Míg Magyarországon jelenleg úgy zajlik az EP-választási kampány, hogy semmilyen törvény nem szabályozza a pártok költéseit, az Egyesült Államokban néhányan egyre komolyabban gondolják a pártfinanszírozás alapvető reformját. A cél a következő: anyagilag kell ösztönözni a pártokat és politikusokat, hogy ne csak a nagy tőkeerővel rendelkező adományozók, hanem az egyszerű választók megnyerésében is érdekeltek legyenek.

Bár az elmúlt hónapokban sokat írtunk a magyarországi párt- és kampányfinanszírozás visszásságairól, nemcsak hazánkban jelent a kérdés megoldása évtizedek óta húzódó problémát. Nálunk legfeljebb látványosabbak a gondok, mint hazánktól nyugatra, ahol aligha elképzelhető, hogy az európai parlamenti választások a kiadásokra és költségekre vonatkozó érdemi szabályozás nélkül folyjon le. A 2014-es országgyűlési választások során pedig az új, 2013-ban elfogadott kampányfinanszírozási szabályok sem tudták megakadályozni, hogy a kormánypártok a megengedett összeg csaknem négyszeresét költsék el a kampányban – de becslésünk szerint túllépte a limitet az MSZP vezette ellenzéki összefogás és a Jobbik is. Sajnálatos, hogy Magyarországon úgy tűnik, lekerült a napirendről a párt- és kampányfinanszírozás reformja, holott vannak olyan egyértelmű hiányosságok, amelyeket orvosolni lehetne, de tanulhatnánk más országok jó gyakorlataiból is.

Az Egyesült Államokban például az elmúlt hónapokban több olyan kezdeményezés is napvilágot látott, amely a tőkeerős érdekcsoportok befolyásolási képességét hivatott korlátozni az egyszerű választópolgárok lobbierejének növelésével. Hogy miért van erre szükség? Például azért, mert empirikus adatokon nyugvó felmérések mutatják ki, hogy a politikusok szívesebben vallják – és képviselik – szponzoraik politikai céljait magukénak, mint szavazóikét. Ráadásul az amerikai Legfelsőbb Bíróság egymást követő döntései nyomán egyre több akadály hárul el a képviselők legális megvesztegetése előtt.

Lawrence Lessig, a Harvard egyetem professzora például MayOne néven létrehozott egy úgynevezett Super PAC-et, amelynek célja a kampányfinanszírozás teljes reformja. Az ötletben a fő innováció az, hogy bár a MayOne közösségi adományokból kívánja fenntartani magát, pontosan úgy működne, mint a pénzes befektetők politikusok kampányának támogatására létrehozott, hasonló jellegű szervezetei: azaz a „nagy pénzt használná a nagy pénz ellen.” Másképpen fogalmazva: politikusok (egyszeri) támogatásán keresztül szeretnék elérni, hogy a politikusok leggazdagabb támogatóinak befolyása (általánosan) csökkenjen. A Mayone célkitűzései szerint 218 képviselőházi és 60 szenátusi képviselő megnyerésére lenne szükség a reform beindításához.

Nemcsak a civil és egyetemi szférában, de a képviselőház tagjai között is vannak olyan politikusok, akik elkötelezettek a pártfinanszírozás reformja mellett. John Sarbanes demokrata képviselőnek már az apja is sokat tett az átláthatóságért: Paul Sarbanes volt az egyik benyújtója a Sarbanes-Oxley (SOX) törvénynek, amely szigorúbb szabályokat vezetett be az amerikai cégek elszámolási gyakorlatában. A fia most a kampányfinanszírozási rendszer javításáért küzd. Nemrégiben benyújtott ugyanis egy olyan törvényjavaslatot, amelynek lényege, hogy nem a nagyobb finanszírozók szerepét csökkentené a politikai rendszerben, hanem a kisebb adományok jelentőségét növelné. A törvényjavaslathoz az a felismerés vezetett, hogy a „nagytőke” lobbierejének visszaszorításáért folytatott küzdelem eddig sikertelen volt, érdemes tehát más megközelítést alkalmazni.

A javaslat ezt három eszközzel próbálja elérni, hogy a kisebb összegű adományok „értékesebbek legyenek”. Először is: minden állampolgár leírhat az adójából választási ciklusonként egy 50 dolláros (kb. 14 ezer forint) összeget, amelyet kampánytámogatásra fordíthat. Másodszor: bevezetne egy önkéntesen igényelhető, úgynevezett kiegészítő támogatási rendszert is. Így minden 150 dollár alatti magánszemélytől érkező támogatást hatszorosával egészítene ki a központi költségvetés, amennyiben a jelölt beleegyezik abba, hogy az összes támogatást nyilvánosságra hozza, és nem fogad el adományokat bizonyos összeghatár felett. Ha pedig a jelölt ahhoz is hozzájárul, hogy egyáltalán nem fogad el 150 dollár feletti adományokat, a szorzó hatszorosról kilencszeresre emelkedne. Ezzel el lehetne érni, hogy egyes képviselőknek jobban megérje több kisebb pénzű támogatót szereznie, mint néhány nagyobb finanszírozót.

A New York Times beszámolója kiemeli, hogy a törvényjavaslat meglehetős népszerűségnek örvend a demokrata képviselők körében: eddig 149-en támogatták aláírásukkal a kezdeményezést – de még egy republikánus honatya is a támogatók között szerepel. Még népszerűbb azonban az elgondolás a választók körében, egy felmérés szerint ugyanis a republikánus szavazók ugyanolyan arányban szeretnék a kezdeményezés életbe lépését, mint a demokraták. Persze mint minden kampányfinanszírozási reformelképzelésnek, ennek is lehetnek hátulütői. Nem elképzelhetetlen például, hogy a politikafinanszírozásban jelenleg is kulcsszerepet játszó gazdagok megvásárolják bizonyos rászorulók támogatását. Ugyanakkor ez nagy tételben igen nehezen kivitelezhető pénzügyi manőver, ráadásul magas a lebukás veszélye is.

Összességében tehát jó irány lehet a választók minél erőteljesebb bevonása a kampányfinanszírozásba, ez ugyanis fokozhatja az átláthatóság és elszámoltathatóság iránti igényt. A K-Monitor, a Transparency International és az Átlátszó.hu közös minimumprogramjában is szerepel a pártok államtól való függetlenségének csökkentése. Szerintünk ugyanis a pártokat a bevételeik bevallására ösztönözné, ha minden magánadományból szerzett forinthoz az állam egy (vagy akár több) forint költségvetési támogatást adna.