Számtalan érv elhangzott az utóbbi hetekben a WikiLeaks-üggyel és az egész szivárogtatás-mizériával kapcsolatban pro és kontra. Sok sarkos és érthető módon jóval kevesebb árnyaltabb véleményt lehetett hallani arról, hogy mi a probléma azzal, ha valaki kiteregeti a nemzetközi diplomácia - híresen kétarcú - szennyesét, mi a teendő, ha az információ szabadsága és a magánélet védelme egymásnak feszül, illetve, hogy mi köze a szexuális zaklatásnak a nemzetbiztonsághoz. (Erre a kérdésre egyébként máig nem kaptunk kielégítő választ.)

Vannak azonban felettébb kínos momentumai az egész WikiLeaks sztorinak, amelyekről kevesebb szó esik, és ezek közül csak az egyik, amikor Vlagyimir Putyin kéri rajtunk számon a sajtószabadságot. Ennél nehezebben emészthető, hogy az egész eljárás (egy szervezet ellehetetlenítése különböző, ha nem is mondvacsinált, de az eset szempontjából mindenképp irreleváns vádakkal, az alvállalkozók és szolgáltatók megvásárlásával/megfélemlítésével) egyelőre egyetlen befolyásosabb személyiségnél vagy nagyobb szervezetnél sem verte ki a biztosítékot.

Mert lehet kevéssé szimpatikusnak találni a világ megmentésére minden jel szerint egyedül önmagát alkalmasnak tartó Julian Assange-t (bár nem nehéz észrevenni azt sem, hogy Assange negatív tulajdonságait a nemzetközi média hónapok óta módszeresen sulykolja belénk), mindennek azonban semmi köze ahhoz, hogy a WikiLeaksre - és a hozzá hasonló szervezetekre - óriási szükség van. És nem azért, mert az afrikai diktátorok kényszerbetegségeiről vagy európai kancellárok kevéssé elegáns politikai trükkjeiről feltétlenül tudomást kéne szereznünk ahhoz, hogy boldogulni tudjunk az életben, vagy, mert kevesebb lesz a háború és nagyobb a GDP, ha eldugott kínai falvakban is ismerik a diplomáciai apparátus éles nyelvét.  A WikiLeaks azért megkerülhetetlen szervezet, mert tevékenységének hála olyan disznóságokra is fény derülhet, amelyeket az államgépezet változatos és ellenőrizhetetlen kifogásokkal (nemzetbiztonsági érdek, államtitok, üzleti titok, stb.) egyébként rendre elfed előlünk.

Az információszabadságért küzdő szervezeteknek köszönhetjük ugyanis, hogy az amerikai katonák háborús túlkapásai napvilágot láthatnak. Vagy kicsit közelebbi példával élve, a közérdekű bejelentések miatt derülhet fény a legnépszerűbb fogyasztási cikkek árát illegálisan magasan tartó ágazati kartellekre, és a szivárogtatás jól-rosszul működő rendszerei teszik lehetővé, hogy nyilvánvalóvá váljanak az államilag támogatott beruházások körüli huncutságok, illetve a titkosított kormányzati megrendelések mögött megbúvó pénzmosási szisztémák. (Csak hogy egyetlen magyar történetet említsünk a sok közül, az Eclipse Zrt. azóta elhíresült eredetvizsgálatos ügyében a K-Monitor és a TASZ még tavaly kérte az adatvédelmi ombudsmant, hogy vizsgálja meg a cég állami intézményekkel kötött minősített szerződéseit, illetve a közbeszerzési eljárások nyakló nélküli titkosítására lehetőséget adó 143/2004-es kormányrendeletet. Az Eclipse Zrt. vezetőit időközben előzetes letartóztatásba helyezték, a kormányrendelet még mindig hatályos.)

Meggyőződésünk, hogy a jelenkori demokráciákban az információ szabadsága az egyik leghatásosabb fegyver a hatalom gyakorlóinak kordában tartására, amennyiben a civilek (és ez alatt koránt sem csak a civil szervezetek értendők) okosan és bátran tudnak élni a birtokukban lévő adatokkal, dokumentumokkal, történetekkel. Nem nehéz azonban megjósolni, hogy ha a hatóságokat a visszaélések felderítésénél rendre jobban izgatja a szivárogtatók, újságírók és bejelentők meghurcolása, soha senki nem fog személyes integritását és egzisztenciáját sutba dobva közérdekű információkat nyilvánosságra hozni. Sem Amerikában, sem Magyarországon, sem sehol máshol a világon.