben nyomozás indult és hamar kiderült, hogy számos bírót több bajnoki idényen át megvesztegettek, illetve bizonyos meccsek eredményét előre megbeszélték a csapatok. A botrányba több élvonalbeli klub, így a Juventus, a Fiorentina, a Lazio, a Milán és a Reggina is belekeveredett, neves futball vezetőkkel együtt. Az ügyben súlyos ítéletek születtek: a Juventust a B ligába sorolták, több csapatot pedig pénzbírsággal és pontbüntetéssel sújtottak a bajnokságban. A csapatok vezetői közül többeket évekre vagy örökre eltiltottak a futballtól.

A rendőrség ezek után feltehetőleg fokozottabb figyelemmel követte a hasonól eseteket és 2006 után is számos kisebb korrupciós ügyet leplezett le. Az újabb nagyobb botrány így 2009-ig váratott magára. Ekkor derült ugyanis fény arra, hogy több európai országban illegális fogadásokat kötnek. (Vagyis lefizetik a csapatokat és játékosokat, hogy egyezzenek meg a mérkőzés végeredményében, majd nagy pénzzel fogadnak az így már biztossá vált meccsre.) A rendőrség ebben az esetben is telefonlehallgatásokkal buktatta le a csalókat. Az ügyben számos ország – így Németország, Belgium, Svájc, Horvátország, Szlovénia, Törökország, Magyarország, Bosznia Hercegovina és Ausztria – érintett. Eddig 17 embert tartóztattak le és bírságot szabtak ki számos klubra valamint magánszemélyre. Öt csapat (a KF Tirana, FC Dinaburg, KS Vllaznia, NK IB Ljubljana és Budapest Honvéd) esetében további kivizsgálások folynak.

Futballbotrányok tekintetben azonban egyértelműen az idei, 2011-es év volt a legtermékenyebb. A legtöbb ügy még ma sem zárult le, így a sajtóban szinte mindennap nyomon követhetőek a legújabb fejlemények. Idén ráadásul több súlyos, egymástól független bundabotrány és csalás került napvilágra. Az érintett országok között van Olaszország, Görögország, Törökország, Katar és Dél- Korea.

Először Katar került reflektorfénybe, amikor Phadera al-Majid médiaszakértő májusban azzal vádolt meg négy FIFA vezetőt, hogy pénzért szavaztak tavaly decemberben az országra a 2022-es futball világbajnokság helyszíneként. A vádlottak tagadtak, az ügyben azonban nyomozás indult. Ha a vesztegetési vád bebizonyosodik, az ország elveszítheti a jogot, hogy megrendezze a rangos találkozót. Az események azonban időközben érdekes fordulatot vettek, júliusban ugyanis al-Majid módosította a vallomását és közölte, hogy csak kitalálta a megvesztegetési ügyet. A vizsgálatok továbbra is folynak.

Mindeközben Dél-Koreában, majd Olaszországban és Görögországban újabb csalásokra derült fény. Az első két országban bundagyanús mérkőzések, míg az utóbbiban illegális fogadások miatt indítottak eljárást több klubvezető és játékos ellen. A vizsgálatok még most is folynak, ám súlyos büntetések várhatóak, főleg Olaszországban, az ottani ügy ugyanis kísértetiesen hasonlít a 2006-osra, csak az érintett csaptok most kevésbé jelentősek.

Az idei év legnagyobb futballcsalása azonban vélhetőleg Törökországhoz köthető. A botrány a török felső liga 12 csapatát érinti, így a Beşiktaşt, a Fenerbahçét és a Trabzonsport. A vád mérkőzések elcsalása, szervezett bűnözés, fenyegetés és vesztegetés. Július 10-én 52 embert tartóztattak le az ügyben, többek között klubigazgatókat és nemzetközi hírű focistákat.

A fent említett példákból egyértelműen kiderül, hogy a futballbűnözés jövedelmező iparággá vált és a nemzetközi szervezeteknek egységesen kell fellépniük, hogy visszafordítsák a folyamatot. A feladat megoldásában a legnagyobb szerep természetesen a FIFA-ra hárul, ám sokan kételkednek a szervezet alkalmasságában, tekintve, hogy az utóbbi időben már a futballszövetség neve is komolyan besározódott a különböző gyanús esetek miatt. Májusban az addigi alelnök, Jack Warner mondott le posztjáról korrupciós vádak miatt. A szervezet elnöke, Sepp Blatter esetében szinte minden évben felmerül a korrupció gyanúja, ám eddig sikerült tisztáznia magát. Júniusi fölényes elnöki újraválasztása után már a La Gazzetta dello Sport is a következőképp írta át az elhíresült – és eredetileg a németekre használt – mondatot: „A focit tizenegyen játsszák és a végén mindig Blatter nyer.” Tény, hogy amíg a FIFA-n belül nem rendeződnek a viszonyok, addig nehezen elvárható, hogy a szervezet hatásosan fel tudjon lépni a korrupció ellen.

Diallo Alfa

A milánói bíróság szombati döntése értelmében Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök cége, a Finninvest 560 millió eurós büntetést fizet legnagyobb riválisának, a CIR médiavállalatnak. A büntetésre azért került sor, mert a vád szerint Berlusconi 1991-ben csalással szerezte meg Olaszország legnagyobb kiadója, a Mondadori feletti tulajdonjogot. A győzelem érdekében a miniszterelnök megvesztegette a 3 tagú bírói testület egyik tagját, hogy az számára kedvező döntést hozzon. A megvesztegetett bírót már korábban elítélték.

A csalás felderítése hosszú ideje húzódik. Először 2001-ben született döntés az ügyben, ám ekkor elévülés miatt felmentették Berlusconit. Az eset azonban újra előkerült és 2009-ben az elsőfokú bíróság 750 millió euro kifizetésére kötelezte a Finninvestet. A vád szerint elképzelhetetlen, hogy a cég vezetői közül senki nem tudott a megvesztegetésről, csak a vállalat ügyvédei, így a miniszterelnök megosztottan felelős. 2009-ben Berlusconi fellebbezett az ítélet ellen. Szombaton végül a másodfokú bíróság fél milliárd euróra csökkentette a kompenzáció mértékét. Az olasz miniszterelnök nem kommentálta az eseményeket, ám lánya, Marina Berlusconi - nem mellesleg a Finninvest igazgatója - szerint édesapja ártatlan, ezért a legfelsőbb bíróság elé viszik az ügyet.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az olasz válságkezelő költségvetésbe még az ítélet meghozatala előtt egy záradék került, amely lehetőséget adott volna a miniszterelnöknek, hogy a fellebbezés lezárulásáig késleltesse a kompenzáció kifizetését. Ez Olaszországban akár tíz évig is eltarthat. A kormány tagjai azt állították, hogy csak a sajtóból értesültek a záradék létezéséről, de Berlusconi szerint közösen döntöttek a módosításról a kabinet tagjaival. Az intézkedés napvilágra kerülése utáni közfelháborodás hatására a záradék kikerült a költségvetésből.

A miniszterelnöknek nem ez volt az első találkozás az igazságszolgáltatással. Az elmúlt 20 évben majdnem 2500-szor állt a bíróság előtt 106 ügyben, melyeknek jogi költsége mintegy 200 millió euróra tehető.

Az információs társadalom és az Internet szélsebes fejlõdésével egy idõben az átlátható hatalomgyakorlás iránti igény is egyre nagyobb teret nyer. Az open data community (az információ szabadságát és a tudás ingyenességét hirdetõ virtuális közösség, amelybõl pl. a Wikipédia-jelenség is eredeztethető) illetve a nyílt kormányzás iránti elkötelezõdés mára konkrét mozgalommá nõtte ki magát, amely egyre több szervezet, kutató, újságíró és informatikus érdeklõdését alakította át gyökeresen az elmúlt pár évben. A mozgalom a hatalomgyakorlás legfelsőbb szintjeire is hatással volt, és bár a politikai döntéshozók - nem meglepő módon - még mindig módfelett ragaszkodnak az információ feletti kontrollhoz, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a digitális demokráciákban az állampolgárok így vagy úgy, de megszerzik a nekik szükséges adatokat. Ha másképp nem, élelmes informatikusok vagy kitartó civil szervezetek segítségével.

A téma jelentősségét jól mutatja, hogy a az Egyesült Államok jelenlegi elnöke az átlátható kormányzással kampányolt 2008-ban. Más kérdés, hogy az Obama-adminisztráció praktikus lépései már kevéssé bizalomgerjesztõek - az amerikai kormány költéseit elektronikus formában közzétevõ, dollármilliárdokból létrehozott USA Spending oldal például a szakértők szerint vállalhatlan nagyságrendû tévedéseket tartalmaz. A folyamat azonban mindezek ellenére megállíthatatlannak tûnnik.

Az open data mozgalom legfontosabb fizikai színterei a világ különbözõ városaiban megrendezett Transparency Camp-ek (informális találkozók és workshopok az átláthatóságért). A befolyásos washingtoni szervezet, a Sunlight Alapítvány minden évben megrendezi a maga "campjét", amelyre idén elõször nem csak amerikai szakértõket, de pár külföldi szervezetet - így pl. a K-Monitort - is elhívták.

A Sunlight az átlátható kormányzás egyik úttörõje az Egyesült Államokban. A szervezetet 2006-ban alapította az elismert amerikai újságíró és aktivista, Ellen Miller, aki évtizedek óta küzd a pénz és a washingtoni politika kapcolatának átláthatóságáért. Az alapítvány pár fejlesztõvel indult, mára pedig mintegy negyvenen (oknyomozó újságírók, programozók, kommunikációs szakemberek, jogászok) segítik a munkáját. A Sunlight illetve az alapítvány által támogatott kisebb szervezetek projektjei mind az Internetre és az információs technológiákra épülnek. Az amerikai szavazók így ingyenesen letölthetõ mobil alkalmazások segítségével ellenõrizhetik, hogyan és milyen intenzitással dolgoznak választott képviselõik. A gombamód szaporodó nyilvános adatbázisok segítségével nyomon követhetik, hogy befolyásos politikusaik és üzletembereik milyen viszonyban állnak egymással vagy hogy miként befolyásolja a kampányfinanszírozás a jogalkotást. A projektek (szoftverek, alkalmazások) minden esetben nyílt forráskódúak, vagyis bárki által lemásolható megoldások.

Következő posztunkban részletesebben is bemutatunk egy párat a felsorolt projektek közül. Addig is íme egy videó a konferenciáról:

Keserű Júlia

A K-Monitor megkapta azt a listát, amely tartalmazza a Külügyminisztérium által az EU soros elnökség keretei között, 1 és 8 millió forint közötti értékben megkötött szerződéseket. Négy vállalkozással kötött megállapodásra voltunk részleteiben kíváncsiak, ezek itt (1,2,3,4) olvashatóak.

A Külügyminisztérium többségében magyar kis- és középvállalkozásokkal szerződött, összesen 115.706.192 Ft értékben, ebből 1 millió forintba került az elnökségi kiadványok nyomdai előkészítése, 1,5 millió forintba az elnökségi arculat kézikönyve, valamint 4,5 millió forintba az elnökségi szőnyeg megrendelése. Robák Ferenc EU elnökségi operatív ügyekért felelős kormánybiztos tájékoztatása szerint az utazási költségek 2010-ben 0,66%-át, 2011-ben pedig 0,59%-át tették ki az elnökségi költségvetésnek.

Alexej Navalnijról, Oroszország legnépszerűbb korrupcióellenes bloggeréről közöl cikket a The New Yorker április eleji számában. Az írás szerint egyre gyakrabban fordul elő, hogy Navalnij blogja hatására a közpénzek felhasználására irányuló pályázatok meghirdetői visszavonják a nagy összegekre kiírt, gyanúsan rövid idő alatt teljesítendő tendereket. Alexejnek meggyőződése, hogy országa fennálló hatalmi rendje nem egy olajozottan működő elnyomó gépezet, a szálakat csupán egy “rakás csaló” mozgatja, akiket a tömegek képesek lennének megregulázni.

A jogász végzettségű Navalnij előbb orosz olajtársaságok, bankok és minisztériumok korrupt tevékenységéről kezdett el blogot írni, majd három hónapja elindította RosPil nevű honlapját is. A mára már több, mint ezer regisztrált olvasót számláló oldal olyan szerződéseket és projekt kiírásokat gyűjt össze, amelyeknél felmerül a közpénzekkel való visszaélés gyanúja. 

Alexej korrupcióellenes hadjáratának története 2007-re nyúlik vissza, amikor állami vállalatokból vásárolt részvényeket. Meglepetésére a cégek annak ellenére kevés osztalékot fizettek, hogy  Oroszország drága ásványkincseivel gazdálkodtak. Nem sokkal ezután egy újságcikkből értesült arról, hogy a vállalatok egyike, a Transneft háromszáz millió dollárt adományozott abban az évben jótékonysági célra, de a cég megtagadta az adományból részesülők listájának a közzétételét. Három év elteltével az Alkotmánybíróság határozatot hozott arról, hogy a Transneftnek részvényese rendelkezésére kell bocsátania a kért dokumentumokat – a vállalat azonban fellebbezett. A sajtó eközben kiderítette, hogy az egyik kedvezményezett szervezet az orosz titkosszolgálatok támogatója, ezen túl azonban kevés információ érhető el a szervezetről. Egy másik gyanús eset során a Gasprom a Transinvestgas nevű kis közvetítő cégen keresztül hetven százalékkal többet fizetett a földgázért, mintha elfogadta volna a Novatek napokkal azelőtti, közvetlen vásárlásra felhívó ajánlatát. Navalnijnek nem kerülte el a figyelmét Oroszország egyik legnagyobb bankjának, a V.T.B. egyik ügylete sem, amely során egy ötven százalékos haszonkulccsal dolgozó ciprusi bejegyzésű cég beiktatásával jutott a bank olajfúró kutakhoz – a ciprusi vállalat százötven millió dollárt kapott az üzlet lebonyolításáért. Ez utóbbi két ügyben a rendőrség nyomozást rendelt el, de a vizsgálat meglehetősen lassan halad.

Két évvel ezelőtt Dimitrij Medvegyev elnök kezdeményezte, hogy a kormány elektronikusan is tegye közzé az összes beszerzési pályázatát, aminek hatására a sajtóban egymás után jelentek meg cikkek gyanúsan drága és feltűnően rövid idő alatt teljesítendő tenderekről. Navalnij a RosPilt azzal a szándékkal indította el, hogy szélesebb tömegeket vonjon be a közpénzek felhasználásának ellenőrzésére. A honlap működtetésében résztvevő szakértők elemzik az olvasók által beküldött tenderek paramétereit, és amennyiben a hozzáértők szerint is felmerül a korrupció gyanúja, közzéteszik a weblapon, ahol aztán regisztrált olvasók vitatkozhatnak a kiírásban foglaltakról, Navalnij pedig megbecsüli a várható kár összegét. A RosPil és a blog tevékenysége hatására 6.6 millió dollár értékű hirdetmény kiírását vonták már vissza a hatóságok. 

Navalnij tevékenységével egyre növekvő népszerűségre tesz szert Oroszországban, amit jól mutat, hogy tavaly ősszel, mielőtt a Kreml kinevezte volna az új moszkvai polgármestert, a Kommersant nevű lap elektronikus szavazásra hívta olvasóit, hogy döntsék el, szerintük ki a legalkalmasabb a posztra. A fiktív online választást elsöprő többséggel a blogger nyerte meg, aki korábban a liberális Jabloko párt politikusa is volt, mára azonban nacionalistának vallja magát. Egyik munkatársa szerint Navalnij sikere abban rejlik, hogy nem egy új nómenklatúrát építget, hanem a tettek mezejére lép. 

Alexej tavaly kapott egy féléves ösztöndíjat a Yale-re, a blogírást azonban a kutatás mellett sem adta fel. Kinntartózkodása alatt elkezdte közzétenni a Transneft Kelet Szibéria és a Csendes óceán közötti vezetékének kiépítésével kapcsolatos dokumentumait – becslése szerint az üzlet során mintegy négy milliárd dollár közpénz került illetéktelen zsebekbe. A Kreml szerint Navalnij állításai nevetségesek. A blogger azonban nem tartja véletlennek, hogy alig egy hónappal az első dokumentumok közzététele után a kirovi ügyészség nyomozást rendelt el ellene, arra hivatkozva, hogy Alexej olcsóbban jutott fához, mert nyomást gyakorolt helyi tisztségviselőkre. Ha bűnösnek bizonyul, hét évet kaphat.

Sajtóértesülések szerint szervezett támadás indult Navalnij blogja ellen is, online hirdetésekben valakik 14 ezer rubelt (90 ezer forintot) ajánlottak havonta azoknak, akik hajlandók kellemetlen hozzászólásaikkal ellehetetleníteni Alexej naplójának rendeltetés szerinti működését.

Mindennek ellenére a blogger állítja, hogy Oroszországban nem beszélhetünk egy hatalmas, olajozottan működő, elnyomó gépezetről, a fent említett esetek csupán Putyin neve alatt gyülekező befolyásos csalók egy csoportjának tudhatók be. A magányos forradalmárokra könnyen lesújtanak, de a sokaság ereje ellen nem tudnak tenni, mondja a RosPil elindítója bizakodva.

Komoróczki Tünde

Közérdekű adatigénylésünkre a Honvédelmi Minisztériumtól (HM) megkaptuk a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem (ZMNE) üllői úti kampuszának (Üllői út 133-135.) eladásáról szóló szerződést. A minisztérium tájékoztatása szerint az ingatlan-együttes eladására a HM 2005-ben meghatározott, katonai oktatási rendszer megreformálása során került sor. A hadi felsőoktatás által használt infrastruktúra kihasználtságától és a telephelyek csökkentésének lehetőségéről készíttetett kutatási jelentés nyomán kormányhatározat született a ZMNE szervezeti felépítésének és feladatainak felülvizsgálatáról, valamint a két kampuszon működő egyetem egy területre történő átszervezéséről.

2006 decemberében a honvédelmi miniszter katonai célra feleslegesnek, 2007 februárjában pedig honvédelmi célra feleslegesnek nyilvánította az üllői úti ingatlanokat, majd a HM Infratrukturális Ügynöksége megkezdte az értékesítés jogi vonatkozásainak előkészítését. Az év decemberében a ferencvárosi önkormányzat kifejezte vételi szándékát, a tárca pedig az állami vagyonról szóló 2007. CVI. törvény alapján kezdeményezte az ingatlan-együttes versenyeztetés nélküli, önkormányzati tulajdonba adását. Az illetékes hatóságok hozzájárulását követően a Magyar Állam és Ferencváros Önkormányzata között létrejött az 5.630.000.000 Ft nettó vételárról szóló szerződés.

A Honvédelmi Minisztérium tájékoztatása szerint az Állami Számvevőszék (ÁSZ) az MNV Zrt. 2008. évi tevékenységének ellenőrzése keretében vizsgálta az ingatlan eladását, az ÁSZ szerint a Főiskola értékesítése a hatályos törvényeknek megfelelően történt. Sajtóértesülések szerint azonban újabban a katonai ügyészség vizsgálja az elidegenítés körülményeit és indokait. A K-Monitor jelenleg Ferencváros önkormányzatától vár választ az ingatlan felhasználásának sorsáról,illetve a főiskolai épület ledózerolásának okairól.

Komoróczki Tünde

 Az európai állampolgárok többsége számára nem nyilvános, hogy kormánya milyen álláspontot képvisel az Unió átláthatósági szabályozása kapcsán. A közpénzek nyilvánosságáért küzdő Access Info Europe jelentése szerint a huszonhét tagállamból csak tizenegy volt hajlandó eddig közölni állásfoglalását az Uniós dokumentumok nyilvánosságát szabályozó rendelet reformjáról. A civil szervezet jelentése szerint nyolc állam elutasította a közérdekű információkérést, öt ország pedig – köztük Magyarország is – a Tanácshoz irányította az adatigénylőt.

A civil szervet végül beperelte az Európai Tanácsot, mert az nem volt hajlandó kiadni azoknak az országoknak a neveit, amelyek kiállnak az EU dokumentumaihoz való hozzáférést szabályozó reformtervezet mellett. Az Európai Bíróság március 22-én döntött az ügyben, és igazat adott az Access Info-nak.

 Minden magyar állampolgár alkotmányban rögzített joga, hogy megismerje a közérdekű adatokat, illetve terjessze azokat. Az alkotmány vonatkozó passzusát a bírói gyakorlat is erősíti: számtalan információszabadság-pert ismerünk, amikor bírósági ítélet kötelezi a közpénzből gazdálkodó intézményeket arra, hogy tegyék nyilvánossá az adófizetők forintjaiból történő gazdálkodásukat.

A K-Monitor ezúttal az EU soros elnöksége kapcsán megkötött szerződéseket szeretné összegyűjteni és a nyilvánosság elé tárni (ha már az egyes intézmények ezt maguktól nem teszik meg). Semmiképp sem célunk, hogy tevékenységünkkel egzecíroztassuk, értelmetlenül terheljük az adatokat kezelő intézményeket; egyszerűen úgy gondoljuk, hogy egy ilyen kiemelt eseménysorozat jó apropó arra, hogy a legapróbb részletekig megismerjük, miként sáfárkodik az állam adóforintjainkkal, illetve megismerjük, hogy milyen költségekkel jár egy igazán összetett esemény, feladat megszervezése, lebonyolítása. Meggyőződésünk, hogy egy transzparens EU elnökség legalább olyan jó országimázs, mint egy üveg finom tokaji bor, vagy egy különleges herendi porcelán, még ha nem is feltétlen hungarikum.

Január eleje óta azt a három intézményt keressük fel tehát kérdéseinkkel folyamatosan, amelyeket a Kormány a soros elnökségi rendezvények megszervezésével bízott meg: a költségvetési törvényben a rendezvények lebonyolítására kijelölt Külügyminisztériumot, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumot (KIM), amely az ország lakossági kommunikációs stratégiáját illetve az elnökség előkészítésével kapcsolatos lakossági-kulturális kommunikációs feladatok ellátását végzi, valamint a Hungarofest Nonprofit Kft-t. Ez utóbbit egy közigazgatási és igazságügyi miniszteri rendelet hatalmazza fel bizonyos elnökségi rendezvények megszervezésére. Az Alkotmány és az adatvédelmi törvény vonatkozó passzusaival a fejünkben kezdtünk neki vizsgálatunknak.

A KIM-ben örömünkre kedvesen és segítőkészen fogadtak minket, a Hungarofest és a minisztérium között létrejött szerződést pedig rögtön meg is kaptunk.

A Külügyminisztérium Közbeszerzési és Pályáztatási Főosztályán viszont először döbbent csend, majd elutasítás fogadott a titkárság részéről. Bár a jogszabály kötelezi a közpénzzel gazdálkodókat, hogy az anonim módon, a cél meghatározása nélkül, akár szóban, akár írásban érkezett információigénylésre is kiszolgáltassa a kért adatokat, bemutatkozásunk ellenére firtatták kilétünket, illetve a szerződések kikérésének célját. A vonal túl végén tapasztalt ijedség csillapítására próbáltunk minden kérésnek eleget tenni, telefonszámot, honlapcímet is adtunk, és még a vonatkozó jogszabályokat is beidéztük, mégis lehetetlen volt elérni, hogy az ügyben illetékes személlyel konzultálhassunk. Amikor később mi szerettük volna megkérdezni beszélgetőpartnerünk nevét, a Külügyminisztérium munkatársa egyszerűen letette a telefont. Összesen négyszer kapcsoltak hozzá a központból, próbáltunk tőle segítséget kérni, mindannyiszor sikertelenül. Végül elektronikusan küldtük meg adatigénylésünk 15 napja, amire írásban nem kaptunk még semmilyen reakciót. Egy sokadszori telefonbeszélgetés során azonban végre egy segítőkész úriember elárulta, hogy az Osztályvezető asszony megkapta a levelünket... Választ azóta sem kaptunk, de időközben a Külügyminisztérium honlapjára felkerült három szerződéscsomag.

A Hungarofestnél kezdetben segítőkészen fogadták kérésünk, de az idő előrehaladtával egyre nehezebbé vált a kommunikáció a közérdekű adatokért felelős jogi tanácsadóval. Többek közöttt az iránt érdeklődtünk, miként lehetséges, hogy a számunkra megküldött nemzeti kultúrszőnyegről szóló szerződés 500.000 forintról szól, míg a Közigazgatási Minisztérium majdnem 3.500.000-et adott rá. Végül a sajtóreferens küldött egy melegszívű emailt, amelyben a kultúrszőnyeg elkészítése során a múzeumok között létrejött „páratlan összefogásról” olvashattunk. Egy hétre rá kézbesítették a „tervezést, a kreatív, valamint egyéb technikai költségeket” tartalmazó megbízási szerződéseket. Örömünket csak az árnyékolta be, hogy immáron másodszor kértek minket arra emailben, hogy ha a jövőben bármilyen cikket közlünk róluk, azt előzetes jóváhagyásra bocsássuk a rendelkezésükre. A kérést a rendszerváltás után húsz évvel nem csak meglepőnek, de igen szomorúnak is találjuk.

Egyelőre tehát 4 szerződéssel a kezünkben várjuk a további fejleményeket a szerződések megküldése és a bizalmatlanság enyhülése terén is.

A törvényi kötelezettségek nehézkes teljesítése előtt nem állunk tökéletesen értetlenül. Megértjük, ha a történelmi hagyományokból fakadóan sokak számára szokatlan a transzparencia igénye. De a törvények nem ismerete, a segítőkészség hiánya és a nagyfokú bizalmatlanság együttállása, csillogó-villogó EU elnökségi rendezvények ide vagy oda, a legrosszabb országimázs.

Komoróczki Tünde - Léderer Sándor