“Egy társadalmi katasztrófa leküzdése nem olyan, mint megvívni egy háborút, ami akkor hatékony, ha a vezérnek hatalmában áll felülről jövő utasításokkal irányítani, mindenféle vita és egyeztetés szüksége nélkül. (...) Ezzel szemben a társadalmi kataklizmák kezeléséhez éppenséggel részvételi kormányzásra, az éber nyilvánosság vitáira van szükség.”
(Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász)
A magyar közéletben hozzászokhattunk a háborús analógiákhoz, a koronavírus miatti veszélyhelyzetben azonban egy új helyzettel kellett megismerkednünk. A miniszterelnök "demokrácián túli állapotról" beszélt, sőt meg is nevezte azt: "háború van". A kormányzás is ezt a logikát tükrözi: készletgazdálkodás, frontvonal, hátország, (fürkészek, portyázók), “parancsban lévő” alárendeltek stb. Ez a retorika szűkre szabja a közvitákat és a szakmai alapon történő választást a lehetséges alternatívák között. Olyanok, akik bizonyára nem a járvány elleni védekezés ellendrukkerei, mint az Orvosi Kamara, nem véletlenül tartották fontosnak kimondani: az ország orvosai nem katonák, nem parancsokat teljesítenek. De lehet-e az egyáltalán demokratikus a kormányzás veszélyhelyzetben, kell-e, hogy az legyen?
Demokratikusság alatt nem politikai jó modort, formalitást értünk, és nem is olyasmit, hogy minden intézkedést hosszas politikai vita előz-e meg. Az írás mottóját adó Amartya Sen a brit gyarmati uralom utolsó éveinek bengáli éhínségei kapcsán mutatott rá arra, hogy bár lett volna elegendő élelmiszer a lakosság ellátására, a parancsuralmi rendszer, melyben a helyi gyarmati tisztviselők egyetlen ösztönzője az utasítások pontos végrehajtása volt, nem tudott reagálni a számára láthatatlan néptömegek igényeire. A gyarmati funkcionáriusok nem a közvéleménynek, hanem kizárólag felettesüknek tartoztak tájékoztatással. Később, a brit uralom alól felszabaduló és a világ legnagyobb demokráciájává váló Indiában a nyilvánosság erősödése és a politikai felelősség véget vetett az éhínségeknek. Ennek oka nem a politikai vezetők és a szakértők jobb minősége, vagy a lakosság bizalma és engedelmessége, hanem a vezetőket kontroll alatt tartó demokratikus nyilvánosság volt. Kétségtelen, hogy a járványhelyzet azonnali döntések sorát követeli meg, és az is bizonyos, hogy a demokratikus úton megválasztott, a közvéleményt folyamatosan szondázó magyar kormányzat összehasonlíthatatlanul jobban ismeri polgárai jelzéseit, mint a brit gyarmati apparátus. Szembetűnő azonban, és ez nemcsak a járványügyi intézkedésekre, hanem a velük összevegyülő, normál ügymenet politikai húzásaira is igaz, hogy a "háborús helyzettel" a kormányzat újfajta viszonyt alakított ki a nyilvánossághoz. A demokratikus nyilvánosság talajvesztése aligha lett volna lehetséges az elmúlt évek folyamatai nélkül, a jelenlegi járványhelyzetben azonban helyenként szorongató, hogy noha formálisan nem váltunk eszköztelenné, de a nyilvánosság és a társadalom erői az állami működés és a kormányzati döntések átláthatatlansága miatt lépéshátrányba kerültek.
Átláthatóság: adatcsendben
Mindenkinek joga van személyes adatai védelméhez, valamint a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez – erről szól az információszabadság alapjoga. A közhatalom gyakorlásának nyilvánossága, az állam és a végrehajtó hatalom tevékenységének átláthatósága és ellenőrizhetősége a feltétele a szabad véleménynyilvánítás és bírálat jogának. Jogállami berendezkedésünk alapvető garanciája a nyilvánosság, világos azonban, hogy főleg a maihoz hasonló veszélyhelyzetben, törvényben meghatározott feltételek esetén az információszabadság gyakorlása korlátozható lehet egy demokratikus társadalomban is. Itthon azonban alkotmányos elvek helyett reálpolitikai tényezők alakították azt a szituációt, ami a rendkívüli helyzetben való állami transzparencia, konkrétan a fertőzöttségi adatok közzététele körül márciusban zajlott.
A kormányzat sokáig azt állította, a fertőzöttségi adatok érzékeny adatok, ezért nem kiadhatók, noha konkrét, könnyen beazonosítható külföldi fertőzöttekről az Operatív Törzs korábban részletekbe menően tájékoztatott. Az Adatvédelmi Hatóság (NAIH) közreadott ugyan egy tájékoztatót és Péterfalvi Attila elnök is megszólalt az ügyben, ám vizsgálatot nem folytatott. Bár világossá tette, hogy a területi bontásban egyébként szerte a világban közölt fertőzöttségi adatok megismeréséhez fűződik közérdek, illetve ezek nem személyes adatok, konkrétumok nélkül mégis arra utalt, hogy az Operatív Törzsnek lehetnek speciális okai az adatok visszatartására, a korlátozás így jogszerű lehet.
"Tudni kellene, hogy miért nem hozzák nyilvánosságra, de biztos van valami oka" – mondta Péterfalvi.
Nem volt jogi megalapozása annak a döntésnek sem, hogy végül mégis nyilvánosságra hozták megyei szinten a fertőzöttségi adatokat és az elhunytak „alapbetegségeit”. Ekkorra már az egész ország böngészhette a sajtóhírek alapján összeállított, töredékes és bizonytalan települési adatokat az interneten. Nem lett volna azonban hiábavaló a jogi tisztázás. Jogsértő módon nyilvánossá váltak egyes, a hírek alapján beazonosítható elhunytak betegségeire vonatkozó információk, noha ezt – ahogyan erre a TASZ rámutatott – könnyen és a tájékozódáshoz fűződő közérdek csorbítása nélkül ki lehetett volna küszöbölni. Proaktív módon, automatikusan jelenleg ez a két adatkör kerül közzétételre az Operatív Törzs oldalán, de ezek pontos tartalma is csak lassacskán tisztázódott. Naprakész települési adatokról hírek szerint még a polgármesterek sem kapnak megfelelő tájékoztatást. Más adatokról az OT eseti jelleggel számol be (pl. hány egészségügyi dolgozó fertőződött meg, hány beteget ápolnak intenzíven, hány fertőzött van idősotthonokban, hány kórházi ágyat "szabadítottak fel"). Megint más adatokra pedig hiába kérdeznek rá újságírók, sem az online sajtótájékoztatókon, sem írásban nem érkezik válasz. Olyan információk, amelyek a járvány elleni védekezés hatékonyságára, eredményességére vagy konkrét intézményekre vonatkoznak és amelyek alapján az intézkedések hatékonysága megítélhető lenne, csak szórványosan, megerősített vagy cáfolt értesülések formájában állnak rendelkezésre. Nincs könnyebb dolguk a képviselőknek sem, írásbeli kérdéseikre ritkán kapnak tartalmi választ. Ez békeidőben sem volt másként, de ha azt gondolnánk, a válságkezelésben nincs idő a tájékoztatásra, szembetűnő, a kormánypárt saját témáiban (például a fekete mangalicák ügyében) még válsághelyzet idején is képesek alapos minisztériumi választ adni.
Az információszabadság jogi kereteit - más országokkal ellentétben itthon formálisan eddig nem változtatták meg. A hatóság erélytelensége, a meglévő jogi keretek képlékenysége és olyan tényezők, mint a kormányzat és a sajtó viszonya azonban mégis olyan helyzetet teremtett, amelyben az információszabadság szinte semmiféle effektív, kikényszeríthető jogot nem biztosít a polgárok számára itt és most a kormányzattal szemben, különösképpen politikailag kényes ügyekben. Az információhoz való jog érvényesülése döntően a kormányzat jóindulatán múlik.
05.05. - Ma már ez sem igaz: a 179/2020. Korm rendelet a veszélyhelyzet (bizonytalan) végéig lehetőséget ad arra, hogy a közérdekű adatigényléseket a mostani 15+15 nap helyett csak 45+45 nap múlva válaszolják meg. Ezzel tovább szűkül a nyilvánosság eszköztára a tájékozódásban.
Van jogi út, de az hónapokat vehet igénybe, miközben a helyzet napról napra változik. A helyzet tisztázását nem segítik a "nép ügyvédjeként", az alkotmányos elvek őreként fellépő intézmények és integratív államfő sem. A társadalmi párbeszéd régóta formális, sem a meglévő látszatintézmények, sem új, összefogást felmutató egyeztetések nem jelezték, hogy a válságkezelésben a Kormány bárkivel is partnerségre törekedne (kivétel ez alól talán a kormányzati munkacsoportokba bevont kutatók). Olyan szakmai szervezeteket, mint az Orvosi Kamara, a kormányzat simán ignorál, az érettségi elhalasztásáért felszólaló szakszervezetet az ágazat államtitkára terrorszervezethez hasonlította. Az önkormányzatokkal a viszony szintén egyre fagyosabb, pedig a felek egymásra vannak utalva. A miniszterelnök-helyettes az önkormányzatok gyámság alá vonására vonatkozó javaslatot is beterjesztett, ám ezt végül visszavonták. A beszűkült, polarizált és egyre gyakrabban dehumanizáló nyilvánosságban természetesen nem szűnt meg az információáramlás, de a hivatalos, hiteles, mindenki által érvényesnek elfogadott információk szűkössége miatt könnyen minősíthető bármely állítás álhírnek. Az ezzel kapcsolatos értelmezési vita pedig a magyar médiaviszonyok közepette zajlik, a Fidesz-közeli médiaóriás, az állami hirdetésekkel most is ellátott KESMA, a közmédia, valamint a kormánypárti és ellenzéki heccportálok sűrűjében. A "hivatalosság" fóruma, a döntésekről való eligazodás valódi orgánuma viszont gyakran nem a köztévé, hanem a miniszterelnök egymilliós követőszám fölé kúszó közösségi oldala.
A hivatalos, az adatokat szűrten és értelmezve közlő kormánykommunikáció lépéselőnybe került a nyilvánossággal szemben, ami lehetőséget adott számára az intézkedések szondázására. Bő egy hónap telt el úgy a veszélyhelyzet kihirdetésétől április végéig, amikor lassan elkezdtek szivárogni bizonyos adatok, hogy a kérdéseket feltevőket rendre cinikusan a tájékoztató honlapra, az Operatív Törzs sajtótájékoztatóihoz utalták, és nem valószínű, hogy ez a gyakorlat egyhamar teljesen megszűnne. Az adatokat az OT kezeli, az egyes intézményeknek nem szabad nyilatkozniuk, adatot szolgáltatni fegyelmi vétség. A kormányzat (bár nem verte nagy dobra) április végén világossá tette, hogy sokkal többet és naprakészebben tud, mint amit ebből a közvélemény érzékelt. Kérdés, hogy a kormány (talán a helyzet enyhülésében bízva, de ez mindegy is) az asztalára kerülő adatokból megoszt-e innentől rendszeresen, önállóan döntései háttereként adatokat a nyilvánossággal.
A bő hónapnyi “adatcsend” olyan helyzetet teremtett, amelyben gyakran nem lehetett érteni a kormányzati döntéseket, azok fokozatosságát, indítékait, célrendszerét. Visszajelzések híján nem tudható, hogy a kormány mit kezd belső csatornákon érkező jószándékú panaszokkal, bejelentésekkel. Csak találgathatjuk, miért nem került sor olyan, szakmai érvekkel és külföldi példákkal alátámasztott intézkedésekre, mint a tömeges tesztelés és kontaktkutatás. A bizonytalanság forrása nem az alapvető célok (az emberéletek megvédése, a gazdaság talpra állítása, a társadalmi károk mérséklése) ellentmondásosságában volt (van?), hanem abban, mi igazolja a mostani hatalomgyakorlás módját, a centralizációt, a helyi önállóságok elvonását és a rendeleti kormányzást. Mi tartozik mindebből a demokratikus nyilvánosságra?
Amikor Kovács Zoltán kormányszóvivő úgy fogalmazott: "megteremtettük az egyértelmű, hiteles és megbízható információáramlás alapjait", egy olyan, erősen koordinált, egyirányú kommunikációt vizionált, amelyben a nyilvánosság feladata a hivatalos üzenetek terjesztése. A sajtó egy része ezt tekinti feladatának, akik pedig az intézkedésekhez mégis igazolást várnának, könnyen megkaphatják a "kákán is csomót kereső" álhírgyáros vagy a rémhírterjesztő bélyeget. A fegyelmezettség, a mértéktartás, sőt az "aránytalan hivatali munkateher" tekintetbe vétele persze mind indokolt, az intézkedések nyomon követésének és számon kérésének felfüggesztése mellett azonban nem szólnak érvek. Igenis, jogunk van tudni, mi indokolja szakmailag, hogy így és ennyi kórházi ágyat "szabadítottak fel" (betegek hazaküldésével), jogunk van tudni, hogyan született erről döntés és milyen számításokba és válságkezelési tervekbe illeszkedik mindez. Igazolásra szorul, miért sarcolja meg a védekezésben többletfeladatokat vállaló önkormányzatokat a kormányzat, és - lévén évekre kiható döntés - különösen jogunk van tudni, a gazdasági talpraállást elősegítendő, milyen programot kíván elfogadni a Kormány, kiket tervez megsegíteni és honnan tervez elvonást. Jogunk van mindezt látni: először a számokat, a folyamatok elemzését, végül a döntést. Szakpolitikai vita kell legyen, hasznos-e vagy éppen káros döntés-e ingyenessé tenni a parkolást, erről tények, adatok alapján, az érintett önkormányzatok szempontjait is mérlegelve kellene dönteni. A közbizalmat nem az ássa alá, ha ezzel kapcsolatban (szakmailag megalapozott) kérdések fogalmazódnak meg civilektől, ellenzéki politikusoktól vagy szakmai szervezetektől, hanem az elmaradó válaszok.
Felvethető, hogy a világban léteznek másfajta, hatékonynak tűnő, azonban nem demokratikus védekezési modellek, amelyek ebben a kritikus időszakban igazolhatóak. Ám itthon nem ezeket láttuk viszont. Nem volt tömeges tesztelés, akár személyiségi jogokat is felfüggesztő nyomon követés, katonás fegyelmet igénylő lakossági korlátozások és a teljes apparátust megmozgató mozgósítás (noha kétségtelenül voltak nehéz logisztikai feladatok és szükségszerű döntések). Volt viszont politikai kormányzás, ami a fenti módon kezelt nyilvánosság kontrolljára és végső soron a közvélemény előtt a "pillanat uralására", az elszámoltathatósági csapdahelyzetek megkerülésére törekedett. Ha - és tegyük most félre a nyugati sajtó sokszor bántó pontatlanságait - ennek demokratikusságával szemben kritikát akarunk megfogalmazni, az elfogadott felhatalmazás alkotmányjogi vonatkozásai mellett nem tekinthetünk el a demokratikus nyilvánosság iménti torzulásától sem. Az “adatcsend” tapasztalata számos problémát felvet, amelyekről az események sodrában is el kell gondolkodnunk. Annál is inkább, mert semmilyen garancia nincs, hogy a helyzet érdemben változna, még ha abban is bízunk, hogy a demokratikus közviták idővel újra erőre kapnak.
Az egyik ilyen, hogy mi a demokratikus nyilvánosság és a képviselet helye a szakértői tudáson alapuló kormányzás mellett? Sokat halljuk, rendkívüli helyzetben nem kellenek a parttalan viták, gyors, operatív munkára van szükség. De milyen illetékességre alapozva tud “visszatérni” a demokratikus nyilvánosság vitáiba beágyazott, értékekkel, érdekekkel rendelkező, hús-vér politika ebbe a lecsupaszított térbe? A demagóg, figyelmet megkaparintani akaró megszólalások és a lehatárolt felelősségek híján meginduló bűnbakképzés a demokratikus nyilvánosság további erózióját vetíti előre. Kérdés, mit lehet átmenteni és játékba hozni a kiskapuk nélkül mindenkire vonatkozó közös szabályok, jogállami normák és a közösséget összekapcsoló szolidaritás szempontjaiból, ami adott esetben ellensúlyát tudja képezni a válságkezelő kormányzás “katonás rendjének”. Mit ígér a rendkívüli helyzetben a demokratikus nyilvánosság? Például annak felismerését, hogy “alulról” is jöhetnek ésszerű javaslatok akár a járvány, de evidensen a járvány okozta társadalmi válság kezelésére, sőt, a szakértők-végrehajtók számára láthatatlan, bonyolult társadalmi helyzetek megoldására a “végeken” (gondoljunk csak vissza az éhínségek példájára). Másrészt azt az igen fontos felismerést, hogy ebben a helyzetben, hogy az élet visszatérhessen a normális kerékvágásba, az utasításoknál talán még nagyobb szükség van a közérthető magyarázatokra, az embereket felnőttként, partnerként kezelő, korrekcióra képes politikára, még ha ez szül is vitákat. Az “adatcsend” rövid idő alatt rámutatott, milyen alapvető a demokrácia szempontjából az átláthatóság. Nemcsak alkotmányos deklarációk szintjén, de a konkrét ügymenetekben naponta frissülő, megismerhető adatkörök, az érdemi választ adó sajtóosztályok és a bárki számára elérhető statisztikai adatok hétköznapi valóságában is.
A helyi szintű részvételi költségvetés valódi hatalmat ad egy település lakóinak az önkormányzati források egy részének elosztására. Ez egy olyan demokratikus tanácskozási és döntéshozási folyamat, amelynek során a polgárok a költségvetés egy részének felhasználásáról döntenek. A részvételi költségvetés lehetővé teszi, hogy a polgárok közösen azonosítsanak, megbeszéljenek, és prioritizáljanak bizonyos problémákat, ezekre megoldására javaslatot fogalmazzanak meg és dolgoznak ki. A javasolt projektek, feladatok közül végül szintén a polgárok választják ki azt, mi kerüljön megvalósításra, sőt sokszor magában a megvalósításban vagy annak monitorozásában is részt vesznek. Napjainkban legalább 10 ezer város működtet részvételi költségvetést világszerte, köztük tucatnyi város a környező országokban, 
