Assange mindjárt rács mögött, Bradley Manning a bitófa árnyékában, a WikiLeaks által meghonosított internetes whistleblowing pedig elhalni látszik. Mi történt a klónokkal, és mi történt itthon whistleblowing terén?
Assange ügyvédei a hírek szerint mindent megtesznek azért, hogy időt nyerjenek: miután a brit Legfelsőbb Bíróság a múlt hónapban elutasította fellebbezési kérelmüket, most -- kissé szokatlan módon -- az ügy újratárgyalását kérik. Noha a lépés valószínűleg nem vezet eredményre, az ausztrál hacker jogi képviselői még számtalan jogi trükköt vethetnek be, hogy minél tovább halasszák védencük kiadatását Svédországnak, ahol szexuális bűncselekmények vádjával kell szembenéznie. A Wikileaks-sztori azonban Assange lekapcsolásával és a portál pénzügyi ellehetetlenítésével sem fog véget érni, hiszen azóta számos hasonló kezdeményezés indult el az interneten azzal a céllal, hogy titkolt dokumentumokat, információkat hozzanak nyilvánosságra, és így a korrupciós és emberi jogi bűncselekményekről, az etikátlan háttéralkukról és eltusolt botrányokról ne csak egy szűk hatalmi rétegnek legyen tudomása. Az ilyen kezdeményezések, szivárogtató portálok közül szeretnénk bemutatni néhányat.
Néhány évvel azután, hogy a WikiLeaks berobbant a köztudatba, a projekt szóvivője, Daniel Domscheit-Berg bejelentette kiválását és azt, hogy OpenLeaks néven új szivárogtató oldalt indít. Az OpenLeaks a tervek szerint teljesen újszerű, biztonságos, de ugyanakkor átlátható struktúrára épül majd: a bejelentéseket nem hozzák közvetlenül nyilvánosságra, viszont a kapott bizalmas anyagokat eljuttatják a médiához, sőt össze is kapcsolják a szivárogtatókat a szerkesztőségekkel. A projekt sorsa azonban meglehetősen kétséges: az OpenLeaks kezdeményezést már a fejlesztés első szakaszában otthagyta az egyik vezető programozó, és noha jelenleg elcsitulni látszik a német hackerközösségen belüli perpatvar, a portál még mindig nem indult el, és egyelőre az sem biztos, hogy valóban hozzá fognak jutni a különböző szerkesztőségektől a remélt anyagi forrásokhoz.
Mi is az a whistleblowing? - A whistleblowing elsősorban az angolszász országokban terjedt el, magyarul nagyjából annyit jelent, mint „kongatni a vészharangot”. A kifejezés rendszerint azt az eljárást takarja, amikor egy munkavállaló a munkaszervezeten belüli, bizalmas jellegű információt tár fel a belső ellenőrzési mechanizmusokon keresztül vagy a közvélemény előtt. A whistleblowing keretében olyan közérdekű információk továbbítására kerül sor, amelyek a hatóságok elől titkolt, jogellenes tevékenységeket lepleznek le. Számos országban külön törvény szabályozza a whistleblowingot, a hivatalok és civil szervezetek pedig segítik a bejelentőket. A whistleblowing egyik legfontosabb célja, hogy segítséget nyújtson azon dolgozóknak, akik akaratuk ellenére korrupt eljárásokba keverednek, és csak az állásuk kockáztatása árán őrizhetik meg integritásukat.
A nagy nemzetközi portálokon kívül több olyan független kezdeményezés is elindult, amelyek egy-egy térség gyanús ügyleteire vagy különböző témákra specializálódnak. Ezek az oldalak többnyire tartalmazzák a “leaks” utótagot nevükben, azonban szervezetileg semmilyen módon nem kapcsolódnak a WikiLeakshez. Ilyen például a BalkanLeaks, amely néhány bolgár és macedón anyagon kívül csak a Wikileaksen már megjelent helyi vonatkozású külügyi táviratokat tartalmazza, vagy az indonéziai Indoleaks, amely a Suharto-diktatúra némely megkérdőjelezhető tettére derített fényt. Mindkét portál hamar kifogyott a kezdeti lendületből, ahogy az EU gyanús ügyeit megszellőztetni kívánó BrusselsLeaks is -- ők csak néhány tweet-bejegyzésig jutottak el, az oldal valójában el sem indult. Komolyabb potenciál rejtőzött a BaltiLeaks-ben, amely nem a Balti-országokkal foglalkozik, mint azt elsőre hiheténk, hanem a Maryland állam-beli Baltimore várossal -- de többnyire itt is csak a helyi politikusok kampányadományairól találunk dokumentumokat. A kereskedelmi tevékenység során elkövetett stiklik leleplezése lett volna a TradeLeaks célja -- a jól informált munkavállalók és bejelentők helyett azonban panaszkodó fogyasztók lepték el a portált, ami ma már inkább olyan, mint az indexes Tékozló Homár kommentfolyama. Azon sem lepődhetünk meg, hogy a földanya ellen elkövetett merényletek felderítésére szakosodott, különböző “zöld” előtaggal operáló Leaks oldalak is mind kifújtak: ma már egyik sem működik. Talán az Unileaks néven futó klón az egyetlen, amely valamennyire sikeresnek tekinthető: ezt a kezdeményezést ausztrál és brit diákok alapították azért, hogy a közpénzből és a tandíjakból működő felsőoktatási intézmények transzparensebben működjenek. Az már másik kérdés, hogy az ő céljuk korántsem a nagy horderejű politikai vagy gazdasági összeesküvések nyilvánosságra hozatala volt -- de az összképet tekintve már az is eredmény, ha egy-egy plagizáló tanárt lelepleznek.
A szivárogtató oldalak pillanatnyi hanyatlásának a Wikileaks kínos végjátékán kívül más oka is lehet: a felsorolt projektek egyikének sem sikerült valóban elnyernie a felhasználók bizalmát. Pedig a kiszivárogtatás kulcsa nem pusztán az interenetes felület megteremtése, hanem az is, hogy akik valóban birtokában vannak közös hibája, nem elég megteremteni a kiszivárogtatás lehetőségét, a whistleblowereknek meg kell bízniuk azokban, akik fogadják a bejelentéseket. Az egész eljárásnak tényleg csak akkor van értelme, ha az arra érdemes információk valóban nyilvánosságra kerülnek. Erre a problémára talán az OpenLeaks kínálhat megoldást. Ha elindul.
Nem klasszikus Leaks-klón az orosz közbeszerzések ellenőrzésére tervezett RosPil, amely részben kiszivárogtatott információkra, bejelentésekre építi működését. Az Alexej Navalnij nevű jogász-blogger alapította oldal alapvetően közbeszerzéseket vizsgálja, célja a korrupt orosz rendszer működésének feltárása, a közpénzek elköltésének átláthatóságának megteremtése. Az olvasó-informátorok tippjeit szakértők bevonásával feldolgozó RosPil már sötét olajmezőcsere-berét is leleplezett, ahol egy nagy bank offshore cég beiktatásával, óriási haszonkulccsal jutott az ásványkincs-lelőhelyhez. A RosPil eddig megközelítőleg 7 millió dollárnyi közpénz elszivárgását leplezte le. Mindezt úgy, hogy szinte kizárólag az olvasók adományaiból tartja el magát.
A leleplezés azonban nem elegendő, a bejelentők jogi védelmét is meg kell teremteni, pláne olyan országokban, ahol a whistlblowerek nem csak az egzisztenciájukat, de az életüket is kockáztatják mint például a közismert Szergej Magnyickij története is példázza.
Mi a helyzet Magyarországon?
A K-Monitor 2010-ben indította el a közérdekű bejelentések befogadására alkalmas szolgáltatását, amelynek - a bejelentések nyilvánosságra hozatala mellett - a bejelentő és a megfelelő újságíró vagy jogvédő szolgálat összekötése a célja. Tavaly óta az atlatszo.hu is működtet kiszivárogtató felületet, a Transparency magyar szervezete pedig ingyenes jogsegélyszolgálattal segíti a bejelentőket. Mindhárom szolgáltatás gyengéje, hogy egyelőre nem tudják a wikileakshez hasonló, egyszerű és mégis megbízható informatikai megoldással védeni a bejelentők inkognitóját, így az igazán biztonságos szivárogtatáshoz egy picit több elszántáság, idő és számítógépes tudás szükséges. Noha az elmúlt évek során számos közérdekű bejelentéssel foglalkoztunk, látni kell, hogy Magyarországon még gyerekcipőben jár a műfaj. A bejelentések többsége nem tekinthető valódi közérdekű bejelentésnek, a szivárogtatók gyakran mások lejáratása céljából vagy egyértelműen önérdekből hoznak nyilvánosságra adatokat, információkat. Az igazán használható dokumentumokkal alátámasztott bejelentések ritkábbak. Nyilván nem azért, mert nem volna mit kiszivárogtatni -- a legtöbben egyszerűen idegenkednek az ilyen tevékenységektől. Ez - ahogy a TASZ-szal közösen végzett felmérésünk is mutatja - egyébként az egész kelet-közép-európai térségre igaz, számos országban a whistleblowerre használt kifejezes a köznyelvben megegyezik a spicli szóval. A történelmi tapasztalatok miatt talán ez érthető is.
A poltikai kultúra és a megfelelő informatikai megoldások hiánya mellett a nem kielégítő jogi szabályozás a közérdekű bejelentések legnagyobb akadálya. Az a néhány ember, akiben esetleg felmerül, hogy hivatalos úton közérdekű bejelentést bejelentést tegyen, csak komoly kockázatok árán tud kiállni az igazáért, becsületéért. Szomorú példa erre annak a bejelentőnek a története, aki néhány éve lebuktatott egy hatalmas liszt-kartellt, cserébe az állását veszítette. Az Index cikkében M. T.-ként emlegetett egykori alkalmazott a K-Monitornak egy háttérbeszélgetés során elmondta: azt tanácsolja mindazoknak, akik közérdekű bejelenetést tennének, hogy fontolják meg a döntést: ha már nem bírják nézni a munkahelyi törvénysértéseket,érdemesebb lehet egyszerűen felmondani, mint végigszenvedni a bejelentéssel járó megpróbáltatásokat, esetleges meghurcolást. Ez a tanács azért is különösen elkeserítő, mert rávilágít a korrupció elleni fellépés alapvető feltételeinek a hiányára.
A korrupciós bűncselekmények feltárásának egyik legnagyobb akadálya az elkövetők közötti erős érdekközösség - minden fél a titkolózás fenntartásában érdekelt, így nem léteznek információforrások. Akik mégis tanúskodhatnának (az adminisztrátorok, a beosztottak), azoknak gyakran nincs bátorságuk fellépni a tudomásukra jutott bűncselekményekkel szemben. A korrupció visszaszorításában érdekelt államnak minden körülmények között biztosítania kell, hogy ilyen esetben a közérdeket szolgáló bejelentő megfelelő segítségben és védelemben részesülhessen. Az említett példa azt mutatja, hogy ennek a közelében sem járunk.
A közérdekű bejelentők magyarországi védelme szempontjából azonban érdekes lesz az idei év, a kormány ugyanis a szabályozás reformjára készül. A K-Monitor árgus szemekkel és szakmai tanácsokkal követi majd a folyamatot. Bejelentő felületünkön ettől függetlenül megpróbálunk segíteni mindazoknak, akik személyesen is tennének a korrupció ellen, de küzdelmükkel magukra maradtak.
(Tipp: ha nem akarod, hogy nyomod maradjon az interneten, használd a TOR-böngészőt!)
