Szombaton jelent meg a hír, hogy Kalocsán átmenetileg bezár a szülészet. Néhány hete arról írt a sajtó, hogy a Szent Imre kórház szülészetén felmondott a szakdolgozók egy jelentős része. Később az is kiderült, hogy ez összefüggésben lehet egy korábbi rendőrségi nyomozással, ami a szülészeten maszekolókat érintette. Csütörtöki hír volt, hogy a szülésznők többsége mégsem mond fel a Szent Imrében, akik igen, azok magánellátóknál folytatják. A cikkekből ugyan nem derül ki, hogy pontosan mi történt a kórházak szülészeti osztályán, az azonban elég valószínűnek látszik, hogy a helyzetnek köze van a 2020-ban elindított felemás reformhoz. Pedig a paraszolvencia tiltása és az orvosi bérek megemelése az egyik legjobb dolog, ami az elmúlt években a magyar egészségügyben történt.
Sokat írtunk róla, hogy a hálapénz egyfajta indikátor is, amely rámutat az egészségügy bizonyos rendszerszintű problémáira. Ilyen volt az orvosok alacsony bére (sokan ezért fogadtak el hálapénzt), ilyen még mindig a szakdolgozóké, az ellátás egyenlőtlen színvonala, a betegközpontúság hiánya, az előforduló goromba bánásmód, a visszajelzés lehetőségnek hiánya, és mindebből következően a bizalom alacsony szintje is. Mivel a hálapénzfizetés mögött álló problémákra az orvosi béremelésen kívül semmilyen megoldást nem kínált a két éve elindított kormányzati egészségügyi reform, várható volt, hogy a hálapénz kivezetése jelentős feszültségekkel jár majd, hiszen változatlanul fennállnak olyan igények (jobb ellátás, több figyelem, szakember kiválasztása, teljesítmény valódi értékelése), amelyeket hálapénz fizetésével lehetett megvásárolni. Ez különösen jól látható a szülészeti ellátásban.
A fentebb felsorolt okok miatt Magyarországon gyakorlattá vált, hogy a nők egy jelentős része hálapénz megfizetésével orvost fogad a szüléshez, nem pedig a területileg illetékes intézmény épp szolgálatot teljesítő szakemberei kísérik a szülését, ahogy ez számos európai országban jellemző. Egy az Emma Egyesülettel közösen készített kutatásunk azt mutatta, hogy a hálapénz tiltását megelőző években a szülések 68% százaléknál fizettek hálapénzt, és a hálapénz fizető nők 90%-a szült fogadott orvossal. Felmérésekből az is kiderült, hogy az orvosfogadás leginkább a bizalom megvásárlásáról szólt, illetve nem ritkán arról, hogy progresszív szemléletű orvosnál vagy intézményben lehessen szülni, mint a Szent Imre Kórház, különösen a komplikáltabbnak gondolt szülések (pl. VBAC) esetében.
2020-as kutatásunk alapját az igyszultem.hu szülésélmény-térkép közel 20.000 szülés részleteiről beszámoló kitöltés adja. A Szent Imre Kórház közel 900 beszámolója itt böngészhető.
Mivel egységes protokollok és minőségellenőrzés híján nagyon eltérő színvonalon működnek a szülészetek, kiszámíthatatlan, hogy a területileg illetékes intézményben milyen ellátásra lehet számítani. Az állami egészségügy érdemi reformjának elmaradása és az orvosfogadás visszaszorításának együttes következménye mára az lett, hogy a végtelenül igazságtalan hálapénzes szisztéma lényege fennmaradt, csak nagyrészt kifehéredett: hiába létezik társadalombiztosítás, van, aki csak plusz pénzért jut emberséges bánásmódhoz, találkozik nőközpontú szemlélettel és szenved el kevesebb indokolatlan beavatkozást. Más kérdés, hogy mindenféle minőségbiztosítás hiánya miatt így is elég esetleges, hogy jobb ellátásban részesül-e végül az, aki többet fizet. A hiedelem az, hogy igen, ez pedig egy nagyon káros spirálhoz vezet.
Évről évre egyre többen szülnek magánkórházban, a magánellátók pedig egy szülésért rengeteg pénzt kérnek (akár 5-20-szor annyit, amennyit egy állami kórház kap finanszírozásként). A magasabb bérekkel, rugalmasabb munkakörülményekkel egyre több szakembert vonnak el társadalombiztosítás keretében működő ellátásból, és ezzel felgyorsul az állami ellátás kannibalizásálása. Nem túlzás azt állítani, hogy aki magánszolgáltatót választ, elszívja a szakembereket azok elől, akiknek nincs pénzük vagy szándékuk a társadalombiztosításon felül fizetni. Így végső soron az is előfordulhat, hogy a mindenki számára hozzáférhető állami ellátás kerül veszélybe, mint Kalocsán.
A folyamat mögött egy nyomasztó ellentmondás rejlik: az egyik oldalon áll azoknak a nőknek a teljesen érthető szempontja, akik hamarosan szülnek, de bizalmatlanok az állami egészségügyi intézményekkel szemben, ugyanakkor van pénzük megfizetni egy általuk jobbnak, humánusabbnak vélt ellátást. A másik oldalon áll a hosszútávú közös érdek, azaz az egységes színvonalú, jó minőségű és mindenki számára hozzáférhető szülészeti rendszer megteremtése. Ezt a magánszolgáltatók terjedése nyilvánvalóan aláássa. Pedig a reform bevezetésekor mutatkozott rá esély, hogy az állami ellátórendszeren belül, átmeneti jelleggel, transzparens és szabályozott viszonyokon keresztül maradhat lehetőség szakember választására, amivel valószínűleg lassítható lett volna az állami egészségügyből való kiáramlás - így lett volna valamennyi idő érdemi reformintézkedések megvalósítására. Az állami ellátás széthullása árán a társadalom egy rétege végül tényleg jobb ellátásban részesülhet, ám a többség, aki nem tud vagy nem akar a tb-n felül fizetni, egyre nehezebben jut olyan szolgáltatáshoz, ami megilletné. Az egészségügyi rendszer pedig lassan kettészakad. Ez persze üzleti lehetőséget is jelent.
Nehéz nem arra gondolni, hogy tudatos döntés áll amögött, hogy az állami ellátás kivéreztetésével a magánegészségügy térnyerését segíti a kormány, miközben nem meri nyíltan felvállalni, hogy sokkal nagyobb szerepet szán annak. Erre utal az is, amikor az adókból az állami ellátás helyett magánszolgáltatókat támogat, amelyek a többség számára igazából elérhetetlen szolgáltatások nyújtanak a közellátás kárára. De ezt a folyamatot erősíti a teljesítménybérezés hiánya, az átalány-finanszírozás, vagy a szakápolók bérrendezésének elmaradása is.
Az egészségügy spontán privatizációja egy szűk körnek jó üzlet lesz, ugyanis növekedésnek indult egy új piac, amely hosszú távon biztos bevételt nyújthat számukra. A recesszió fájdalmas lehet a NER-es turizmusnak, vagy építőiparnak (kivéve, annak aki 35-évre nyer koncessziókat), viszont sebészetre, szülészetre, laborra, diagnosztikára mindig szükség lesz. Utána már csak idő kérdése, hogy mikor és milyen módon követi a finanszírozás a magánellátás térhódítását, de biztos nagyobb lesz a motiváció az állami kiadások növelésére, vagy a biztosítási rendszer átalakítására, ha kellően tágra nyílnak a szektorban a baráti zsebek.
Nem meglepő, de fájó az egészségügy átalakítását megelőző és kísérő társadalmi-szakmai párbeszéd hiánya, amelynek alapvető feltétele lenne az is, hogy megismerhetőek az ágazat átalakítását megalapozó tervek. A K-Monitor ezért perelte be a Belügyminisztériumot a Boston Consulting Grouptól megrendelt reform-tanulmány nyilvánosságra hozataláért (a pert másodfokon elveszítettük, ezért az AB-hoz fordultunk), és ezért kerestük számos alkalommal a témáért felelős döntéshozókat javaslatainkkal, egyelőre hiába.
Hasznosnak tartod a munkánkat? Segítenél?
