Az orvosok kétharmadát próbálta valaki ismeretség alapján befolyásolni az elmúlt egy évben, miközben a hálapénz a 2021-es tiltás óta a korábbi töredékére szorult vissza – ez derül ki a K-Monitor és a Magyar Orvosi Kamara közel kétezer orvos részvételével készült kutatásából. A válaszokból egy olyan egészségügy képe rajzolódik ki, amelyből a borítékot nagyrészt sikerült kiszorítani, a protekciót és a magán- és közszféra összefonódását azonban nem. A visszaélések bejelentésére éppen azok a csoportok a legkevésbé hajlandók, amelyeket a legtöbb nyomás ér.

Teljesítmény-értékelés helyett kapcsolati tőke

A magyar egészségügyről szóló vitákban visszatérő állítás, hogy a közellátás azért teljesít gyengén, mert az orvosok nem dolgozzák le a munkaidejüket, miközben a magánpraxisukat építik. A megkérdezett orvosok ezt a leegyszerűsítő magyarázatot visszautasítják, helyette egy összetettebb diagnózis rajzolódik ki.

A bérekkel kapcsolatos elégedetlenség részben magyarázatot nyújthat az egészségügy problémáira. A válaszadók 61 százaléka szerint az állami ellátásban dolgozó orvosok bérezése nem áll arányban a munkaterheléssel és a felelősséggel. Az egészségügyi szakdolgozók bérezését ennél is borúsabban látják: 90 százalék szerint egyáltalán vagy inkább nem megfelelő. A magán- és közszféra közötti szakadék az orvosi bérekben is megjelenik: míg a csak közszférában dolgozó orvosok mindössze 25 százaléka elégedett a saját bérével, ugyanez az arány a magánszférában 51 százalék.

Hogyan lehetne növelni az orvosok motivációját és elköteleződését? Arra kértük a kitöltőket, hogy tíz pontot osszanak el a fizetésemelés és a jobb munkakörülmények között aszerint, melyik mennyire fontos a motiváció szempontjából. Az átlagos válaszadó fele-fele arányban osztotta el a pontokat (4,95, illetve 5,05 pont). Arra a kérdésre pedig, hogy a kiszámíthatóan értéktartó bérezés vagy a jobb munkakörülmények javítanák-e inkább a motivációt és az elköteleződést, 73 százalékuk válaszolta: a kettő csak együtt működik.

A közérzetről árulkodó adat, hogy amikor a válaszadók több érzést is megjelölhettek jelenlegi helyzetükkel kapcsolatban, 45 százalékuk választotta a túlterheltséget, 34 százalékuk a frusztrációt és 23 százalékuk a bizonytalanságot. Elégedettnek vagy megbecsültnek viszont csak minden tizedik orvos érzi magát. Azonban a leggyakrabban megjelölt érzés a reménykedés volt (56%).

Hogy mi a baj forrása, arról meglehetősen egységes álláspontot fejeztek ki a megkérdezettek (1. ábra). Az orvosok 82 százaléka szerint nincsenek hatékony, teljesítményalapú értékelési rendszerek az egészségügyben – ezzel ez a leggyakrabban megjelölt probléma. A válaszadók 69 százaléka szerint a vezetői pozíciókat gyakran nem teljesítmény, hanem lojalitás alapján töltik be, 63 százalék szerint pedig az előrejutás elsősorban a személyes kapcsolatokon múlik.

1. ábra – Vélemények a rendszer működési zavarairól

A hatékony teljesítményértékelés hiánya a mindennapokban visszajelzési vákuumként jelenik meg: az orvosok 54 százaléka szerint a feletteseitől és a kollégáitól, 33 százaléka szerint még a betegektől is kevés objektív visszajelzést kap a munkája minőségéről. Egy olyan hivatásban, amelynek minden döntése kockázatokkal jár, ez azt jelenti, hogy a legtöbb orvos lényegében visszhangtalan térben dolgozik. Se a jó teljesítménynek, se a rossznak nincs intézményes következménye.

Ehhez képest a „lazsálásról” szóló állítást (hogy sokan nem töltik ki a teljes munkaidejüket) csak 21 százalék fogadja el. Azt azonban már 44 százalék gondolja, hogy ha valaki mégsem tölti ki a munkaidejét, afölött az intézmények szemet hunynak.

Arra a kérdésre, hogy mely mechanizmusok megerősítésére lenne szükség, a lista élén az érdemalapú vezetőkinevezés áll (a válaszadók 92 százaléka tartja fontosnak). Ezt követi a visszajelzési kultúra fejlesztése (84%), az átlátható előmeneteli rendszer (83%) és a teljesítményalapú értékelés, illetve bérezés (80–80%). Vagyis az orvosok döntő többsége több és nagyobb jelentőségű teljesítményértékelést és visszajelzést szerezne.

A magánellátás: menekülőút, nem csodaszer

A köz- és a magánegészségügy határai sok esetben elmosódnak. A válaszadók 68 százaléka érzékelt már olyat, hogy egy kórházi osztályon úgy zajlik párhuzamosan köz- és magánellátás, hogy a kettő nincs világosan szétválasztva. Rendszeres esetekről 22 százalékuk számolt be. A kitöltők 19 százaléka maga is dolgozik mindkét szektorban, 10 százalékuk pedig már csak a magánszférában. Ennél is beszédesebb, hogy milyen benyomásaik vannak a magánellátásról és annak hatásairól a válaszadó orvosoknak (2. ábra).

A közkeletű vélekedést, hogy a magánellátás szakmailag jobb minőséget nyújtana az államinál, a megkérdezett orvosoknak mindössze 14 százaléka osztja. Ezzel ez az egyik legnagyobb egyetértéssel elutasított állítás a teljes kérdőívben. Abban viszont széles körű a konszenzus, hogy a magánszektorban könnyebb a munkavégzés: 84 százalék szerint komplikáció esetén a beteg visszakerül az állami rendszerbe, 79 százalék szerint a magánmunka szociálisan kevésbé megterhelő, 74 százalék szerint a komplikáltabb eseteket a magánellátás gyakran nem is vállalja el. Közel minden második orvos szerint előfordul, hogy a bevétel érdekében indokolatlan vizsgálatokat végeznek a magánszektorban. A magánszféra térnyerésétől sem várnak sokat: csak 22 százalék szerint javítja a közellátás minőségét, 31 százalék szerint pedig kifejezetten rontja.

2. ábra – Állítások a magánellátásról; kiemelve a szakmai színvonalról szóló állítás

Az egyszerűbb esetek magánszférába történő szelekciójának rendszerszintű következményei is lehetnek. Ha a magánszektor jellemzően az egyszerűbb, jól tervezhető eseteket látja el, akkor a komplikációk és a súlyos, sok erőforrást igénylő betegek a közellátásban landolnak. A két rendszer teljesítménye így egyre kevésbé lesz összemérhető: a közellátás statisztikái romlanak, a magáné javulnak, anélkül, hogy ez a gyógyítás tényleges minőségéről árulkodna. A felmérés eredményeiből ez a folyamat rajzolódik ki, ami egy látszólagos ellentmondást is megmagyarázhat: miért menekül a betege és az orvosa is a magánellátásba, ha az nem nyújt szakmailag jobb minőséget.

Ugyanakkor a válaszadók 62 százaléka indokoltnak tartaná, hogy a közfinanszírozás szabályozott módon kiterjedjen a magánellátás egyes formáira. Eközben csak 23 százalékuk tartja elfogadhatónak, hogy a gazdasági érdekek egyre nagyobb szerepet kapjanak a gyógyításban. Az orvosok tehát nem a magánellátástól féltik a rendszert, hanem a szektorok szabályozatlan keveredésétől. A határok elmosódásából következő kockázat például az, hogy magánszolgáltatók állami erőforrásokat használnak fel magánpraxisuk érdekében. A válaszadók 39 százaléka gondolja úgy, hogy egyes szereplők a közszféra erőforrásait magáncélra használják.

Problémák a beszerzési rendszerben

Külön kérdésblokkban vizsgáltuk a beszerzések körüli visszásságokat. Ezeket az eredményeket azok válaszai alapján közöljük, akiknek saját bevallásuk szerint van rálátásuk a beszerzési döntésekre (körülbelül 800 fő). Körükben 72 százalék szerint a jelenlegi központosított beszerzési rendszer hátrányosan érinti az ellátás minőségét. A kiválasztott cégeknek 66 százalék szerint vannak gyakran politikai vagy egyéb kapcsolataik, 61 százalék szerint pedig előfordul, hogy a rossz minőségű eszközök miatt nem tudnak megfelelő ellátást nyújtani. Azt, hogy a beszerzések során figyelembe veszik az orvosok szakmai visszajelzéseit, mindössze 25 százalék gondolja. Emellett 87 százalékuk tapasztalta már, hogy a beszerzett eszközök minősége jelentősen rontotta a munkája hatékonyságát vagy a betegellátás színvonalát. A képet tovább árnyalja, hogy a megkérdezettek 44 százaléka maga is olyan eszközökkel kénytelen dolgozni, amelyek nem felelnek meg a szakmai igényeinek, 37 százalékuk szerint pedig az intézménye aszerint választ beszállítót, hogy melyikük hajlandó a felhalmozott tartozások ellenére is szállítani.

A boríték visszaszorult

2021. január 1-jén – a többlépcsős orvosbéremelés első ütemével egy időben – bűncselekménnyé vált a hálapénz adása és elfogadása Magyarországon. Ezzel párhuzamosan a Magyar Orvosi Kamara etikai kódexe is zéró toleranciát hirdetett. A kelet-európai egészségügyi rendszerek évtizedes öröksége, a paraszolvencia így egyszerre két irányból került nyomás alá. A kutatás egyik legfontosabb eredménye, hogy az orvosok szerint ez a kombináció valóban átrajzolta a terepet: 31 százalékuk szerint a hálapénz mára gyakorlatilag megszűnt, 61 százalék szerint létezik még, de ritka, és csak 8 százalék tartja rendszeresnek.

A változás minden ellátási területen drámai (3. ábra). A szülészet-nőgyógyászatot a szigorítás előtti időszakra vonatkozóan az orvosok 94 százaléka tartotta hálapénzzel fertőzött területnek, a mai helyzet megítélésében ez az arány 29 százalék. A sebészetnél 91-ről 23, a fekvőbeteg-ellátásban 82-ről 11 százalékra esett ez az arány. A legkevésbé érintett háziorvosi ellátásban 32-ről 5 százalékra csökkent. A hálapénz tehát nem tűnt el teljesen, de a korábbi, szinte egyetemes gyakorlatból kivétel lett. Azok közül, akik szerint létezik még, és a saját szakterületükre nézve meg tudták becsülni az összegét, 29 százalék szerint ma jellemzően nulla forint cserél gazdát egy beavatkozásnál. Csak minden tizedik becsülte 50 ezer forint fölé az „átlagos” hálapénzt, bár a legnagyobb csoport (36%) szerint az összeg nagyon változó.

3. ábra – A hálapénz megítélt elterjedtsége területenként, a 2021-es szigorítás előtti és a mai helyzetre vonatkozóan

Ahol megmaradt, ott is átalakult a hálapénz. Akik szerint még létezik, azok kétharmada úgy látja, ma elsősorban a jobb bánásmód reménye tartja életben, 47 százalékuk szerint az őszinte hála, 45 százalékuk szerint a várakozás megkerülésének vágya. Csak minden ötödik válaszadó szerint fordul elő, hogy maga az orvos kéri vagy sejteti az ellenszolgáltatást. A formák jellemzően „puhábbak” lettek: a leggyakoribb említés az ajándék (66%). Készpénzes hálapénzről 42 százalék, alapítványi befizetésről 23 százalék tud. Említésre méltó, hogy 37 százalékuk szerint a hálapénz úgy él tovább, hogy a közellátásban nyújtott szolgáltatást magánúton fizettetik meg. A köz- és magánszféra összefonódása tehát részben a boríték helyébe léphetett.

A kutatás külön megvizsgálta, hogyan látják a leginkább érintett területek orvosai a saját szakterületüket (4. ábra). A szülészek szinte egyöntetűen, 99 százalékban megerősítik, hogy 2021 előtt területükön a hálapénz jellemző volt. Ez az arány magasabb, mint ahányan ezt kívülről gondolják róluk. A jelenre vonatkozóan viszont már negatívabbak a szülészetről szóló külső percepciók, mint az ezen a területen dolgozók saját meglátása. Míg a más területeken dolgozók 30 százaléka szerint jellemző a hálapénz a szülészet-nőgyógyászat területén, addig a szülészeknek csak 16 százaléka gondolja így. Más területeken is jellemző, hogy a külső és belső percepciók eltérnek.

4. ábra – A hálapénz megítélése az adott területen dolgozók és a többi orvos szerint

A kapcsolatok valutáját nem sikerült bevonni

Miközben a készpénz szerepe zsugorodik, a hozzáférés egyenlőtlensége maradt: az orvosoknak mindössze 3 százaléka gondolja úgy, hogy a jó ellátáshoz ma kizárólag a formális szabályok szerint lehet hozzájutni. A többség (65%) szerint a rendszer alapvetően formálisan működik, de a kapcsolatok számítanak – 31 százalék szerint pedig bizonyos helyzetekben csak kapcsolatokkal lehet boldogulni.

Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, azt az 5. ábra mutatja. A megkérdezettek háromnegyede szerint gyakori, hogy celebritások és közéleti szereplők soron kívüli vagy VIP-ellátást kapnak; 73 százalék szerint az ismerősök, rokonok soron kívüli ellátása, 70 százalék szerint pedig az orvosválasztásban élvezett kapcsolati előny gyakorinak számít. A szívességi várólista-módosítást 42 százalék látja gyakorinak, hálapénz reményében végzett indokolatlan kezelést pedig 8 százalék. A protekció mára jóval elterjedtebb jelenség, mint a pénzmotivált visszaélések. A kapcsolati tőke lett tehát az egészségügyi hozzáférés valutája. Ez a jelenség mélyítheti a társadalmi egyenlőtlenségeket: az orvosok 35 százaléka szerint a betegek társadalmi vagy anyagi helyzete érdemben befolyásolja az ellátás minőségét.

5. ábra – Informális gyakorlatok megítélt gyakorisága az ellátórendszerben

Gyakoriak továbbá a finanszírozás maximalizálása érdekében történő visszásságok. A megkérdezett orvosok fele szerint gyakori a túlkódolás, azaz amikor a finanszírozás maximalizálása érdekében rögzítenek felesleges diagnózisokat vagy beavatkozásokat. Gyakran előforduló jelenségnek látja 43 százalék azt, hogy az ellátást nem a szakmai indokoltság, hanem a volumenkorlát teljesítése vagy kihasználása vezérli.

A nem klinikai területeken ennél nyersebb visszaélésekről is beszámolnak. Az érvényes választ adók 73 százaléka szerint előfordul megvesztegetés az idősotthoni elhelyezéseknél, 30-30 százalék szerint a jogosítványokhoz és sportalkalmassági igazolásokhoz kötődő vizsgálatoknál, illetve a rokkantsági minősítéseknél. E kérdéseknél ugyanakkor kiugróan magas volt a bizonytalanok aránya, hiszen a legtöbb orvos nem lát rá ezekre a területekre. Így ezek az arányok a jelenséget ismerők percepcióját mutatják, nem a tényleges előfordulásuk gyakoriságát.

6. ábra – A vesztegetés megítélt jelenléte az ellátáson kívüli területeken

Az orvosok maguk is ellentmondásosan élik meg az informális gyakorlatokat. Azt, hogy az állami intézmények pénzért kényelmi szolgáltatásokat nyújtsanak (külön szobát, jobb étkezést), 57 százalékuk elfogadhatónak tartja. Amikor viszont azt kérdeztük, mekkora belső konfliktust okozna nekik, ha egy ismerősük kérné, hogy segítse soron kívül bejutni egy vizsgálatra, 55 százalékuk jelzett kényelmetlenséget, és csak 23 százaléknak nem okozna ez gondot. A rendszer tehát olyan gyakorlatot tart fenn, amellyel a működtetőinek többsége maga sincs kibékülve.

Kiket érint leginkább a protekció?

A kérdőív arra is rákérdezett, előfordult-e az elmúlt egy évben, hogy valaki ismeretség alapján próbálta befolyásolni a válaszadót. Ide tartozik például, ha valaki soron kívüli ellátást, időpontot vagy a szabályok rugalmas kezelését kéri. Az orvosok 66 százalékával legalább egyszer megtörtént ez, 12 százalékukkal rendszeresen. Az, hogy ki válik célponttá, nem véletlenszerű (7. ábra). Logisztikus regressziós modellünk a munkaszektor, a pályán töltött idő és a nem együttes hatását vizsgálja. Eszerint a befolyásolási kísérletek a köz- és a magánszférában egyszerre dolgozókat érintik a leginkább (76%), ami újabb jele lehet a két szektor tökéletlen elkülönülésének. Őket követik a csak közszférában dolgozók (67%), a csak magánszférában praktizálók körében pedig a legalacsonyabb az arány (47%).

Figyelemre méltó a pályán töltött idő szerinti mintázat is: a 20 évnél régebben praktizálók lényegesen kisebb valószínűséggel számolnak be befolyásolási kísérletről (60%), mint a fiatalabb kollégáik (71–75%). A nőket valamivel gyakrabban próbálják befolyásolni (68%), mint a férfiakat (63%), bár a különbség statisztikai értelemben nem szignifikáns. A modell legfontosabb üzenete mindenesetre az, hogy a protekciós nyomás nem egyenletesen terül szét a rendszerben: oda koncentrálódik, ahol a szűkös kapacitás és a hozzáférési alternatíva – a magánút – egy kézben találkozik.

7. ábra – Az ismeretségi alapú befolyásolási kísérlet becsült valószínűsége háttérjellemzők szerint (logisztikus regresszió)

Ahol a legnagyobb a nyomás, ott a legkisebb a jelzési hajlandóság

Ha ennyi visszásságot látnak az orvosok, miért nem hallani róluk többet? A kutatás erre adja a legnyugtalanítóbb választ. Arra a kérdésre, hogy milyen valószínűséggel jelentene visszaélésre utaló jelenséget, a válaszadóknak kevesebb mint fele (45%) mondta, hogy inkább vagy biztosan jelentene. Csupán 12 százalék biztos benne, hogy megtenné a jelzést. A hallgatás ugyanakkor nem elvi elzárkózás: kategorikusan csak minden tizedik orvos mondja, hogy biztosan nem jelentene; a legnagyobb csoport (45%) az inkább nemet mondóké.

A bejelentés valószínűségét szektor, tapasztalat és nem szerint szintén regressziós modellel vizsgáltuk (8. ábra). E szerint legnagyobb valószínűséggel a csak magánszférában dolgozók hajlandók bejelentést tenni (59%), a legkevésbé pedig éppen a két szektorban egyszerre dolgozók (38%). Ez utóbbi csoport az, ami a leginkább ki van téve befolyásolási kísérleteknek. A pálya elején állók nyitottabbak (51%), mint a 20 évnél régebben praktizálók (43%). A férfiak és nők bejelentési valószínűsége közel azonos.

8. ábra – A visszaélés-bejelentési hajlandóság becsült valószínűsége háttérjellemzők szerint (logisztikus regresszió)

Mi tartja vissza az orvosokat a bejelentéstől (9. ábra)? A leggyakrabban említett akadály az, hogy nem áll rendelkezésre biztonságos csatorna (39%), hogy az egyedi lépéseknek nincs értelme, amíg maga a rendszer a probléma (36%), és hogy úgysem történne semmi (33%). A kollégák elárulásának érzése (24%) és a retorziótól való félelem (19%) csak ezek után következne. Ezt a diagnózist támasztja alá, hogy mindössze az orvosok 12 százaléka szerint működik hatékony visszaélés-bejelentési mechanizmus a saját intézményében, a szakmai működés és a gazdálkodás átláthatóságát csak 17 százalékuk látja biztosítottnak, a betegpanasz-kezelés rendszeréről pedig 22 százalékuk gondolja, hogy valódi védelmet nyújt. Közben csak 30 százalékuk szerint kapnak az orvosok megfelelő tájékoztatást a korrupcióval kapcsolatos szabályokról. A rendszer tehát nemcsak csatornát nem ad, hanem iránytűt sem.

9. ábra – A bejelentés akadályai (több válasz volt megjelölhető)

A nyílt válaszokban az orvosok maguk fogalmazzák meg, mi mozdítaná ki a rendszert a hallgatásból:

„Lehessen hatékonyan bejelentést tenni, ami nem feltétlenül anonim, de titkosan kezeli az adataimat.”

„Ha bizonyíthatóan megtörtént, akkor legyen valós következménye.”

„A szakmai működés minőségi mutatóinak korrekt publikálása, a teljes transzparencia a visszaéléseket is megszünteti.”

Mit javasolnak az orvosok?

Két nyílt kérdés arra kereste a választ, mit lehetne tenni a protekció és a rejtett előnyök visszaszorításáért. A kérdésre több mint hétszáz szöveges válasz érkezett, melyek két visszatérő gondolat köré rendeződtek. Az első: a korrupció oka a hiány, kezelése ezért nem elsősorban rendészeti kérdés.

„Az ellátási hiányok megszüntetése. A hiány szükségszerűen vezet korrupcióhoz.”

„Semmiképpen nem kriminalizálni kell! Jelentősen fejleszteni kell az ellátás színvonalát.”

„Megfelelő díjazás, a kapacitáshiány megszüntetése. A surranó pályákat mindig mennyiségi és minőségi kapacitáshiány hívja életre.”

A második a kultúraváltás, amely a fiatalabb orvosgenerációk körében a számok szerint már zajlik is:

„Generáció- és szemléletváltás. Ki kell kopjon az idősebb orvosok és betegek szokásaiból.”

A kérdőív zárt kérdései ugyanezt üzenik, ráadásul sorrendet is kínálnak. Ha az orvosokon múlna, az első lépés az érdemalapú vezetőkinevezés lenne (92% tartja fontosnak), a második a visszajelzési kultúra és az átlátható előmenetel kiépítése (84, illetve 83%), és csak ezek után következik a teljesítményalapú bérezés (80%). Feltűnő, hogy a lista minden eleme olyasmi, ami nem elsősorban pénzkérdés. Többségük alapját annak a mérési és érdemelvű kultúrának a megteremtése jelentené, amelynek hiányát a cikk elején idézett 82 százalék jelezte.

A kutatás fő tanulsága a sok visszásság ellenére is biztató. A 2021-es hálapénztilalom azt bizonyította, hogy egy évtizedekig megingathatatlannak hitt informális intézmény is felszámolható. A protekció ellen ugyanez a recept nehezebben vethető be: a kapcsolati előnyöket nem lehet betiltani. Leértékelni lehet őket, például átlátható várólistákkal, valódi kapacitásokkal, működő bejelentési csatornákkal és olyan előmeneteli rendszerrel, amelyben az érdem többet ér a lojalitásnál.

A módszertanról

Adatfelvétel és minta. A K-Monitor és a MOK online kérdőívét 2026. február 20. és május 26. között 1 971 orvos töltötte ki. Az adatokat nem × korcsoport × megye szerinti iteratív arányosítással (raking) súlyoztuk a kamarai alapsokaságra (N = 31 716). A cikkben közölt százalékok súlyozott értékek; az elemszámok (n) súlyozatlanok. Az 50 fő alatti részmintákra épülő eredményeket jelöljük, a 30 fő alattiakat csak jelzésértékűnek tekintjük.

Kérdésblokkok és bázisok. A skálás kérdéseknél a „nem tudja / nem válaszol” válaszokat a megoszlásokból kihagytuk. A hálapénz mai elterjedtségére vonatkozó kérdést (K41a) csak azok kapták meg, akik szerint a hálapénz ma is létezik; azok, akik szerint megszűnt, a „nem jellemző” kategóriában szerepelnek. A beszerzési kérdéseket (K22, K24) azok körében közöljük, akiknek saját bevallásuk szerint van rálátásuk e döntésekre. A teljes mintán számolt arányok ettől érdemben nem térnek el.

Regressziós modellek. A két többváltozós elemzés bináris logisztikus regresszió, súlyozott adatokon, robusztus standard hibákkal. Az eredményváltozók: (1) érte-e ismeretségi alapú befolyásolási kísérlet az elmúlt egy évben (K42; modell-N = 1 597); (2) inkább vagy biztosan bejelentene-e visszaélésre utaló jelenséget – szakmai határátlépést vagy anyagi ellenszolgáltatás kérését – (K47; modell-N = 1 318, a nem tudja/nem válaszol válaszok kihagyásával). Magyarázó változók: munkaszektor, a pályán töltött idő és nem; a nemükről nem nyilatkozókat (n = 9) a modellekből kihagytuk. Az ábrák átlagos becsült valószínűségeket mutatnak 95%-os konfidencia-intervallummal. Az életkort a pályán töltött idővel való szoros korrelációja miatt nem szerepeltettük külön; az eredmények keresztmetszeti összefüggések, nem oksági állítások. A teljes regressziós táblázatokat a szerzők kérés esetén rendelkezésre bocsátják.

Korlátok. A kérdőívet önkéntesen kitöltő orvosok mintája a súlyozás után is önkiválasztott: feltehetően felülreprezentálja azokat, akiket a téma erősebben foglalkoztat. Az eredmények percepciókat és önbevallást mérnek, nem regisztrált eseteket: hálapénz és a protekció megítélt elterjedtsége ezért nem azonos a tényleges gyakorisággal, az időbeli összehasonlítás (2021 előtt és ma) pedig visszaemlékezésen alapul. E korlátok a szintekre vonatkozó becsléseket érintik leginkább; a csoportok közötti különbségek és a változás iránya ennél robusztusabb eredmények.

Az elemzéshez készült gyorsjelentés és kereszttáblák itt érhetők el.