Önkormányzatok és civilek viszonyát mindig is meglehetős érzékenység és változékonyság jellemezte Magyarországon. A következőkben áttekintjük, hogyan alakult a helyi szintű civil-önkormányzati együttműködések feltételrendszere a rendszerváltás óta. Érdeklődésünk homlokterében a nagyobb strukturális változások előidézésére alkalmas, átláthatóbb és élénkebb helyi közéletet teremtő demokratikus mechanizmusok állnak. 2020 tavaszán huszonegy félig strukturált interjút folytattunk le – négyet szakértőkkel, hetet önkormányzati alkalmazottakkal, tizenegyet pedig civil szervezetek képviselőivel Alsónémediben, Budakalászon, Egerben, Gyálon, Pécsett és Budapesten, fővárosi és kerületi szinten egyaránt. Ez a szöveg egy angolul már elérhető magyar-lengyel-román régiós kutatás magyar országfejezetének átdolgozott változata. A teljes kutatási jelentés márciusban lesz elérhető magyarul.

A Fővárosi Közgyűlés alakuló ülése, 2019 (budapest.hu)

A civil társadalom fejlődésének politikai-gazdasági kontextusa

A civil társadalom politikai döntéshozatalba való bevonódását az 1990-ben megtartott, első többpárti választások óta széleskörű vita övezi. Bár a rendszerváltást követően a civil szervezetek száma gyorsan nőtt, a közszféra és a civil szektor közötti viszonyt kezdetben olykor rivalizálás, majd spontán együttműködések jellemezték, amelyek mellőzték a stratégiai vízióalkotást és ritkán eredményeztek intézményesíthető gyakorlatokat. A ’90-es évek közepétől kezdve az önkormányzatok is jelentős számban alapítottak nonprofit szervezeteket, a Ptk. 1993-as módosításának köszönhetően. Emellett igyekeztek a civil szervezeteket bevonni a helyi döntéshozatalba, ám ezek a kísérletek a szektor még nem eléggé professzionális működése miatt többnyire kudarccal zárultak. Az első Orbán-kormány (1998-2002) idején erősödött meg a „vidéki” civil társadalom infrastruktúrája, a megyeszékhelyeken létrehozott ún. Nonprofit Szolgáltató Központokon keresztül folyósított pénzügyi támogatások segítségével. A zárt döntéshozatali mechanizmusból kifolyólag a civil társadalom főként a politikai képviseleti intézményeken, így például az önkormányzati képviselő-testületen keresztül tudott részt venni a döntéshozatalban, így a közpolitika-alakításra korlátozott hatással bírt (Földi, 2009). A civilek hamar kiszorultak a nagyobb városok pártelvűvé váló közgyűléseiből. Hullámzóvá vált, bekerült-e egyáltalán civil szereplő a képviselő-testületekbe, és ha igen, az jelentett-e valódi reprezentációt, nagyobb érdekérvényesítő képességet a helyi civil társadalomnak.

2003-ban a baloldali-liberális kormány továbbfejlesztette az ország civil stratégiáját, nagyobb autonómiával rendelkező civil társadalom megalakítását tűzte ki célul (Brachinger, 2008). A civil szektor a Nemzeti Civil Alapprogramról (NCA) szóló törvény elfogadását követően kezdett stabilizálódni. Ezzel az országos, valamint a regionális civil szervezetek száma is növekedésnek indult, működésük felett ugyanakkor a támogatásokat osztó hatóságok szigorú ellenőrzést gyakoroltak. A civil szervezetek a célzott jóléti és közösségi kiadásokat egyre hatékonyabban tudták elosztani, viszont amint feladatellátásuk politikai érdekeket sértett, autonómiájuk fogyatkozni kezdett központi, és helyi kormányzati szinteken is (Szalai, Svensson és Vince, 2017). A fokozódó politikai ellenőrzés az állami és a civil szféra közötti határvonal elmosódását eredményezte, melynek eredményeként az állami támogatások egyre átláthatalanabb módon kerültek elosztásra. Eközben a helyi és nemzetközi donorok támogatásaiból megvalósuló, a civil társadalom és a közösségi vezetők képzésére irányuló fejlesztési programok egyfajta féloldalas professzionalizálódáshoz vezettek. A partnerség nyelvét jól beszélő vezetők mellett tetten érhető volt az adminisztrációs kapacitások gyengesége, valamint a források felkutatására tett önálló próbálkozások hiánya.

A 2010-es választás a jobboldali Fidesz-KDNP kétharmados, alkotmányozó többségű győzelmét hozta. Az választásokat követő törvénykezési hullám a 2011-es Alaptörvény elfogadásával csúcsosodott ki. A Fidesz-kormány 2014-ben és 2018-ban is megőrizte kétharmados többségét. A civil társadalom függetlenségének kérdése átpolitizálódott. A Fidesz a „nemzeti érdekkel” ellentétesnek bélyegezte nemcsak a balliberális elitet, de a külföldről finanszírozott, vele szemben kritikus civil szervezeteket is, akiket „külföldi ügynököknek” kiáltott ki. Az ellentéteket kiélező politikai narratíva egyre inkább teret nyert (Gagyi, 2016). A civil társadalom 2010-es évekbeli mobilizációjának új hulláma ezek mentén a politikai törésvonalak mentén zajlott: a civil szervezetek egyre kevésbé tudták kivonni magukat a pártpolitikai logika alól, ezzel elbizonytalanítva azokat, akik hittek egy „tiszta” civil társadalom megteremtésének a lehetőségében (Gerő és Kopper, 2013). A “Soros-ellenes”, “bevándorlás-ellenes” kormányzati diskurzus a kritikus civileket ebben a kommunikációs térben támadta. A civil szektor pedig leglátványosabban az alkotmányos fékek és egyensúlyok leépülése, a helyi és az országos sajtó szabadsága, valamint a Közép-Európai Egyetem (CEU) Budapestről való távozása fölött érzett aggodalmát hangsúlyozta.

Az új alkotmány 2011-es elfogadását követően a kormány jelentős változtatásokat hajtott végre a civil társadalmat érintő törvényeken is, amelyek több ponton is kedvezőtlenül érintették az állampolgári mozgósítás lehetőségeit. A hatalom egyre növekvő koncentrációjával párhuzamosan a kormány illiberális intézkedései megkönnyítették az autonóm intézmények és eltérő vélemények kizárását a nyilvánosságból (Majtényi, Kopper és Susánszky, 2018). Mindezeken túl a 2011-es civil törvény a civil szervezetek autonómiájának korlátozását, a finanszírozási lehetőségeik szűkítését, valamint nagyobb bürokratikus nyomást eredményező új szabályozások létrejöttét eredményezte (lásd Nagy, 2016). 

Az elmúlt évtizedben az önkormányzatok autonómiája is csökkent a hatásköreik megnyirbálása és pénzügyi forrásaik szűkülése következtében. A helyi önkormányzatokat szabályozó, 1990-ből származó törvény 2011-es módosítása során több önkormányzati feladatot, köztük az oktatást központosították, ezzel gyakorlatilag véget vetve a decentralizált helyi önkormányzati rendszer kialakítására tett kísérleteknek (Pálné Kovács et al., 2016). A kormányzat egyre növekvő mértékben avatkozott bele a települések üzemeltetésébe és a helyi együttműködések megvalósításába. Az önkormányzatok és civil szervezetek közpolitikai innovációt ígérő együttműködései fokozatosan kevesebb támogatást kaptak a központi költségvetésből, így EU-s és külföldi forrásoktól váltak függővé. Ez a helyi támogatási formák beszűkülésével és a civil szervezetek függőségének növekedésével is együttjárt. Ahogy arra Sebestény István, a nonprofit szervezetek statisztikáival foglalkozó szakértő mutatott rá, az önkormányzatok a helyben működő civil szervezeteknek nagyjából az egyharmadával kötnek együttműködéseket, és jellemzően ezekkel a szűk és apolitikus fókuszú szervezetekkel lépnek partnerségre. Ugyanakkor az EU-s források a legtöbb szervezet számára elérhetetlenek maradtak, mivel híján vannak a szükséges adminisztratív kapacitásnak, nyelvtudásnak és hálózatépítési képességeknek, amelyek a versenyszemléletű, nagyobb szabású támogatási programokon való sikeres helytálláshoz szükségesek.

Mindent egybevetve, a civil szervezetek és az önkormányzatok közötti együttműködést alapjaiban befolyásolják a megváltozott politikai-gazdasági körülmények. 2010 óta a nem kormányzati szervezetek többsége fokozatosan vesztett az országos politikára való ráhatás képességéből. Éppen ezért egyre többen a helyi politikára és olyan kis léptékű projektekre kezdtek fókuszálni, ahol még mindig lehetséges az érdekérvényesítés és céljaik elérése. A formális együttműködések lehetőségét azonban jelentősen korlátozza a politikai klíma mellett az önkormányzati feladatkör szűkülése és a civil szektort érintő szabályok szigorítása is.

Tarts velünk a kerekasztal-beszélgetésen, melyen kollégánk, a tanulmány egyik szerzője is részt vesz! 

A függőség és a szűkülő erőforrások közötti egyensúlyozás

A civil szervezetek változatos stratégiákat dolgoztak ki annak érdekében, hogy egyrészt növeljék a társadalmi támogatottságukat, másrészt viszont elkerüljék a politikai csatározásokat és az önkormányzatoktól való túlzott függést. A kézzelfogható eredmények felmutatása vált az egyik legfontosabb, láthatóságot növelő stratégiai iránnyá. A saját erőből is nyerhető “civil ügyek” segítségével a politikai kockázatvállalást, valamint az önkormányzati döntéshozatal és bürokrácia útvesztőit is meg tudták kerülni. Olyan, alulról szerveződő helyi civil szervezetek, mint az Eleven Gyál-Eleven Vecsés kampányeszközök sokaságát vették igénybe, miközben igyekeztek elkerülni a „pártos” politikai mezőt. Helyi civil közvélemény-kutatások, egy adott környék ajtóról-ajtóra történő végigjárása, saját alternatív szakmai hálózat kiépítése és javaslatok megfogalmazása, vagy éppen a nyilvános viták generálása mind a segítségükre voltak abban, hogy bizonyos konkrét ügyekre (közszolgáltatások hiányosságaira, a közigazgatás tétlenségére) felhívják a figyelmet.

Interjúalanyaink egy része a kiegyensúlyozatlan vagy hiányzó helyi tájékoztatást nevezte meg a sikeres működés egyik fontos akadályaként. Miközben a legtöbb vidéki városban a központi szereppel bíró önkormányzati média pártossága jelent problémát, a Fővárosban az önkormányzat nem biztosít az együttműködések számára érdemi médiamegjelenést, ami miatt a civilekre hárul a feladat, hogy ezeket az erőfeszítéseiket kommunikálják. A média fontos szerepet játszhatna a civilek ügyeinek, követeléseinek becsatornázásában, de a jelenlegi magyarországi médiatér erősen elfogult és politikailag polarizált, a kritika megfogalmazása így gyakran retorzióval jár, ami kedvezőtlen terep a civil érdekérvényesítésnek. Az ellenzékhez sorolható szereplőkkel való politikai szövetségkötés sokszor egyáltalán nem jár nagyobb láthatósággal az adott szervezetek számára. A politikai törésvonalak miatt a civil szervezeteknek nem könnyű magukat láthatóvá tenni, különösen, ha mindkét politikai oldalt kritizálják, és ügyüket egyetlen politikai párt sem karolja fel. A helyi civil szervezetek egymással versengenek a hírekbe való bekerülésért, amelynek az az eredménye, hogy egy-egy erősebb szereplőt az egész civil szektor szószólójaként karolnak fel helyi politikusok. Ritka ellenpéldája ennek az Egri Civil Kerekasztal rotálódó elnöksége, amelynek révén több civil szervezet között oszlik meg a média figyelme.

Kihívást jelent a civil szervezetek számára, hogy jobban támaszkodjanak az állampolgárok közvetlen aktivitására. A tevékenységük láthatóságát ugyanis az önkéntesség kultúrájának terjesztése, valamint új aktivisták és tagok toborzása tudja megteremteni. Ez azonban különösen nehéz ott, ahol a tagok teljes állásban dolgoznak, és kevés idejük marad a közügyekre. Hiába lennének pályázatok és képzések, nehéz erre a legelkötelezettebb tagokon túli, lazán kapcsolódó aktivistákat motiválni, akik be-bekapcsolódnak ugyan a tevékenységbe, de nem “teljes állású”, professzionális civilek. Ebből kifolyólag az innoválni akaró helyi civil szereplők gyakran más erőforrásokra, így más szférákból származó szakértői tudásra, országos vagy éppen nemzetközi hálózatokkal való együttműködésre kénytelenek támaszkodni, szervezetileg, a megszólítottak képviselete, mozgósítása tekintetében ugyanakkor nem erősödnek hozzá az ebből fakadó láthatósághoz. 

Reményteli folyamat ugyanakkor a magyarországi adományozási kultúra elmúlt évekbeli megváltozása. Interjúalanyaink szerint ennek oka a központi kormányzat civilekkel szembeni ellenséges fellépésében keresendő. Ez ugyanis arra késztette a civileket, hogy ne csak az önkormányzatokkal, hanem közvetlenül a helyi lakosokkal is keressék a szövetségkötés lehetőségeit. Lohász Cili, a VaLyo alapítója úgy látja, 15 évvel ezelőtt lehetetlen lett volna a maihoz fogható mértékű adományt gyűjteni, ma viszont ez egyre gyakrabban jár sikerrel. Hasonlóképpen vélekedik Barna Erika, a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány igazgatója is, aki szerint a vállalati társadalmi felelősségvállalási és karitatív programok mellett a helyi donorok is kitüntetett szerepet játszanak a civil szervezetek bevételeinek stabilizálásában. A helyi környezetbe való beágyazottság fontos tényezője lett az egyéni adományokra építő adománygyűjtő kampányok sikerének is.

A beágyazottság problémái

A civilségből fakadó szimbolikus tőke és speciális szakértelem mellett a társadalmi részvétel kérdése is hangsúlyossá vált, amit az ezt előtérbe helyező 2019. októberi önkormányzati választási kampány is megerősített. A területen dolgozó urbanista interjúalanyunk azonban egyáltalán nem érzi úgy, hogy egy civil társadalmi boom zajlana. Ehelyett „sok szervezet egy új fázisba lépett; azok, akik már az elmúlt évtizedben is jelen voltak, egyre inkább professzionalizálódnak, és fontos munkát végeznek azon a terepen, amelyért az elmúlt években mindvégig küzdöttek”. A civil társadalom ezen szereplői sokszor progresszívebbek és agilisabbak, mint azok a szereplők, akik a 2000-es években még részt vehettek uniós források által generált, befolyásolt partnerségekben. A bürokratikus folyamatok hatását ellensúlyozandó, a civil szervezetek 2010 után feltűnő új hulláma a kooperáció rugalmasabb formáit igyekezett megvalósítani, például úgy, hogy az önkormányzatok helyett egyenesen a lakossághoz fordultak programjaikkal. Különösen szociális területen látványos olyan újfajta civil stratégiák megjelenése, amelyek kifejezetten arra törekednek, hogy a szervezet ne függjön az állami-önkormányzati partnerekkel való együttműködésektől, hanem közvetlenül a helyiekkel való viszonyára alapozza felhatalmazását és saját erőforrásaira a működését. Ez a stratégia sokszor azt is magával vonja, hogy a szervezet kívül pozícionálja magát a meglévő állami rendszeren, és nem kíván részt venni annak toldozásában-foldozásában.

Az alternatív, kritikai szerepben lévő szervezetek más területeken is egyre jobban támaszkodtak a társadalmi részvételre és a beágyazottságra. Ahogy azt egy budapesti civil szervezet alapítója magyarázta, „volt egyfajta megvilágosodás a civil szférában 2015-16 körül, amikor a kormány támadni kezdte a külföldről finanszírozott NGO-kat”. A civilek számára ekkor vált világossá, hogy társadalmi támogatottság nélkül nem érik el céljaikat. Ez lökést adott a helyi közeggel való kapcsolatkeresésnek, a helyi témák felkarolásának is. A civil-önkormányzati együttműködéseket tanácsadással is segítő urbanista szakértő úgy véli, a következő lépés az egész ökoszisztéma megerősítése lenne. “Az önkormányzatok egyelőre még nem jók a hálózatépítésben, ebben igyekszünk nekik segíteni. A fővárosi önkormányzatnak már voltak találkozói a civil szereplőkkel, de még nem látom, milyen messzire megy mindez.” Véleménye szerint az akarat erre megvan, az együttműködések megvalósíthatóságának receptje azonban egyelőre még hiányzik.

Az önkormányzati-civil együttműködések dinamikáját meghatározza az is, hogy a kooperációval kapcsolatban milyen megközelítést alkalmaz a szervezet. Egyes civil szervezetek jobban be vannak ágyazva a helyi együttműködésekbe, például az önkormányzatok feladatának számító jóléti szolgáltatásokat biztosítják hátrányos helyzetű csoportok számára. Az újabb, informális alapon szerveződő civil csoportok gyakran kritizálják ezeket a szervezeteket azzal, hogy időközben hozzáidomultak a rendszerhez és ezáltal a status quo fennmaradásában érdekeltek ahelyett, hogy a strukturális problémákra világítanának rá vagy érdekérvényesítésre használnák a pozícióikat. Az ilyesféle kritikák gyakran az együttműködések átláthatatlanságára mutatnak rá, illetve hiányolják a beágyazott civil szervezetek törekvését a sérülékeny csoportok helyzetbe hozására, és az újonnan megfogalmazódó civil követelésekkel vállalt szolidaritás kimutatására. Ezzel egyidejűleg az új civil szervezetekre már jellemzőbb a korábban leginkább a zöldszervezetek kapcsán megfigyelhető intenzív hálózatépítés, melynek révén egyrészt felkarolták egymást és az alulról felfelé irányuló kezdeményezéseket, másrészt fenn tudták tartani az önkormányzatokkal szembeni kritikusabb hozzáállásukat is. Pécsett az önkormányzat a hagyományos, nagy civil szervezetekkel tart fenn szerződéses együttműködést, miközben az alulról szerveződő csoportok nem kapnak ehhez hasonló figyelmet, noha egyébként jelen vannak a hátrányos helyzetű polgárok mindennapjaiban. 

Az intézményesülés: civil stratégiák a konfliktustól a kooperációig

Habár a kormányzati kommunikáció célja a civil társadalom szereplői közötti törésvonalak mélyítése és politikai polarizálása, az általunk meginterjúvolt szervezetek többségének nincs kifejezett politikai víziója. Az Egri Civil Kerekasztal egy tagja szerint a fókusz a helyi ügyeken van, nem igazán érdeklődnek a „nagypolitika” iránt. A civil szervezetek többsége leginkább azokat a jogi, pénzügyi és szabályozási akadályokat igyekszik legyűrni, amelyek céljaik elérésében gátolják őket. A politika többnyire kockázatként jelenik meg a számukra, ami akár még hosszú távú szerződések megkötését követően is kiküszöbölhetetlen bizonytalansági tényezőt jelent. A jó kapcsolatot sok esetben működő személyközi viszonyokra vezették vissza interjúalanyaink. Többen hangsúlyozták, hogy az önkormányzat és az ottani döntéshozatali folyamat “fekete doboz” a számukra, ezért az ügyeik pártpolitikai-kommunikációs felkarolásánál gyakran fontosabb, hogy konzekvens, kiszámítható, szavatartó önkormányzati féllel tudjanak tárgyalni. Az átláthatatlanság, a korrupció gyanúja és a függőséget jelentő politikai elvárások sokszor tántorítják el a civileket a reputációjukat is kockáztató kapcsolatépítéstől. 

Az együttműködés szempontjából kihívás a kritikus hangvétel „megszelídítése”, amire az önkormányzatokkal való formális partnerség megkötéséhez van szükség. Válaszadóink többsége egyetértett abban, hogy az önkormányzatokkal való közös munka érdekében sokszor meg kell változtatniuk a taktikájukat. Óvatosabbá kell válniuk, ami gyakran azzal jár, hogy adott projekttel kapcsolatos álláspontjukat nem kommunikálják, amíg az önkormányzat nem nyilatkozik meg a kérdésben. Gyakran érzik azt, hogy a konstruktívabb hozzáállás vezethet eredményre. Ám a rosszul működő formális eljárások és a negatív beidegződések megváltoztatása érdekében az egyes szervezetek sokféle módon kommunikálnak, a konfrontatívtól a konszenzuskeresőig.

A szervezet céljaitól és motivációjától függően a válaszadók egy része úgy gondolja, hogy a nyomásgyakorlás egyetlen lehetősége az, ha fenntartják a kritikai hangvételt a helyi közigazgatás kívülről történő ellenőrzése révén. Ahogy egy watchdog (“őrkutya”) típusú szervezet, a Civil Kapocs alapítója elmondta, „hosszú távon az önkormányzatokkal való együttműködés nem lehet sikeres, mivel nekik nem áll érdekükben a közös alapok megtalálása. Az általunk nyújtott kontrollmechanizmusok ellenük dolgoznak.” Az ellenőrző funkciót betölteni kívánó civil szervezetek “harcias” megközelítésük miatt gyakran kerülnek konfliktusba az önkormányzatokkal: adatokért perlik be őket vagy nyomást gyakorolnak rájuk, hogy bizonyos dokumentumok nyilvánosságra hozatalával tegyék átláthatóbbá a működésüket.

Más civil szervezetek úgy tartják, az ellenőrző szerep fenntartása mellett kooperatívabb megközelítésre is szükség van az önkormányzatokkal való kapcsolatban. Ahogy a Civil Kalász alapítója kifejtette, a cél a közös döntéshozatal és ebbe minél több ember bevonása. Úgy látja, ha civilként világosan meg tudják fogalmazni az igényeiket, akkor könnyebb mások hozzáállásán is változtatni, ám ez ma gyakran hiányzik. Ezen szervezetek számára – az adott közegtől és a szóban forgó témától függően – a párbeszéd és az együttműködés fejlesztése fontosabb a konfrontációnál, mivel a szerepüket az állampolgárok követeléseinek építő jellegű javaslatokon keresztül történő tolmácsolásában látják (pl. Járókelő). Másképpen fogalmazva, számukra az elképzelések megosztására és fejlesztésére szolgáló kommunikációs formák és felületek megteremtése az elsődleges cél. Általánosságban ezen szervezetek és közösségek a konfrontatívabb stratégiát követő csoportokhoz hasonlóan informálisabb alapon működnek, és a kitűzött és megvalósítani kívánt napirendjük is világos. Következetesen hajtják végre az akcióikat, amelyek támogatására igyekeznek a közvéleményt megnyerni. Időt nem sajnálva igyekeznek fenntartani és hirdetni azokat a csatornákat, amelyek az állampolgárok és önkormányzatok közötti érdekegyeztetésre szolgálhatnak. Ahogy a C8 példája is mutatja, egy ilyen víziónak egyfajta „ön-kormányzás” igénye is része lehet, amely lehetővé teszi az állampolgárok és az önkormányzat választott tagjainak egyenlő partnerekként való együttműködését.

Számos helyi csoport a társadalmi párbeszéd fejlesztésénél sokkal konkrétabb célok mentén jön létre, és ennek megfelelően konkrét eredményeket lehetővé tevő együttműködésekre igyekeznek fókuszálni. Amennyiben a civil szervezet célja egy adott jogszabály vagy közpolitikai döntés megváltoztatása, a stratégiáját jobban az ügy gyakorlati aspektusaira fókuszálja az elégtelen közpolitikák alternatíváinak felmutatásával és a rendszerszintű változás követelésével. Ahogy az Kőbánya példáján is látható, az Utcáról Lakásba! Egyesület (ULE) az érintett állampolgárok bevonásából eredő helyi beágyazottságát a közpolitikai célok (az „elsőként lakhatást” megközelítés) elérésére tett lépésekkel párosította, felerősítve ezzel a már meglévő lakhatási jogi diskurzust, amely a közszféra által a rászorulók számára nyújtandó segítséget is katalizálta. Az alternatívának kereső civilek meglátása szerint a hosszú távú megközelítés a kulcs a minél jobb megoldások megtalálásához. Ennek alapjául pedig a konkrét feladatokon alapuló együttműködés megteremtése, az autonómia megőrzése és a potenciális politikai szövetségesek megtalálása szolgálnak, melyek segítségével a kívánt strukturális változások különböző elérési módozatait lehet a gyakorlatban tesztelni.

Végezetül egyes csoportok eljuthatnak arra az elhatározásra, hogy a legjobb stratégia a helyi politikába való bevonódás, amely hozzájárulhat a követeléseik felhangosításához és céljaik eléréséhez. Ahogy azt a Civil Kalász alapítója megfogalmazta, „helyi ügyekkel foglalkozni mindig politikai cselekedet”, ezért nem lehet figyelmen kívül hagyni a hivatalos politikát. Ám a helyi politikában és választások során egyes jelölteket vagy politikai formációkat támogató civileknek rendkívül nehéz függetlennek feltüntetni magukat a közvélemény előtt, mivel sokak szemében ezzel az önkormányzat csatolt részévé válnak. Ezzel együtt sokszor döntenek úgy, hogy az őket ignoráló helyi hatalommal szemben egy velük azonos értékeket valló helyi ellenzéki jelölt melletti kampányolás alkalmas stratégia lehet a céljaik elérésére. A C8 Budapest VIII. kerületében folytatott kampánya ilyen eset volt. Amikor azonban a C8 által támogatott jelölt megnyerte az önkormányzati választást, a szervezet kettészakadt az önkormányzatba belépő, valamint a kívül maradó tagokra. Sok hangadó helyi lakos egy privilegizált civil szervezetnek vagy helyi pártnak látja a C8-at, amely ellentmond az aktivisták saját helyzetértékelésének. Bár a C8 nem fogadja el az önkormányzat anyagi támogatását, nem is bérel semmilyen helyiséget tőle, ez az üzenet nem könnyen megy át a közbeszédbe. Ez is jól mutatja, hogy a civil szervezetek egyik legfőbb nehézségét éppen a helyi közélet és a pártpolitika közti különbség elmagyarázása okozza. A szervezetek célja azt kihangsúlyozni, hogy ők maguk nem feltétlenül akarnak döntéshozói pozícióba kerülni, inkább csak több teret akarnak teremteni a közügyekről folytatott vitáknak.

A civil szektor fentiekben taglalt stratégiái nem függetlenek az önkormányzati szektor párhuzamosan kibontakozó új kihívásaitól. Az önkormányzati autonómiák központi megnyirbálása a 2000-es évek partnerségi retorikájának külső feltételrendszerét is átalakította. Az önkormányzatok egyre szűkülő forrásaik mellett inkább tartják “házon belül”, az önkormányzatokhoz szorosan kötődő intézményeknél a kijárható, általában éppen ilyesfajta kompenzációra szolgáló pályázati projekteket. A helyi ügyek felértékelődése mellett a központi kormányzat elérhetetlensége is hozzájárult, hogy a részvétel igénye és a civil érdekérvényesítés figyelme mégis az önkormányzatoknál csapódott le. Ez képeződött le a 2019-es önkormányzati választásokat követő helyzetben. A beígért “részvételi fordulat”- a járványhelyzettől és az azt kísérő kormányzati elvonásoktól nem függetlenül - egyelőre nem következett be. A rendkívüli helyzetben, a központi kormányzat önkormányzatokkal kapcsolatos szándékainak ismerete nélkül kérdés, reális-e egyáltalán társadalmasított működési logikákat és a civil társadalom és a közszféra közötti súrlódások, rivalizálás feloldását várni, amikor a külső feltételek inkább egy felülről vezérelt modell irányába hatnak?

A társadalmi részvétel becsatornázására való tényleges politikai szándék mellett megfigyelhetőek bizonyos szervezeti-kulturális akadályok is. Egyrészt hiányoznak az önkormányzatokon belül azok a formális szerep- és felelősségi körök, amelyek elősegítik a részvételi fordulatot, kibékítik, és nem kiélezik (egyéni kiégésbe és kudarcélményekbe fordítják) a civil és a bürokratikus logika határának átlépését. Másrészt a civil társadalomnak is fel kell mérnie, milyen mértékben tudja kölcsönös előnnyel, hitelvesztés és kiábrándulás nélkül közvetíteni az állampolgárok igényeit az önkormányzatok irányába. Ez a képviseleti szerep sokféle módon válhat problémássá. Kiéleződhet, hogy a középosztálybeli értékeket közvetítő civil habitus csak kevés ponton érintkezik a képviselt hátrányos helyzetű csoportokkal. A civileket és a társadalmi párbeszéd intézményesülését zárójelbe teheti a sokszor csak színleg demokratikus, felülről kezdeményezett közvetlen véleménycsere. Nagy a veszélye továbbá annak is, hogy a civil fél nem tudja érhetővé tenni a meglévő mozgástereket, kényszerpályákat, és tevékenysége feloldódik a kritikus vélemények zajában. Végezetül megoldásra váró kérdés, hogyan tud minél több szervezet saját kontúrjait megőrizve közösen bekapcsolódni ebbe a demokratikus folyamatba ahelyett, hogy csupán a meglévő partnerekkel való kapcsolatok mélyülnek el. 

Az önkormányzatiság leépítésére irányuló közelmúltbeli kormányzati törekvések, az ennek nyomán tovább csökkenő önkormányzati források és a bizonytalanná váló együttműködések tükrében Magyarországon a civileknek - immár nem először - újra kell értékelnie, mire számíthatnak az önkormányzatoktól hatáskörök és lehetőségek tekintetében. A rendszerváltást követő évtizedekben a demokrácia szükségszerű velejárójának tűnt, hogy a helyi állam és a helyi közösségek közötti kapcsolatok idővel elmélyülnek. Ma már egyre inkább nyitott kérdés, marad-e hely a civileknek a helyi önkormányzás változó viszonyai között?

A fejezet szerzői: Bródy Luca Sára és Merényi M. Miklós. A teljes kutatási jelentés lengyel és román országfejezetekkel és a hozzájuk kapcsolódó 4-4 esettanulmánnyal elérhető ezen az oldalon. A projekt a the National Endowment for Democracy támogatásával valósult meg. 

Új uniós költségvetési ciklus kezdetén vagyunk. 2021-2027 között a strukturális és kohéziós alapoknak köszönhetően közel 9 ezer milliárd forintot költhet Magyarország fejlesztésekre. Ezt egészíti ki az újonnan bevezetett uniós Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszközből származó mintegy 5,8 ezer milliárd forint. A fejlesztéspolitikai ciklus első fázisában a célok meghatározása, a tervek elkészítése, és ezek társadalmasítása, szakmai csoportokkal, civil szervezetekkel, lakossággal való egyeztetése van napirenden. A magyar kormány is közzétette a stratégiai dokumentumok első verzióit 2020 végén, melyeket nem találtunk vitára alkalmasnak. Indoklást, megalapozást nélkülöző rövid felsorolások pénzügyi keretek nélkül - nincs információ arról, hogy melyik programelemre mennyit akar költeni a kormányzat. Hiányoznak a számszerűsített eredménycélok is, amik választ adhatnának arra a kérdésre, hogy mit akarunk elérni a 7 éves ciklus végére ebből a rengeteg pénzből.  De reális többet várnunk látszategyeztetésnél?

Kincsek átka - hogyan vélekednek a közgazdászok? 

A Závecz Research 2019 április végén, az EP választások előtt a 24.hu megbízásából reprezentatív felmérést készített az EU tagság előnyeiről, hátrányairól. E szerint a válaszadók legnagyobb szelete (40%-a) mondja azt, hogy az EU-tagság legfőbb előnye a Magyarországra érkező uniós pénzek és az azokból megvalósuló fejlesztések. A Budapesten élőknek pedig több mint fele tartja a legfontosabb témának az uniós támogatásokat. A KPMG 2017-ben vizsgálta az európai uniós támogatások makrogazdasági hatásait. E szerint a magyar gazdaság 2006 és 2015 között 4,6 százalékos gazdasági növekedést produkált, ám ha nem lettek volna uniós források, 1,8 százalékkal csökkent volna a GDP ebben az időszakban. Ha jön a pénz, az rossz nem lehet – gondolhatjuk, még akkor is ha itt-ott felesleges presztízsberuházásba botlunk, vagy éppen azt érezzük, hogy uniós pénzeken gazdagodnak a mindenkori oligarchák. 

Aggodalomra a közgazdasági szakirodalom azon része adhat okot, amely a kérdés tudományos vizsgálatakor az uniós támogatásokat egy kalap alá veszi a külföldi segélyekkel, az országban talált értékes ásványkincsekkel. 2006-ban az Élet és Irodalom 44. számában „Miért folyik a csata? Avagy a 8000 milliárd átka” címmel jelent meg összefoglaló publicisztika, melyet - több másik mellett - 2019-ben “Áldás vagy átok az EU-s támogatás” című, hazai kutatási eredményeket is összefoglaló írás követett. 

„Az ún. "resource curse", vagy kincsek átka elmélet szerint a nem helyi adófizetői forrásból érkező kormányzati bevételek csökkentik a gazdasági növekedést, növelik a korrupciót, és szélsőséges esetekben elnyomó rezsimeket tartanak fenn. Egyszóval: ártanak az ország jövőjének. Ilyen forrás esetén természeti kincsekre gondolnánk először, ugyanakkor a beáramló EU-s pénzeknek is lehet ilyen mellékhatása.” 

Szűcs Ferenc: Áldás vagy átok az EU-s támogatás

“A becsorgó pénz haszontalan presztízsberuházásokra való elköltése, az, hogy vállalkozók, művészek és értelmiségiek állami pályázatokból, nem a piacról akarnak megélni, hogy egyre inkább elharapózik a korrupció, hogy a beömlő pénz eltorzítja a piacok hatékony működését? Az, hogy az EU-milliárdoknak már az előérzete is a hatalomért folytatott, az alkotmány határait feszegető, a közjóra káros csatára kényszeríti a már eleve megosztott politikai elitet? Az, hogy eleve nem igazán jól működő intézményeink, melyekkel országunk jól-rosszul elpöfög, éppen a beömlő százmilliárdok hatására mondják fel a szolgálatot, átokká változtatva, azt, aminek áldásnak kellene lennie.

Váradi Balázs: Miért folyik a csata? Avagy a 8000 milliárd átka

Rendszerszerű korrupciós kockázatok jelei

Egyedi korrupciós ügyeket és értelmetlennek tűnő beruházásokat mindenki ismer, ugyanakkor hazai kutatások és uniós adatok rendszerszerű problémákat is jeleznek.  

1. 2013-as tanulmány szerint az EU-s pénzből finanszírozott közbeszerzések korrupciós kockázata magasabb, mint ha hazai forrásból finanszíroznák őket. (Fazekas Mihály, Tóth István János és szerzőtársaik: Are EU Funds a Corruption Risk? The Impact of EU Funds on Grand Corruption in Central and Eastern Europe)
2. 2016-ban kutatók kimutatták, hogy 2004 és 2012 között a magyar kormányok szívesebben adtak uniós támogatást a kormánypárti polgármesterek településeinek, mint az ellenzéki vagy független településeknek. Ráadásul ezek a többletforrások közvetlenül befolyásolták a választások eredményeit. (Muraközy Balázs és Telegdy Álmos: Political incentives and state subsidy allocation: Evidence from Hungarian municipalities.)
3. Köztudomású, hogy az EU ellenőrzi az uniós források felhasználását, és előfordul, hogy a tagállamnak pénzt kell visszafizetnie a feltárt szabálytalanságok miatt. 2004 és 2006 közötti időszakban Magyarországnak alig kellett visszafizetni pénzt, a feltárt szabálytalanságok miatti visszafizetésünk aránya az EU-s átlag ötöde volt csupán. 2007 és 2013 között mindez az EU-s átlag duplájára nőtt, amivel a három legrosszabbul teljesítő ország közé kerültünk (Románia és Szlovákia társaságában). Az EU-s ellenőrzések során feltárt csalások aránya 2013 és 2017 között pedig nálunk a legmagasabb, az EU-átlag kilencszerese. (Forrás: Annual management and performance reports. Annual OLAF reports.)

A hatékony támogatásfelhasználás uniós garanciái 

Az EU sokféle szabállyal próbálja körbebástyázni a pénzek felhasználását, melyeket minden 7 éves ciklusban új központi uniós jogszabály rögzít. A 2021-2027-es uniós költségvetési időszak kereteit rögzítő jogszabály (egyelőre tervezet) mellett  vannak egy-egy kérdéskört részletesebben szabályozó rendeletek is. Például a társadalmi egyeztetésre vonatkozó szabályokat a Bizottság 240/2014/EU számú rendelete tartalmazza, mely a 2021-2027-es ciklusban is hatályos marad. 

Stratégiaalkotás, programtervezés: Az unió 7 évre szóló, szakmailag alátámasztott, megalapozott terveket vár a tagállamoktól. A terveket partnerségi megállapodásnak és operatív programoknak hívják. Ezekben a fejlesztéspolitikai dokumentumokban kell leírni, hogy honnan hová szeretne eljutni az ország, és a célok elérése érdekében mire szeretné felhasználni az uniós forrásokat. 

Szabályozott végrehajtás: A stratégiai szintű, fejlesztéspolitikai dokumentumok uniós jóváhagyását követően jön a végrehajtás. A tagállamoknak ki kell jelölniük azokat az intézményeket, melyek az uniós források felhasználásának központi szervei. Az EU erre a szakaszra vonatkozóan is előír szabályokat, melyek a a projektkiválasztásra, a költségek uniós forrásból való elszámolhatóságára, a projektek nyomonkövetésére, ellenőrzésére, auditjára vonatkoznak.  

Nyilvánosság, átláthatóság: Az uniós szabályok kötelezik a magyar végrehajtó intézményrendszert, hogy mind az előzetes tervek, mind a futó programok, projektek nyilvánosságot kapjanak. Ennek érdekében részletes szabályozást dolgoztak ki a programok társadalmasítására, valamint a monitoring bizottságok összetételére, működtetésére vonatkozóan. 

Elemzés, értékelés:  A programok végrehajtóinak időről időre elemzéseket, értékeléseket kell készíteniük arról, hogyan valósulnak meg a céljaik, azok mennyire reálisak, mit érdemes változtatni az addigi gyakorlatukon.

Hogyan kezdi Magyarország a 2021-2027-es új időszakot? 

A fejlesztéspolitikai ciklus első fázisában a tervezés és az elkészült tervek társadalmasítása, majd a beérkezett vélemények bedolgozása van napirenden. Árulkodó lehet egy tagállamra nézve, hogy ezt a szakaszt mennyire tárja a szélesebb körű nyilvánosság elé, a szakmai és civil szervezeteket, a lakosságot milyen módon vonja be az uniós források felhasználásáról szóló diskurzusba?

 magyar kormány 2020 végén formálisan megkezdte a 2021-2027-es uniós költségvetési ciklus fejlesztési dokumentumainak társadalmi egyeztetését. A strukturális és kohéziós alapok, hazai társfinanszírozással együtt értendő közel 9 ezer milliárd forint összegének felhasználására partnerségi megállapodás és operatív programok készülnek. Ezeket egészíti ki a helyreállítási eszköz mintegy 5,8 ezer milliárd forint értékű keretének megalapozására készülő helyreállítási és alkalmazkodási terv. Ezek azok a stratégiai dokumentumok, melyek közel 15 ezer milliárd forint sorsát döntik el, elköltésének irányait jelölik ki. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján mindenkinek számos oka lehet rá, hogy fenntartással kezelje az ilyen véleményezési lehetőségek komolyságát, nézzük, hogy a mostani társadalmi egyeztetés lebonyolítása milyen keretek között zajlik. 

 Az uniós jogszabályok szerint a programokban indoklással kell ellátni, hogy milyen szakpolitikai célkitűzéseket akar megvalósítani a tagállam; melyik alapból, mennyi forrást akar elkölteni az adott célkitűzésre; milyen intézményi keretek között akarja lebonyolítani a programokat; és milyen eredményeket akar elérni a források elköltésével. Ehhez képest a társadalmi vitára bocsátott anyagok nemcsak rövidek (a Partnerségi Megállapodás ráfér 3 oldalra, az operatív programok leírásai pedig még ennél is rövidebbek), de minden konkrétumot nélkülöznek, megalapozást, indoklást nem tartalmaznak. Összességében szinte csak annyit tudunk meg, hogy 7 db operatív programot tervez a kormányzat:

• Digitális Megújulás Operatív Program (DIMOP)

• Humánfejlesztési Operatív Program (HOP)

• Magyar Akvakultúra- fejlesztési Operatív Program (MAKOP)

• Mobilitás Operatív Program (MIOP)

• Vállalkozásfejlesztési és Innovációs Operatív Program (VINOP)

• Versenyképes Magyarország Operatív Program (VMOP)

• Zöld Infrastruktúra és Klímavédelmi Operatív Program (ZIKOP)

Az operatív programok rengeteg célt rögzítenek felsorolásszerűen, melyek tartalmilag kevéssé kidolgozottak. Hiányoznak a pénzügyi keretek, így nem lehet tudni, hogy melyik operatív programra mennyit akar költeni a kormányzat, és nincs információ az operatív programokon belüli forrásmegosztásról sem. Szintúgy nem részletezik, hogy hová akarunk eljutni az évtized végére, amikorra elköltjük a közel 9 ezer milliárd forintot. 

Pedig minden jel arra utal, hogy készen vannak az operatív programok első verziói, hiszen 2020. decemberében megkezdődött több pályázati felhívás társadalmi egyeztetése is az alábbiak szerint: 

• Humánfejlesztési Operatív Program (HOP): 5 db felhívás

• Vállalkozásfejlesztési és Innovációs Operatív Program (VINOP): 2 db felhívás

• Versenyképes Magyarország Operatív Program (VMOP): 8 db felhívás

• Zöld Infrastruktúra és Klímavédelmi Operatív Program (ZIKOP): 6 db felhívás

Míg magukról az operatív programokról 2 oldalas vázlatot találunk a palyazat.gov.hu-n, addig a konkrét pályázati felhívások végső, teljesen kidolgozott formában kerültek társadalmi egyeztetésre, egyenként 35-60 oldalas dokumentum formájában. A véleményezésre 10 napot adtak december közepén, és az év vége előtt lezárták a hozzászólási lehetőséget. 

Ebből arra következtetünk, hogy a kormány mielőbb el akarja kezdeni a pénzosztást. Erre lehetősége is van, mivel az uniós források 2021. január 1-jétől elszámolhatóak, az operatív programok Brüsszel általi elfogadása előtt is ki lehet írni pályázatot, lehet nyertest választani, el lehet kezdeni a projekt megvalósítását és ki is lehet fizetni a támogatást. Csupán annyi a megkötés, hogy az uniós forrást az OP-k uniós jóváhagyása után lehet csak lehívni, addig a hazai költségvetés előlegezi a támogatásokat. A kifizetések megkezdésének nincsen akadálya. 

A konzultáció Magyarországon

A partnerség részletszabályait tartalmazó bizottsági rendelet  vonatkozó szakasza így szól: 

“5. cikk (2): Az érintett partnerekkel folytatott egyeztetés során a tagállamok: 

a) figyelembe veszik a releváns információk időben történő rendelkezésre bocsátásának és könnyű hozzáférhetőségének igényét; 

b) elegendő időt biztosítanak az érintett partnereknek arra, hogy elemezzék és észrevételezzék a legfontosabb előkészítő dokumentumokat, valamint a partnerségi megállapodás és a programok tervezeteit;  

c) olyan csatornákat működtetnek, amelyeken keresztül a partnerek kérdéseket tehetnek fel, hozzájárulásokat nyújthatnak be, és tájékoztatást kapnak arról, milyen módon vették figyelembe javaslataikat; 

d) gondoskodnak az egyeztetés eredményének közzétételéről.”

A magyar kormány ezeket a pontokat eddig nem tartotta be, a dokumentumokat nem bocsátotta rendelkezésre, a javaslatok beépítésének módjáról nem nyilatkozott. Az operatív programok nyomononkövetéséért felelős monitoring bizottságok civil tagjainak kiválasztása átláthatatlan, semmilyen információ nem áll rendelkezésre arról, hogy hogyan válnak civil szervezetekből monitoring bizottsági tagok.  

Mindezek tükrében teszünk néhány értékelő jellegű megállapítást az eddigi magyarországi társadalmasítási folyamatról.  

• A magyar Partnerségi Megállapodás és operatív programok konzultációjának keretei nem világosak. Nem derül ki, hogy meddig lehet véleményezni az anyagokat. Bár a honlapon eseménynaptár is van, ebben egyetlen konzultációs esemény sincsen feltüntetve, pedig az online konzultációs események az állami, önkormányzati szférában is elterjedtek a koronavírus járvány alatt. Nincsen információ arról, hogy milyen további lépések követik majd a mostani véleményezési kört, és mikor zárul a társadalmasítási folyamat.  
• A társadalmasításra közzétett stratégiai dokumentumok kevéssé alkalmasak a társadalmi vitára. Indoklást, megalapozást nélkülöző, rövid felsorolások, melyekből hiányoznak a pénzügyi keretek, így nincs információ arról, hogy melyik programra, prioritásra mennyit akar költeni a kormányzat. Emellett hiányoznak a számszerűsített eredménycélok is, amik választ adhatnának arra a kérdésre, hogy mit akarunk elérni a 7 éves ciklus végére ebből a sok pénzből? Kérdés, hogy a partnerségi megállapodás és az operatív programok kidolgozottabb, részletesebb változatát lehet-e majd véleményezni. Furcsának találjuk, hogy míg a stratégiai dokumentumok 2-3 oldalas vázlatok, addig a pályázati felhívások maximálisan kidolgozott, azonnal élesíthető, meghirdethető anyagok. 
• Nem tudjuk, hogy a konzultáció eredményét milyen módon csatornázzák be a  tervezési folyamatba. Nem látszik, hogy az egyeztetés eredményét mikor és milyen formában fogják közzétenni. 

A 2021-2027-es tervezési folyamat átláthatatlanasága, a tervek titokban tartása rávilágítanak arra, hogy az uniós garanciák a jövőben sem lesznek elegek ahhoz, hogy a rendszerszintű korrupciós kockázatokat mérsékeljék. Ha a kormány nem veszi komolyan a konzultációs kötelezettségét, akkor abból idővel balhé lesz: nem csak azért, mert az Unió számon fogja kérni az előírt kötelezettségeket, de azért is, mert ha az önkormányzatok, ágazati szereplők, civilek véleménye nincs becsatornázva a tervekbe, akkor ezek a tervek nem lesznek alkalmasak arra, hogy valódi irányt szabjanak a fejlesztéspolitikának. A fentiek okán a civil szervezetek az uniós programok társadalmi egyeztetését sürgető nyílt leveléhez a K-Monitor is csatlakozott. 

Borbás Gabriella

When the pandemic reached Hungary ten years after the Fidesz party first gained a two-thirds majority, it was met by a solidified Orbán-regime. The systematic building of a clientele, the domination of the media, the liquidation of the autonomy of institutions and the eradication of democratic checks and balances have been completed, the framework of anti-corruption action has been degraded to the level of make-believe measures “complying with national characteristics”. In the state of emergency, the measures restricting the normal workings of democracy and the blurring of the notions of the rule of law, transparency, and public interest did not come as a surprise to a society hardened during the ten years in the so-called System of National Cooperation.

Billboard using the styles of official propaganda matterials saying "Doesn't matter".

Részben a járvány, részben a részvételiség előtérbe kerülése miatt a digitális konzultáció csatornák gyors terjedésének lehettünk szemtanúi az elmúlt hónapokban. A nagyvárosokban temérdek online kérdőív készült, melyben a lakosok véleményét szondázzák a legkülönbözőbb köztérfejlesztési koncepciókkal és forgalomcsillapítási tervekkel kapcsolatban. Ezek az online kérdőívek segítenek strukturált információt szerezni akár több ezer érintett lakostól. Emiatt - bár sokkal kevésbé mélyrehatóak, mint mondjuk egy közösségi gyűlés vagy más, tanácskozást is magában foglaló részételi eljárás - nehezen megkerülhetőek. Mégis, a kérdőívekre úgy kell tekinteni, mint egy nagyobb részvételi folyamat egy eszköze. Mik azok a sarokpontok, amik hitelessé és hatásossá tudják tenni az alapvetően e-részvételi platformokat, hogy a konzultáció szóról ne a "nemzeti konzultáció" jusson az emberek eszébe?

Demokratikus folytonosság vagy színjáték?

Az online konzultáció ma minden korábbinál fontosabb szerepet tölt be a települések életében. Most, hogy a kapcsolattartás megnehezült, de gyorsan kell döntéseket hozni miközben a testületek nem üléseznek, a digitális eszközök elengedhetetlenek annak valós idejű feltárásában, mit szeretnének az emberek. Ellenkező irányba is igaz: a kormányzati elvonások miatt az önkormányzatoknak elemi érdeke, hogy aktívan mutassák magukat, nyíltan hozzanak döntéseket, hogy a kényszerű elvonásokat ne az ő nyakukba varrják a választóik. A mostani online kérdőív-dömping ráadásul azt jelenti, hogy sok emberhez először ér el a város kapcsolatteremtés igényével, olyanokhoz, akiket a helyi újság, a rendezvények nem igazán értek el. Mindez csak még jobban felértékeli a kapcsolatfelvételek jelentőségét, hiszen a rossz tapasztalat elfordulást szülhet a részvételtől.

Az e-részvételi mechanizmusok mögött az infokommunikációs kütyük használatának coolság-faktornán túl ideális esetben az állampolgárok, a közigazgatási apparátus és a politikusok háromszögét kell elképzelnünk. Ha bármelyik érintett fél hiányzik, az e-részvételi kezdeményezés sikere, hatásossága megkérdőjeleződik. Az e-részvételiséggel kapcsolatos kutatások cáfolják a civil szerepvállalással és a politikai részvétel újjáélesztésével kapcsolatos túlzottan optimista kezdeti elvárásokat. Ha a polgárok bizalmatlanok a konzultálni akaró állami szervvel, akkor egy bármilyen jól felépített online konzultáció is fals eredményt fog hozni. Bármilyen, hitelességre törekvő bevonásnak a kiindulópontja a hivatalos szervet jellemző átláthatóság. Ennek fontos része a döntéshozatali folyamat átláthatósága, amelyben a konzultáció résztvevője el kell tudnia helyezze magát. Az önkormányzatnak elérhetővé kell tennie mindazokat az adatokat, információkat és szabályokat, amelyek feltételei annak, hogy az állampolgárok érdemben hozzá tudjanak szólni a döntésekhez. Ha túl nagy a kontraszt a konzultációs folyamat nyitottsága és a hétköznapi működés zártsága között, a polgár nem fogja elhinni, hogy a véleménye valóban be fog épülni az önkormányzat döntéseibe.

Az online találkozók a járvány miatt a legtöbb állami szervezet számára társadalmi kapcsolataik fenntartásához elengedhetetlenné váltak. A veszélyhelyzet kivételes állapota ellenére  a helyi közügyek nem állnak meg: a kapcsolat és a kommunikáció megszűnése a bizalom elpárolgásához vezet, különösen a helyi önkormányzatoknál. A kérdés már nem az, hogy használhatóak-e az online fórumok a lakossági vélemények becsatornázására hátrányaik ellenére, hanem az, hogyan használhatóak hatékonyan az online egyeztetéseket és miként találjuk meg az online és személyes konzultációk egészséges kombinációját. Összeszedtük, miként lehet az online térben is hatékony és eredményes kapcsolatot létesíteni a lakossággal. 

Az online találkozókat eddig a személyes megbeszélések gyenge helyettesítőjeként tartották, ami a COVID-19 járvánnyal megváltozott. Az online meetingek az elmúlt időszakban munkanapjaink szerves részévé váltak, hiszen ha megbeszélést szeretnénk tartani munkatársainkkal, ügyfeleinkkel, partnereinkkel, jelenleg a legkézenfekvőbb ezt a csatornát választani. Az online találkozók a legtöbb állami szervezet számára is elengedhetetlenek: a kapcsolat fenntartását sok esetben törvény írja elő.

Ám a közszférában az online fórumozásnak nyilvánvaló veszélye is van, hiszen ezeknek az eseményeknek éppen az az egyik legfőbb célja, hogy a lakosok, civil szervezetek, újságírók kérdezhessenek, kérdéseiket ne lehessen önkényesen szelektálni, aminek a személyes fórum, sajtótájékoztató esetén kisebb az esélye. Magyarországon is vannak önkormányzatok, amelyek sikeresen kísérleteznek közmeghallgatások, lakossági konzultációk online térbe helyezésével. A józsefvárosi önkormányzat online közösségi fogadóórát tart a kerületrészekben. Budafok-Tétény a koronavírus járvány miatt bevezetett korlátozások miatt, a korábban meghirdetett közmeghallgatást online rendezte meg, a főváros pedig online és személyes kombinációban szervezi az közmeghallgatást. A Főváros részvételi költségvetésében moderált online találkozókon lehetett ötletelni és kérdezni a szervezőktől.