Cikksorozatunk első és második részében nemzetközi példák alapján, valamint a közép-kelet-európai igazságtételek tapasztalatain keresztül vizsgáltuk a vagyonvisszaszerzési eljárások sorsát és e „sors” valójában nagyon is alakítható tényezőit. Jelen posztban azokat a konkrét jogi megoldásokat járjuk körül, amelyek meghatározók a vagyonvisszaszerzés folyamatában, a magyar szabályozás mellett bemutatva a nemzetközi és uniós jogi kereteket is. 

 A kép forrása: Kecskemétfilm

A K-Monitor 2025 nyarán átfogó projekt keretében kezdte kutatni a korrupcióellenes büntetőjogi eszközök hatékonyságát. Ennek során 12 szakértővel interjút is készítettünk, akik bíróként, ügyvédként, ügyészként, közigazgatási szakemberként a napi munkájuk során közvetlen tapasztalatokat szereztek a rendszerszintű korrupcióval kapcsolatos hazai eljárásokról, vagy éppen kutatóként foglalkoztak a témával. A megkérdezett szakértők számos értékes információval járultak hozzá a jogi szabályozás értékeléséhez, a rendszerszintű korrupció társadalmi szívósságának magyarázatához, és hasznos javaslatokkal szolgáltak a lehetséges jogi-társadalmi-politikai megoldásokra is. A kérdések között hangsúlyosan szerepeltek a vagyonvisszaszerzés problémái, a következőkben e szakmai véleményekből kiindulva vesszük számba, majd összegezzük a jogintézmény hazai működésének tapasztalatait.

1. Korrupciós tényállások és a hozzájuk kapcsolódó joggyakorlat

"Nem nagyon lehet kitalálni újat."

Bár nem ezzel szokták kezdeni, a bűncselekményből származó vagyon visszaszerzésének előfeltételét jelenti a büntetőjogi – kivételesen más jogági – felelősség megállapítása: ki hogyan követte el a korrupciós cselekményt, ez milyen büntetőjogi tényállásba illeszkedik, és bizonyítható-e ennek a tényállásnak minden eleme. A hazai szabályozásban a rendszerszintű korrupciós magatartások leginkább a hűtlen kezelés, a hivatali visszaélés, a sikkasztás, a költségvetési csalás, a vesztegetés, a befolyással üzérkedés, a versenykorlátozó megállapodás közbeszerzési és koncessziós eljárásban, illetve a pénzmosás tényállásával írhatók le, amelyek jogi alapjai a megkérdezett szakértők szerint alapvetően rendben vannak. 

A szakemberek szerint tehát a magyar jogrendszerben megvannak azok a minősítési lehetőségek, amelyek teljesen le tudják fedni az elkövetők felelősségét, és a büntetési tételek is a helyükön vannak. Például a vesztegetés elkövetési magatartásának is annyira tág a megfogalmazása, hogy ez a bűncselekmény voltaképpen egyből befejezetté válik, hiszen nemcsak az előny nyújtásában megnyilvánuló magatartások minősülnek vesztegetésnek, hanem a nyújtóval vagy az elfogadóval történő egyetértés is – és nehéz bármiféle olyan cselekvést elgondolni, amely az egyetértésnél szélesebb. „A büntetőjog az mindig a még leginkább összefogott és rendben tartott joganyagok közé tartozott az országban, amit a NER sokkal kevésbé vert szét, mint bármi mást. Szerintem részben azért, mert nem fél tőle, hiszen a büntetőjoghoz az kell, hogy valaki alkalmazza, és nem az anyagi jogi szabály irányából közelítették meg a rezsimvédelmet, hanem az eljáró szervezeteknek a megregulázásából.” A vélemény megfogalmazója szerint ezért nincs fenntartása Magyarországnak az uniós korrupcióellenes irányelv tervezetével szemben sem, mert az abban előírt büntetőjogi jogalkotást már megugrotta. Több interjúalany hangsúlyozta, hogy a további jogalkotás nem is feltétlenül vezetne jóra, sőt inkább a jogi apparátus egyszerűsítésére lenne szükség, mert helyenként már a jogászok is elvesznek a jogszabályok végtelen labirintusában.

Egyedül a jogi személyek felelősségére és a bűnszervezetre vonatkozó szabályozással kapcsolatban merült fel kritikaként, hogy azok átláthatatlanok, nem alkalmazhatók jól, vagy éppen finomításra szorulnak. Az eddigi bírói gyakorlatban egyébként Czine Ágnes szakirodalmi véleménye szerint azért nagyon ritka a jogi személy büntetőjogi felelősségre vonása, mert a törvény csak a jogi személy nevében vagy érdekében cselekvő természetes személy szándékos elkövetését szankcionálja, “a gyakorlat viszont azt mutatja, hogy gyakran a jogi személy érdekében elkövetett bűncselekményeknél a tipikus bűnösségi alakzat a gondatlanság”. Több megkérdezett szakértő szerint a jogi személyek felelősségének szabályozása azért sem használható igazán a korrupciós ügyekben, mivel bukócégek segítségével nagyon egyszerű eltüntetni a vagyontárgyakat, de még ténylegesen működő cégek is gyakran megszűnnek a 6-8 évvel későbbi büntetőper idejére. (Ezt a véleményt annyiban érdemes kiegészíteni, hogy fiktív céghálózatokat jellemzően kevésbé szem előtt lévő szereplők használnak, a nagy ágazati szereplőknek erre nincs szükségük.) Az interjúalanyok problémaként említették még, hogy szigorodtak a bűnszervezet megállapíthatóságának feltételei (tartós, strukturált együttműködés és legalább ötévi szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény elkövetésének szándéka kell hozzá), így most kevesebb esetben lehet ezt megállapítani. Igény volna továbbá a hivatali visszaélés tényállásában az állami vezetők felelősségének további szigorítására, illetve speciális problémaként felmerült az országgyűlési és önkormányzati képviselők jogalkotásért való felelőssége is, akik adott esetben jogszabályokkal torzítják a gazdasági versenyt.

A bűnösök felelősségre vonásának akadályát azonban inkább jogértelmezési problémák, ismerethiány és bizonyítási nehézségek jelentik a szakemberek szerint. Így például nem igazán fogadta be a magyar jogi gondolkodás a jogi személy büntetőjogi felelősségének eszméjét – ez a kontinentális jogszemlélettel általánosságban összefüggő probléma –, holott a cégek belső kontrollrendszerének hiánya már megalapozhatná a büntethetőséget. Ligeti Miklós, a Transparency International Magyarország jogi igazgatója szerint „például a német eljárásokban még nagyon sztrikten természetes személyekre engedik alkalmazni a büntetőeszközöket. Ezt úgy oldották meg, hogy a jogi személlyel szembeni intézkedések, eljárások, azok mind közigazgatási eljárásban vannak, tehát az nem Rechtswidrigkeit, nem jogellenesség, hanem Ordnungswidrigkeit, közigazgatás-ellenesség, és ők ezt viszonylag hatékonyan tudják működtetni.” Ugyanakkor egy állami szervezet – mutat rá egy másik szakértő –, amelynek például a közbeszerzési szabályok megsértése miatt állapítja meg a felelősségét a bíróság, a kiszabott pénzbírságot nyilvánvalóan közpénzből fizeti meg. Másik kérdés, hogy amikor a szervezet vezetője szembesül a szervezeten belül elkövetett bűncselekménnyel, akkor akár büntetőjogi vagy polgári peres úton is követelnie kellene a kár megtérítését az elkövetőtől, és ha ezt nem teszi, ő maga is bűncselekményt követ el. „A döglött macskát egy darabig lehet dobálni a szomszéd kertbe, de előbb-utóbb valakinek felelni kell érte.” Ilyenkor gyakorlatilag a mulasztó vezetőre száll át a felelősség, hiszen ő teszi lehetővé, hogy ez a potenciális kár valóban ne térüljön meg, és így akár hivatali visszaélésért vagy bűnpártolásért is elítélhetik. Fontos persze a nagyságrend, pár tízezer forintos ügyben, amikor mondjuk egy munkavállalón kellene behajtani az okozott kárt, nincs nagy társadalomra veszélyessége annak, ha a vezetőség ettől eltekint. Az interjúalanyunk szerint ugyanakkor pont ezekben az ügyekben szokták mégis megtenni, a százmilliós sikkasztások elkövetőinek meg nem mennek utána. Vadász Viktor, a Transparency International Magyarország kuratóriumi tagja az eljáró hatóságokkal kapcsolatos kritikaként fogalmazta meg viszont azt, hogy nincsenek kiterjedt és naprakész információik a korrupció mintázatairól, megjelenési formáiról és beágyazottságáról sem. Más szakértők hozzátették, hogy a gazdasági bűncselekmények eleve feltételezik a mögöttes polgári jogi vagy egyéb jogági szabályozás ismeretét, ami szintén nem magától értetődő a nyomozó hatóságoknál, különösen ha maga a háttérjogszabály vagy annak a büntetőjogi leképezése is értelmezési nehézségeket vet fel.

Az elméleti és gyakorlati szakemberek szinte mindegyike kiemelte, hogy a szerteágazó hűtlen kezeléses tényállásokat és a bűnszervezeti elkövetést kifejezetten nehéz bizonyítani. A hűtlen kezeléshez például azt kellene kimutatni, hogy az nem egy rossz „üzleti döntés”, hanem egy nyilvánvalóan elfogult döntés volt valakinek a javára, felborítva az esélyegyenlőséget. Ennek érdekében olyan háttérjogszabályi fogalmakat kellene alkalmazni, mint a megengedett kockázat, a károkozás fokozatossága vagy a jó gazda gondossága. Ahogy az egyik szakértő felhívta rá a figyelmet, ez egy százéves tényállás, amely eredetileg nem is a közvagyonnal való visszaélés szankcionálására született, hanem egy magánpiaci megbízó vagyonának, sőt egyes jogtörténeti források szerint a király várának hűtlen kezelésére vonatkozott. Ligeti Miklós szerint is inkább annak szankcionálására alkalmas, ha például a gyám a kocsmában elissza a gyámolt vagyonát, arra nem, hogy állami vagyonok magántőkealapokba csorgatásával vállalt gazdasági kockázatot büntetőjogilag értékelje. Többek szerint éppen ezért a korrupció megfogása a hűtlen kezelésen keresztül egyértelmű zsákutca, mivel annyi bizonyítható csupán, hogy valaki hozott egy veszteséget okozó döntést. És például egy önkormányzati ingatlan eladásakor nem mindig van összehasonlítható tranzakció, öt-hat év távlatából pedig már senki nem vállalja, hogy az akkori gazdasági helyzetet megítélje. Ezért tarthatott a terézvárosi képviselő-testület felelősségének megállapítása is tizenöt évig. A nehézségeket fokozza, hogy nem egyértelműek a közbeszerzési és az állami vagyon kezelésével kapcsolatos szabályok, ilyenkor fel kell tárni az adott szerv SZMSZ-ét, a vagyongazdálkodási szabályzatát, a közbeszerzési törvénynek is minden ága-bogát, hogy kiderüljön például: a konkrét ügyben lehetséges volt-e a tárgyalásos pályáztatás. Ami a jogalkotók visszaélésszerű jogalkotásért való felelősségét illeti, az is rendkívül nehezen bizonyítható, egy szakértő szerint csak akkor lehetne megállapítani, ha volna hangfelvétel arról, hogy kifejezetten a pénz kifolyatása érdekében hoztak például egy rendeletet. Ezért is van különösen nagy jelentősége a közérdekű bejelentők védelmének, illetve olyan ösztönzőknek, amelyek elősegítik, hogy a visszaélések tanúi megosszák az üggyel kapcsolatos ismereteiket.

Az interjúkból kiderült továbbá, hogy a hivatali visszaélés során is hasonló bizonyítási nehézségek adódnak, már csak azért is, mert a megfelelő szabályzatok vagy munkaköri leírások híján – ez különösen tipikus a kormányzatból kiszervezett különböző háttérszervezetekben – sokszor az sem világos, milyen hatásköre vagy egyéb kötelezettségei voltak az elkövetőnek, amiket megszeghetett, illetve a kiszervezés miatt ő maga már nem is minősül hivatalos személynek. A kiszervezés ezért önmagában is felvethet bűncselekményi minősítést. A hanyag kezelés tényállását – mint a hűtlen kezelés gondatlan alakzatát – pedig éppen a jogszabályokba foglalt vagyonkezelési kötelezettség üresíti ki, a szándékosság ugyanis a rögzített kötelezettségek elvárt ismerete miatt eleve fennáll.

A szakértők szerint általános probléma, hogy ha a korrupció a felek szándékainak megfelelően megvalósul, akkor nincs érdekelt a folyamatban, aki föltárná. Ez nemcsak a nyomozó hatóságokra érvényes, amelyekben a politikailag érzékeny ügyek felderítésére eleve kisebb a hajlandóság – „a feljelentés, hát azért azt ugye látjuk, hogy az viszonylag ritkán talál be” –, hanem azokra a szereplőkre is, akiknek információjuk van a korrupciós tevékenységről: „Mindenki gyanítja, meg mindenki beszél róla, meg mindenki készpénznek veszi, de azok a szereplők, akik be tudnának számolni róla közvetlenül, azok nem érdekeltek, hogy ezt feltárják.” Ebben szerepet játszik az is, hogy például egy vesztegetési ügyben az aktív és a passzív vesztegető között érdekegység van, hiszen mindketten bűncselekményt követtek el, és egyikük sem szeretne felelni érte. Mint egy interjúból kiderült, gazdasági társaságok esetében gyakori eljárás, hogy ha lebukik valamelyik munkavállaló vagy vezető, akkor közös megegyezéssel elbocsátják, és inkább benyelik a jogtalan vagyongyarapodását, csak hogy ne kerüljön veszélybe a társaság reputációja, vagy ne rántsa magával a lebukott személy a további elkövetőket. De az is előfordul, hogy a menekülőútért cserébe a vezetők részesülnek az ellopott vagyonból. Az erről beszámoló szakértő szerint voltaképpen akkor van érdemi információ, ha valaki vesztesen jön ki egy ügyletből, és ezért érdekeltté válik abban, hogy feltárja, miként zajlott a dolog. A sikeres korrupció ellen ezért álláspontja szerint legfeljebb külső megfigyelők lépnek fel, akik viszont nyilvánvalóan nem rendelkeznek annyi ismerettel, mint a résztvevők, és ezért a feljelentésüket sem tudják kellőképpen alátámasztani. (Megjegyzendő ugyanakkor, hogy több közelmúltbeli ügy tanúsága szerint a tanúk vagy – kisebb súlyú – résztvevők is kezdeményezhetik a feltárást, ha az adott cselekmény átlépi a morális határaikat.) Az interjúalanyok beszéltek a hazai bejelentővédelem elégtelenségéről is, illetve arról, hogy az ügyészség a lehetségesnél kevesebbszer alkalmazza – vagy reklámozza – az egyezség intézményét. Olyan vélemény is elhangzott, hogy bizonyos esetekben, főként zártabb vidéki közegekben nehezen megugorható akadály a gazdasági szereplőknek jogi képviselőt találni, ha feljelentést akarnak tenni. Ahogy egy gazdaságra rálátó interjúalany mondta, előfordul, hogy nem vállalják az ügyvédek, hogy szembemenjenek polgármesterrel, kormányzati szereplőkkel.

A szakértők, például Laczó Adrienn szerint nehéz bizonyítani továbbá a régebbi ügyeket, hiszen a bizonyítékok beszerzése utólag szinte lehetetlen. A frissebb ügyekben a lehallgatás, egyéb titkosszolgálati eszközök révén nagyobb eséllyel állnak rendelkezésre a szükséges bizonyítékok. „Alapvetően a büntetőeljárások zöme azért azon alapul, hogy vagy vannak nagyon tuti tárgyi bizonyítékok, vagy valaki beszél, van valami személyi bizonyítás. Ha egyik sincs, akkor nem nagyon működik. [...] Tehát igazából nincs olyan tárgyi bizonyítás, ami egyértelműen bűncselekményre utalna, vagy legalábbis nehéz elképzelni, vagy nagyon hülyének kell lenni, bocsánat, a másik oldalnak.” De a szakember szerint a személyi bizonyítás is mindig kétséges kimenetelű, hiszen még az egyezségkötés sem csodafegyver: visszatáncolhat belőle a delikvens, így relativizálódik a vallomása, mire sor kerülne a tárgyalásra. Ezért van az egy másik szakértő szerint, hogy a nyomozó hatóságok még az egyezségkötésre alapozott ügyekben is inkább minden módon végignyomozzák az ügyet, ezáltal pedig elvész az intézmény előnye: az időnyereség és az egyszerűsítés lehetősége. Ráadásul minél szerteágazóbb az ügy, minél több ág és állítás van benne, annál könnyebb ellene védekezni, és annál nagyobb eséllyel hal el az eljárás valamelyik szinten. Ez történt a Questor-ügyben, és ez fenyeget például az MNB-ügyben is. A szakértő szerint megoldás lehetne, ha ilyenkor csak a fő ágakra fókuszálna a nyomozó hatóság, még ha ez az officialitás-legalitás elve ellen hat is. Az opportunitás elve épp erre jó: ez Ligeti Miklós szerint is segíthetne, hogy ne vesszenek el a hatóságok az ügyben. Ez a megoldás azonban mind a szocializációjukkal, mind a társadalmi elvárással szembemegy.

2.  A büntetőeljárás szabályozása és nehézségei

„A büntetőeljárás azért az úgy van felépítve, hogy nem igazán predesztinálja a nyomozót arra, hogy menjen, ameddig csak tud, hanem megelégszik azzal, hogy felmutat egy eredményt.”

Közelítve a vagyonvisszaszerzés eljárási szabályaihoz, érdemes számba venni a büntetőeljárás egészére általában jellemző hiányosságokat is. Az interjúkban a hatékony büntetőeljárások elsődleges akadályaként jelent meg a leterheltség: ez az alulfinanszírozottság, valamint az abból fakadó eszköz- és emberhiány következménye, amelyhez a nyomozóhatósági szintek és az igazságszolgáltatás régiói közötti egyenlőtlen ügyteher is hozzájárul. Egy válaszadó így foglalta össze a helyzetet: „egy területen nincs létszámhiány és kapacitáshiány: ez a bűnözői kör”. Ráadásul jó minőségű statisztikai adatok sincsenek sem a leterheltségről, sem a rendszerszintű korrupciós bűncselekményként minősíthető ügyekről. A megfelelő finanszírozás ugyanakkor a szakértők szerint pusztán politikai akarat kérdése, ha ezt fontosnak gondolja a kormányzat, akkor találhat rá forrást.

Laczó Adrienn szerint a teljeskörű feltárás ellen hat az is, hogy ha például a nyomozó hatóság egy öt láncszemből álló korrupciós láncolatnak az első két láncszeménél megáll, akkor is van egy eredményes nyomozása, amelyből lesz egy eredményes elítélés. A tényleges haszonélvező ettől sokkal több lépésre van, és azt a szintet már nagyon nehéz bizonyítani. Más szakemberek azt emelték ki, hogy az erőforráshiány és a bürokratikus teher, amely például a hatékony informatikai rendszerek és az adminisztrációs személyzet hiányából fakad, ördögi körként fokozza a hivatalból való elvándorlás mértékét, csupán a NAV-nál és a büntetés-végrehajtásban történtek előremutató informatikai fejlesztések. Emellett olyan vélemény is elhangzott, hogy hiányzik a csapatmunka is a büntetőeljárásokból és az ügyészek munkastílusából: magányos „bozótharcosok” küzdenek az eljárás minden szintjén, ami nyilvánvalóan szintén nem hatékony, mivel nem ad lehetőséget a specializálódásra és a feladatok megosztására. De a büntetőeljárás egészében jellemző az ügyek extrém elhúzódása, például a túlbizonyítás említett igénye miatt.

És hát több interjúalany szerint probléma van a vezetők szakmai integritásával is, főleg felsőbb szinteken. Emiatt ugyan lehet, hogy jól koordinálják büntetőeljárások nagy részét, olyan korrupciós ügyeket viszont megakasztanak, amelynek szálai túl magasra nyúlnak. Ahogy Laczó Adrienn fogalmazott, „nagyon gyakran ezek a magas, feljebb levő láncszemek a társadalmi pozíció szempontjából is magasabban vannak, tehát olyan nehezen, óvatosan próbálják, ha egyáltalán próbálják azokat bekeríteni, és nagyon gyakran föladják”. Az ügyészség tehát legfeljebb ilyen vak tyúk is talál szemet alapon fut bele egy-egy kormányzati korrupciós ügybe, amit már nem tud kikerülni, ezért nyomoznia kell. Egy másik szakember szerint ezt a nyomozóhatósági hozzáállást jogszabályi oldalról segíti az is, hogy mivel például a felderítési szakasznak nincs határideje, a nyomozást addig folytathatják, ameddig akarják, ezzel is meghiúsítva az eredmény elérését. Ez egyébként felveti a bűnüldöző szervek vezetőinek felelősségét is, de a szándékosságot ebben az esetben is szinte lehetetlen lenne bizonyítani. Nem függetlenül az előzőektől egy szakértő problémaként jelölte meg azt is, hogy a nyomozó hatóságot technikailag támogató szakszolgálat nálunk a titkosszolgálati szervezet része, ugyanígy nincs független korrupcióellenes ügyészség sem.

Az utóbbi interjúalany arra is felhívta a figyelmet, hogy adott esetben egy megelőző közigazgatási, közbeszerzési eljárás vagy akár az OLAF fellépése is meghiúsíthatja a büntetőeljárást azzal, hogy az érintettek értesülnek a hatóság gyanújáról. Laczó Adrienn szerint pedig ha egy nagy értékű ingatlan átjátszására politikai döntés alapján került sor, akkor jó eséllyel már az ötödik tulajdonosnál fog tartani a vagyontárgy, mire egyáltalán sorra kerül az ügy. De meglátása szerint azokkal az ingatlanokkal sem egyszerűbb a helyzet, amelyek maradnak az eredeti tulajdonosnál, pl. az európai forrásokból épült hasznavehetetlen lombkoronasétány, kilátó a semmi közepén, mert a sokszoros kivitelezés ára, amit valaki hazavitt, hosszabb idő elteltével már szintén nehezen követhető nyomon.

Egy másik szakember a határokon átnyúló ügyletek esetében problémaként vetette fel az egyes országokban folyó eljárások széttagoltságát is. Például ha egy áfa-csalás több szakaszát vagy az alapbűncselekményt és a pénzmosást az érintett országok szerint különválasztják, az könnyen ahhoz vezethet, hogy nem jutnak el a lényeges információk az egyes nyomozó szervekhez, akik így akár ellentétes végeredményre is juthatnak. Ha viszont az Európai Ügyészség úgy működik, mint egy permanens közös nemzetközi nyomozócsoport – és a gyakorlatban ez történik –, akkor az nagyon hatékony nyomozást tud eredményezni.

3. A vagyonvisszaszerzési eljárás és az akadályok

„Anyunak hirtelen lesz egy disznóhizlaldája, akkor azt már nagyon nehezen lehet elkobozni.”

A vagyonvisszaszerzési eljárást, bár jogszabályi előzményei megvoltak, 2013 júliusától tartalmazza önálló eljárásként a Be. Az azóta eltelt évek tapasztalatai meglehetősen vegyesek az intézmény működőképességével kapcsolatban. A megkérdezett szakértők között abban látható volt az egyetértés, hogy – a kaotikusan szabályozott zár alá vétel kivételével – jellemzően itt sem a jogszabályi alapok, hanem az alkalmazási nehézségek állítanak korlátot az eljárások hatékonysága elé. A vagyonfelkutatás, vagyonbiztosítás (befagyasztás), lefoglalás, zár alá vétel, elkobzás és a vagyonkezelés az alkalmazásukat tekintve egyenként is problémás intézmények – ahogy azt a következőkben vázoljuk –, a rossz gyakorlatok együttes hatása pedig voltaképpen megmagyarázza a korábbi posztjainkban említett alacsony visszaszerzési rátát.

Az interjúk alapján általános vélemény, hogy a büntetőjogi felelősség mellett háttérbe szorul a vagyonvisszaszerzés, ami kapcsolódik a kapacitásbeli problémákhoz, magas munkaterhekhez (hiszen sokszor egyszerre 60-80 ügyet visz egy nyomozó), az alacsony bérekhez, az érdekeltség hiányához. Egy interjúalany szerint a fluktuáció mértékére jellemző, hogy 2-3 évnél tovább nem marad senki. A kormányváltások hektikus tisztogatásaihoz pedig még nehezebb összeszedni a közjó iránti elhivatottságból saját egzisztenciájukat kockáztató szakembereket, akik ilyenkor mindig ki vannak téve egy újabb kormányváltás utáni fordulat bosszújának is: „Nem fog szaladni a profession.hu-n, hogy hazafiakat keresek vagyonkutatási tapasztalattal, idegennyelv-tudással, bérezés megegyezés szerint.” Egy válaszadó szerint azonban az esetek többségében nem annyira politikai befolyás akadályozza a hatékony vagyonvisszaszerzést, mint inkább az a vizsgálódási orientáció, amely az ügyekben várható büntetőjogi következményre fókuszál. Az például kifejezetten demoralizáló, amikor a bíró a büntetéskiszabásnál enyhítő körülményként veszi figyelembe, hogy a bűncselekmény óta már sok idő eltelt, hogy az elkövető időközben csak családi juttatásokból élt, vagy hogy nem lopta el az összes pénzt a vállalkozásból, mert bért és közterheket is fizetett belőle, és így egy csomó pénz visszakerült a költségvetésbe. Az előzőek miatt sok nyomozó érzi azt, hogy a munkája felesleges, ami lemérhető az elmúlt 3-4 év létszámveszteségében is: „többezer évnyi tapasztalat mondott fel”.

Többen ugyanakkor kiemelték, hogy a jelenlegi eljárások jogi keretrendszere megfelelő, a lefoglalás és a zár alá vétel kissé átfedő, zavaros szabályozását nehezményezték csak néhányan, ami azonban érdemi fennakadást az alkalmazásukban nem okoz. Még az egységes vagyonvisszaszerzési nyilvántartás hiánya sem jelent nagy gondot, inkább a nyomozóhatósági vezetők szemléletének formálására lenne szükség, és arra, hogy ne az összes nyomozói kapacitást kösse le a bizonyítékok beszerzése.

A gyors reagálás hiánya miatt tűnnek el ugyanis a vagyonok. Laczó Adrienn szerint ugyanakkor sok országgal ellentétben nálunk erősen behatárolja a hatóságok eljárási lehetőségét az, hogy egy olyan stádiumban kell a bűnösséget bizonyítani vagy legalább valószínűsíteni, amikor még semmi nincs a kezükben. És ha akkor nem lépnek, később már késő. Vadász Viktor pedig az eljárások felgyorsításában és a látványos rajtaütésekben látná a megoldást, szerinte például nagy visszatartó ereje lenne annak a látványnak, ahogy a luxusautókat viszik a traileren. Ez szerinte az Európai Ügyészségen azért működik jobban, mert ott az első rajtaütésnél vagy az első nyílt intézkedésnél rámennek a vagyonra, tehát az elkövetők elfogásával egyidőben befagyasztják a bankszámláikat, az ingatlanokra és a cégekre elidegenítési és terhelési tilalmat jegyeztetnek be, a luxus vagyontárgyakat pedig lefoglalják. Magyarországon ez nagyon ritka. Az is, hogy gyanú esetén már kérjék a bíróságtól az engedélyt a titkos információgyűjtéshez a vagyonfelderítés érdekében.

A kép forrása: borsod24.hu

A bűnelkövetéssel összefüggő tárgy jellege is befolyásolhatja a bizonyíthatóságot és így a vagyonvisszaszerzés esélyét. A készpénz útját különösen nehéz lekövetni, hacsak nincs ott a hatóság az átadásnál, hogy lecsapjon. Vagy ha egy hosszabb, időben elhúzódó korrupciós szituációból csak az utolsó egy-két alkalmat lehet bebizonyítani, a vagyonelkobzás abban a teljességében, ahogyan kéne, szintén nem működik. Volt olyan szakértő, aki a bankszámlákat sem találta egyszerűen lefoglalható eszköznek, mivel az adóhatóság nem tudja visszaellenőrizni, hogy a pénzmosás megelőzéséről szóló szabályozás alapján a pénzügyi szolgáltató az ügyfél minden számlájáról küldött-e adatot. A papíron szegény elkövető látványosan gazdag rokonai után sem nagyon megy az ügyészség vagy a bíróság, mert nem ösztönzi semmi a nehezebben nyomonkövethető vagyon visszaszerzésére, holott például itt is szóba jöhetne pénzmosás, fedezetelvonás. Vadász Viktor említette azt is, hogy a magánszemélyek lízingelt luxusautóit sem lehet elkobozni, hiszen a tulajdonos a lízingcég. Korrupciós ügyekben emellett a szakértők szerint előrelépést jelentene, ha nem feltétlenül kellene cégek bűnös magatartásának büntetőeljárásbeli bizonyítását megkövetelni, elegendő lenne e cégek bűncselekményhez történt felhasználását igazolni, és annak alapján már elindítható volna a kényszertörlési eljárás meg a vagyonbiztosítás. Ligeti Miklós szerint ilyen eset lehet az, amikor egy autószerelő műhelyt egyértelműen lopott autók bontására használnak. Kiemelte azt is, hogy a cég bűnösségére vezetett külön bizonyítás nem hoz többlethasznot, hiszen a büntetőeljárásban a lefoglalás, zár alá vétel a világjövedelemre megy, azaz bárkitől vissza lehet szerezni a vagyont, nemcsak a gyanúsítottól.

Mivel pedig a törvénytelen úton szerzett vagyon jellemzően nem marad országhatárokon belül, és más országok hatóságai sem mindig segítőkészek az ilyen ügyek feltárásában, a vagyonvisszaszerzés sokszor púp a nyomozók hátán. Az egyik interjúalany elmondása szerint a segítőkészség hiányának oka sok esetben az, hogy a külföldi nyomozóhatósági kéréseknek korábban Magyarország sem tett mindig eleget. A szakértelem ugyanakkor megvolna: a Nemzeti Nyomozó Irodán belül működő Vagyonvisszaszerzési Hivatal és a NAV erre szakosodott egységei egybehangzó értékelés szerint kellőképpen felkészültek a speciális feladatokra. A nem erre specializálódott bírók és az ügyészek számára azonban problémát jelenthet például a vagyon különböző formáival kapcsolatos szaktudás hiánya: a vagyonelemek számviteli nyilvántartása, a magántőkealapok, közérdekű alapítványok vagyonkezelési struktúrája nem magától értetődő tudás a bírósági és az ügyészi szervezetben. „Komoly tudomány gyakorlatilag, mondjuk egy céghálót megérteni”, de kihívás az is, hogy mi a teendő pl. bitcoinos ügyekben. A szervezetközi tudásmegosztás is hiányzik, azaz a nyomozó hatóságok és a bíróságok között sincs folyamatos tapasztalatcsere.

Ami pedig a vagyonkezelést illeti, több válaszadó szerint Magyarországon ez az intézmény nem (vagy csak alig) létezik. Vadász Viktor e körben kiemelte, hogy nem jellemző a gyors értékesítés, a vagyontárgyak tönkremennek, így lecsökken a vagyonvisszaszerzési érték. Elmondása szerint a bűnjelkezelés nem fejlődött az elmúlt 50-60 évben, sőt régen még jobban vigyáztak a lefoglalt értékekre, szakszerűen tárolták például a beszállított autókat, hogy ne károsodjanak a hosszú állás alatt. Ma ennek a gondosságnak nyoma sincs, ő tanúja volt például annak, hogy egy bírósági udvari telephelyen tárolt Aston Martinon az eljárás 12 éve alatt keresztülnőtt egy fa. Ez volt az eredménye annak, hogy nem éltek az előzetes értékesítés lehetőségével, és nem foglalkozott senki az értékmegőrzéssel. 2012-ben ugyan a Belügyminisztérium be akarta vezetni a központi bűnjelkezelést, de ez a kezdeményezés is elakadt valahol. Az amúgy is túlterhelt nyomozók pedig maguktól nem fognak foglalkozni ezzel a sokadik prioritású feladattal.

Az eljárási nehézségekkel azonban nem vagyunk egyedül: az uniós tagállamok sem élnek kellő hatékonysággal a rendelkezésre álló vagyonvisszaszerzési eszközökkel. Az Európai Parlament és a Tanács (EU) vagyonvisszaszerzésről és -elkobzásról szóló 2024/1260 irányelve éppen ezért tűzte ki célul, hogy az illetékes hatóságok több operatív kapacitást és eszközt kapjanak, valamint hogy még hatékonyabb és szorosabb legyen a tagállami szervek közötti együttműködés. Az irányelv azokra a korrupciós bűncselekményekre és nemzetközi szervezett bűnözésre, fegyverkereskedelemre alkalmazandó, amelyeket a nemzeti jog legalább egyéves szabadságvesztéssel büntet. Annak biztosítása céljából, hogy a határokon átnyúló bűncselekmények elleni fellépés minden tagállamban kellő prioritást élvezzen, a tagállamoknak elő kell írniuk, hogy az illetékes hatóságok már akkor elindítsák a vagyon felkutatását, amikor a jelentős gazdasági hasznot eredményező bűnözői tevékenység gyanúja felmerül. Ha pedig nem lehetséges az elkövetési eszközül szolgáló vagyon vagy a bűncselekményből származó jövedelem lefoglalása, akkor azzal egyenértékű vagyont is le lehessen foglalni, el lehessen kobozni. Az irányelv szerint emellett tágan kell meghatározni a befagyasztás vagy az elkobzás tárgyát képező vagyon fogalmát, hogy abba beletartozzon az a vagyon is, amelyet esetleg átalakítottak vagy átruháztak annak érdekében, hogy eltitkolják az eredetét.

Az irányelv előírja továbbá, hogy megfelelő intézkedésekkel (pl. a vevő azonosításával, az elítélttel való kapcsolatának értékelésével) meg kell akadályozni, hogy a vagyont az elítélt személyek az elkobzást követő elidegenítés során közvetlenül vagy közvetve megszerezzék. A vagyont az értékének megőrzése végett megfelelően kell kezelni, pl. a működő üzemeket hatékonyan irányítani, de itt is figyelni kell arra, hogy annak jövedelméből az elítélt ne húzhasson hasznot. Megjegyzendő, hogy ez utóbbi rendelkezéseket Magyarország egyelőre nem ültette át, holott Ligeti Miklós szerint létező problémákról van szó, a Simonka-ügyben például a felszámolási eljárások során az ő érdekköréhez került vissza így az elvont vagyon. A vagyonkezelésre vonatkozó rendelkezéseket viszont egyebekben átültettük: az irányelv nyomán elfogadott Be.-módosítás például előírja a lefoglalt, zár alá vett vagyon kényszerértékesítését, ha az gyors romlásnak van kitéve, huzamos tárolásra alkalmatlan, kezelése, tárolása, illetve őrzése aránytalan és jelentős költséggel járna, vagy ha értéke a kényszerintézkedés várható ideje miatt lényegesen csökkenne.

Az irányelv a vagyonvisszaszerzési hivatalok (ARO-k) létrehozására és működtetésére vonatkozó korábbi irányelvi rendelkezéseket azzal egészíti ki, hogy az ARO-k a nemzeti hatóságokon és a többi ARO-n kívül az Európai Ügyészséggel (EPPO) is kötelesek együttműködni és az EPPO számára is adatszolgáltatást biztosítani, illetve az ARO-k hatáskörébe tartozó eljárási cselekményeket elvégezni (kiterjesztett kötelezettség). Újak a vagyonkezeléssel összefüggő rendelkezések is, például hogy a tagállamoknak vagyonkezelő hivatalt ‒ Asset Management Office, AMO ‒ kell felállítaniuk. Ezeket a rendelkezéseket Magyarország megfelelően implementálta, az eljárások és a szervezet jogszabályi kialakítása az irányelvnek megfelelően megtörtén

Nagy Richárd összefoglaló ismertetése alapján a vagyonvisszaszerzés általános szervezeti rendszerében a Vagyonvisszaszerzési Hivatal munkája rendkívül összetett. Nemzetközi vagyonfelderítést végez az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködés alapján, amelybe beletartoznak az uniós tagállamok vagyonvisszaszerzési irodáival (Asset Recovery Offices, ARO) és az Unión kívüli országok vagyonvisszaszerzési irodáival (Camden Assets Recovery Inter-Agency Network, CARIN) folytatott együttműködések, adatcserék is. A beszerezhető információk köre heterogén, nincs megkötés az átadandó információk körét tekintve, a vagyontárgyak nyilvántartási adataitól adózási és biztosítási adatokig sok minden belefér. 100 millió Ft értékig a vagyont a rendőrség területi szervei, az afölötti vagyont a Vagyonvisszaszerzési Hivatal kutatja. A területi vagy helyi nyomozó hatóság vagyonfelderítési és -visszaszerzési tevékenységét a Vagyonvisszaszerzési Hivatal speciális képességeivel támogatja, mint például a gazdasági/pénzügyi profilalkotás, kriptovaluta-elemzés, befektetéselemzés, gazdasági informatikai felderítés, nyílt forrású gazdasági információgyűjtés. Az ARO- és CAMDEN-hálózat mellett a nemzetközi együttműködés intézményi alapját a kormányközi szervezetként működő Pénzügyi Akció Munkacsoport (FATF), az Európa Tanács keretében működő Pénzmosás és Terrorizmus Finanszírozása Elleni Intézkedéseket Értékelő Szakértői Bizottság (MONEYVAL) és a Korrupcióellenes Államok Csoportja (GRECO), valamint a bűnügyi együttműködés szervei (globális keretben az Interpol, európai szervezetként az Europol, Eurojust, Európai Ügyészség) képezik.

4.  Polgári jogi eszközök

„Gyakorlatilag egy ilyen kitanítás, figyelmeztetés, tájékoztatás szintre züllesztették ezt az egészet.”

A büntetőjogi eljárás mellett vagy helyett a sértettek számára sokszor hatékonyabb lehet más jogági eszközök alkalmazásával megpróbálni visszaszerezni az elveszett vagyont. Így jön a képbe a kártérítés vagy akár a büntetőeljárásban érvényesíthető polgári jogi igény. Bár sok válaszadó szerint a jogi keretrendszer megfelelő, a fő probléma az, hogy a rendszerszintű korrupciós ügyeknek nincs definiált sértettjük (erre később külön is kitérünk). Emellett, ahogy az idézett kijelentés is utal rá, mivel elvették az ügyészektől a polgári jogi igény érvényesítésének lehetőségét, a sértett, ha van is, a tájékoztatáson kívül más segítséget az igénybejelentéshez nem kap. Mivel a polgári jogi igény a laikusok számára nehezen érthető, a bejelentési eljárás pedig még jogászi gyakorlattal is bonyolult, és éppen a büntetőeljárás iratai alapján kellene megalapozni, amihez a sértettek csak korlátozottan kapnak hozzáférést, ezzel jellemzően nem is élnek.

A sértett helyzetét nehezíti a bíróságok ignoranciája is: „A büntetőbírók 99 százalékának esze ágában nincs polgári jogi igényt elbírálni. Ott van a panel a számítógépen: »egyéb törvényes útra utasítom, tájékoztatom, hogy itt 60 napon belül megtekintheti az iratokat«, itt meg automatizmusnak kéne lennie.” Emellett a polgári jogi igény csak a terhelt vagyonára terjed ki, ami sokszor kevesebb, mint a tényleges kár.

Ligeti Miklós ezért járhatóbb útnak tartja a büntetőeljárással párhuzamosan a szerződésszegés klasszikus szabályai alapján érvényesített elállást, felmondást, kártérítést; vagy a szerződési biztosítékok, például kötbér érvényesítését hibás teljesítés címén (hiszen például az összes közbeszerzési eljárás egy vállalkozási szerződésbe torkollik); vagy a semmisség kimondását például feltűnő értékaránytalanságra, uzsorás jellegre hivatkozva. Más vélemény szerint egy lezárult büntetőeljárás utáni polgári jogi perben lehetne érvényesíteni nagyobb eséllyel a kártérítési igényt, amikor a büntetőügyben már ítélet született a bizonyítékok alapján, de ezt sem a politikai érdekköröknek kedvező kormányzati döntések esetében, mert ott nagyon nehezen lehetne bizonyítani a jogellenes előnybe hozási szándékot, hanem például egy elvesztett közbeszerzés esetén.

A sértetti igényt talán csak egy jogszabályi rendelkezés támogatja hatékonyan: az, hogy a büntetőeljárás keretében érvényesített polgári jogi igény fedezetéül szolgáló vagyon tekintetében nem rendelhető el vagyonelkobzás. A kétszeres elvonás tilalmának rögzítése mellett az áldozat szempontjából ennek a rendelkezésnek a jelentősége az, hogy érvényre juttatja a polgári jogi igény kielégítéséhez fűződő érdek elsődlegességét. Ugyanakkor ez a védelem is relatív: a Kúria a 69. BK véleményében például kimondta, hogy a polgári jogi igény érvényesítésének egyéb törvényes útra utasítása esetén ez a rendelkezés „nem akadálya a vagyonelkobzás elrendelésének, amennyiben annak egyéb törvényi feltételei fennállnak”.

Mindezek alapján összességében megállapíthatjuk, hogy a hazai viszonyokra is messzemenően érvényesek a bűncselekmények áldozatainak jogaira, támogatására és védelmére vonatkozó minimumszabályok megállapításáról és a 2001/220/IB tanácsi kerethatározat felváltásáról szóló 2012/29/EU irányelvet módosító 2021/0194 (COD) javaslatban megfogalmazottak: „Amint azt az áldozatok jogairól szóló uniós stratégia kiemeli, az áldozatok számos tagállamban továbbra is nehezen jutnak hozzá az elkövető és az állam által nyújtandó kártérítéshez. A probléma mind a belföldi, mind a határokon átnyúló ügyeket érinti. Az áldozatok jogairól szóló irányelv 16. cikke értelmében minden áldozatnak joga van ahhoz, hogy a büntetőeljárás során határozat szülessen az elkövető által az áldozat részére nyújtandó kártérítés tárgyában, kivéve, ha a nemzeti jog értelmében az ilyen határozatot más jogi eljárás keretében kell meghozni. Amint az a Milquet-jelentésből kitűnik, és az értékelés is megerősítette, ez a jog gyakran hatástalan, mivel egyes tagállamokban gyakori, hogy a büntetőeljárás keretei között nem születik döntés a kártérítésről. Ezenkívül az áldozat gyakran akkor sem részesül kártérítésben, ha a büntetőeljárás végén hozott ítélet megállapítja az elkövető kártérítési kötelezettségét, mivel az elkövetőt nehéz fizetésre bírni. A büntetőeljárás során az elkövető által nyújtandó kártérítéshez való tényleges hozzáférés hiánya miatt az áldozatoknak nehézkes és hosszadalmas polgári eljárásokat kell indítaniuk.” Annak érdekében, hogy az áldozatok könnyebben juthassanak kártérítéshez az elkövetőtől, ez a felülvizsgálat javasolja annak a jog biztosítását az áldozatok számára, hogy az elkövető által nyújtandó kártérítésről szóló határozatot a büntetőeljárás során kelljen meghozni. Ennek következtében törölni kell az áldozatok jogairól szóló irányelv 16. cikke szerinti jelenlegi kivételt, amelynek alapján a nemzeti jog értelmében az ilyen határozatot más jogi eljárás keretében kell meghozni. Ezen túlmenően a Bizottság javasolja annak kötelezővé tételét a tagállamok számára, hogy az elkövető által nyújtandó kártérítést azonnal, közvetlenül az ítélet meghozatalát követően kifizessék az áldozat részére, majd azt az elkövetővel visszatéríttessék.

5.  Adójogi eszközök

„Ezek tipikusan olyan cselekmények, amikről nem vezetnek kockás füzetbe sem nyilvántartást.”

A büntetőeljárás melletti alternatíva a különféle adójogi eszközök alkalmazása lehet, ideértve különösen a vagyonosodási vizsgálatot. Ez az eljárás a jogilag igazolható jövedelem és a tényleges életszínvonal közötti különbséget veszi alapul, amivel ki lehet küszöbölni a büntetőeljárásoknak például azt a bizonyítási nehézségét, hogy offshore számlákon tűnnek el a vagyonok. De Vadász Viktor szerint nehezíti a bizonyítást az a – tényállást szándékosan félreminősítő – gyakorlat, hogy ha a közbeszerzésen nyertes cég kormányközeli alvállalkozóknak kell hogy továbbutalja az elnyert pénz jelentős hányadát, és az erről kiállított fiktív vállalkozói számlák befogadása miatt lebukik, akkor hiába mondja, hogy végső soron egy magas szintű politikushoz került a megbízási díj 30%-a, az ügyészség inkább továbbra is áfa-csalásként kezeli az ügyet, csak hogy ne kelljen továbbmenni a tényleges haszonhúzó szintjéig.

A vagyonosodási vizsgálat másik nehézsége, hogy egy jogszabálymódosítással korlátozták az alkalmazhatóságát: csak akkor lehet valakivel szemben ilyen vizsgálatot folytatni, ha a Btk. egyes meghatározott fejezeteiben szereplő bűncselekmény gyanúja miatt vele szemben büntetőeljárás zajlik. Ugyanakkor ez mégis egy közigazgatási jellegű eljárás, amelyben azt kell bizonyítania az adóhatóságnak, hogy az érintett adóalanynak sokkal nagyobb volt a jövedelme, mint ami után adót fizetett.

Bár a megkérdezett szakértők rendben találták a magyar Btk.-ban alkalmazott tényállásokat, ezen a területen is van mozgástér. E körben érdemes megemlíteni az ismeretlen eredetű vagyonnal kapcsolatos különböző jogi megoldásokat, mivel elnevezésükben hasonló, de eltérő feltételekkel és következményekkel bíró jogintézményekről van szó. Miben különbözik az ENSZ 2003. december 10-i korrupció elleni egyezményének (UNCAC) 20. cikkében szereplő ún. illicit enrichmenthez (jogellenes meggazdagodáshoz) fűződő eljárás, valamint az Európai Parlament és a Tanács vagyonvisszaszerzésről és -elkobzásról szóló 2024/1260 irányelvének 16. cikkében szabályozott ismeretlen forrásból származó vagyon elkobzása (amely utóbbit 2026. március 1-jei hatállyal az előzetesen társadalmi egyeztetésre megküldött törvényjavaslattal ellentétben mégsem ültette át a Btk.-ba a jogalkotó)? És hogyan viszonyulnak mindezek az adójogi eljárásba illeszkedő vagyonosodási vizsgálathoz?

Az UNCAC szerinti jogellenes meggazdagodás önálló bűncselekményi tényállásként írja le a hivatalos személy igazolhatatlan mértékű vagyongyarapodását. Ehhez tehát nem szükséges egy forrásként szolgáló másik bűncselekmény bizonyítása, a büntetőjogi felelősség alapja maga az ismeretlen eredetű gazdagodás. Az EU irányelv szerinti kiterjesztett vagyonelkobzásnak továbbra is alapja az irányelvben felsorolt valamely, bűnszervezet keretében elkövetett bűncselekmény megállapítása, így a 16. cikkbeli tényállás a valószínűsíthetően bűncselekményből származó vagyon eredetére ad egyfajta elkobzást megkönnyítő vélelmet. Ennek Btk.-beli implementálása hasonlóképpen egy elítéléshez kötött büntetőjogi intézkedés lett volna, amelynek alkalmazási feltételei azonban az irányelvben foglaltakhoz képest szigorúbban voltak megfogalmazva a társadalmi egyeztetésre bocsátott törvényjavaslatban: a jövedelmi-személyi viszonyokhoz képest aránytalanul magas szintű életvitel fennállása mellett nem pusztán a vagyon igazolatlan eredetének bizonyítását írta volna elő (amelyhez figyelembe vehető a tulajdonosnak egy bűnszervezet tagjaihoz fűződő esetleges kapcsolata is), hanem kifejezetten egy bűnszervezetben részt vevő személytől való – öt éven belüli – szerzés bizonyítását követelte volna meg.

Az adóigazgatási eljárásként szabályozott vagyongyarapodási vizsgálat a fentiektől abban különbözik, hogy nem magát a jogellenes vagyongyarapodást vonja el, hanem azt bevallatlan jövedelemként csak megadóztatja. Az utólag befizetendő adó ugyanakkor a szankcióként kiszabható adóbírsággal együtt már a vagyon jelentős részét lefedheti.

6.  A kár meghatározása

„Ezeket aztán tényleg nagyon nehéz számszerűsíteni, úgyhogy ezzel nem is próbálkoznék.”

A vagyonvisszaszerzés egyik kulcskérdése a bekövetkezett kár meghatározása. Ettől függ ugyanis a követelhető összeg, sőt adott esetben magának a károsultnak az azonosíthatósága is. A rendszerszintű korrupció esetében a kár meghatározása a megkérdezett szakértők szerint azonban nemcsak azért nehéz, mert nincs jogszabályi definíciója, hanem azért is, mert voltaképpen csak példálózó jellegű javaslatokat lehet rá adni.

Ilyen példaként vetették fel többen, hogy a közbeszerzési eljárás során megállapítható, hogy mennyi lett volna az a vállalási ár, amely abban az esetben lett volna érvényes, ha nem a másik nyeri meg a közbeszerzést. Vagy például mennyi volt egy hasonló beruházás ára egy szomszédos országban, ahol nem volt korrupció az ügyletben. A ténylegesen bekövetkezett vagyoni kár mellett tehát szóba jöhet az elmaradt vagyoni előny is, de a megkérdezett szakértők szerint ennek érvényesítése sem egyértelmű, hiszen például nem tudható, hogy valóban a következő vállalkozó nyert volna-e. Emellett ott vannak azok a nem vagyoni károk is, amelyek az előrelépés útján elérhetők lettek volna, például egy újabb beruházás, amely egy újabb referenciát jelent, a szakmai presztízs növekedése, belépés egy magasabb szintű kategóriába stb., de ezek számszerűsítése is nagyon nehéz.

A kár meghatározásában kevésbé lényeges, hogy milyen típusú vagyonok vesztek el. Lehetnek azok ingatlanok, ingók, jogok, elméletben ezek mindegyike visszaszerezhető, a gyakorlati megvalósítás igényelhet másfajta módszereket. A megtérült kárra vonatkozóan azonban pontos statisztika sincs. Egy szakértő szerint ez azért is baj, mert ha nincsen jogszabályi előírás egy hatóság statisztika konkrét tartalmára vonatkozóan, akkor a hatóság a neki kedvező adatokat fogja kidomborítani.

Tóth Mihály tanulmánya szerint ellentmondás van a biztosított és a megtérült kár fogalomrendszerében. A rendszerváltás után megjelenő kriminálstatisztikák évente rögzítették a vagyon elleni bűncselekmények és a fontosabb gazdasági bűncselekmények által okozott kárt, illetve az elkövetési értéket, ezenkívül az Egységes Nyomozóhatósági és Ügyészségi Statisztika (ENyÜBS) a vádirat benyújtásáig elért „megtérülést” is. Az adatok alapján a megtérülés mindig alacsonynak mutatkozott, 10-20% körül mozgott. A 2000-es évektől a többszöri jogszabályváltozások és a nyomozó hatóságok elkülönült rendszerei nehezítették az egyes bűncselekményekkel kapcsolatos káradatok időbeli és szervek közötti összevetését. A „megtérült” kár címszó alatt ráadásul az ügyészség csak a vádemelésig előzetesen lefoglalt vagy zárolt vagyon értékét – valamint az igen csekély önkéntes megtérítést – rögzíti, amely jogi értelemben nem tekinthető megtérülésnek. De még a bíróság által megítélt vagyonelkobzás, polgári jogi igény további sorsa, végrehajthatósága is kétséges. 2018 óta a rendőrség a „megtérült” mellett használja a „biztosított” kár kategóriáját is, a NAV ezzel szemben csak „vagyonbiztosítást” mutat ki. 2018-tól az eredményesség tekintetében nagy különbség mutatkozik a rendőrség – korábbiakkal lényegében megegyező – 10-20%-os megtérülési rátája és a NAV utóbbi években 100% közeli vagy azt meghaladó biztosítási aránya között. Ennek magyarázata leginkább az lehet, hogy a NAV ismeretlen tettesek után nem nyomoz, ellenben nagy mennyiségben foglal le jövedéki termékeket, vagy az elkövetési értékhez képest sokszor aránytalanul nagy összegre rendel el zár alá vételt, amelyek ellenértéke egyszerre tüntethető fel elkövetési és biztosított értékként. Az ez esetben sem tudható, hogy a NAV magas rátája a bírósági eljárásban hasonló arányú sértetti reparációt is eredményezett-e. Tóth Mihály szerint a fogalmak pontosítása és összevethetőségük megteremtése mellett azt is kimutathatóvá kellene tenni, hogy az elkövetési értékhez képest mekkora vagyontömeget sikerült végül visszaszerezni a büntetőeljárás végén és az azt követő vagyonvisszaszerzési vagy végrehajtási eljárásban. Megjegyzendő, hogy Nagy Richárd és Vári Vince tanulmánya szerint a Vagyonvisszaszerzési Hivatal által a területi szervektől 2019-től havi rendszerességgel bekért adatok a biztosított kárról az ENyÜBS adatainál pontosabb rátekintést engednek egy-egy nyomozó szerv teljesítményére, mivel az ENyÜBS egy követő jellegű statisztikai rendszer, amelyben az adatokat a nyomozás lezárása után regisztrálják. De a fentiekben jelzett problémákat nyilvánvalóan ez a megoldás sem küszöböli ki.

A vagyonvisszaszerzési adatok összehasonlíthatóságát az EU is fontosnak ítélte, ezért is írta elő a már említett 2024/1260/EU irányelvben, hogy a hatékonyság értékelhetősége érdekében a tagállamoknak egységes tagállami statisztikát kell vezetniük és a Bizottságnak évente adatot kell szolgáltatniuk a vagyon befagyasztására, kezelésére és elkobzására vonatkozó statisztikai adatok minimumként meghatározott köréről. Ezt a Be. akként implementálta, hogy a lefoglalás tárgyával és a zár alá vett vagyonnal kapcsolatos, jogszabályban meghatározott adatokat, valamint azok változását országos központi nyilvántartásban kell rögzíteni (az irányelv részletesen tartalmazza az elvárt statisztikai nyilvántartás tartalmát, a Be.-ben hivatkozott jogszabály és az abban meghatározandó adatkör azonban egyelőre nem létezik, illetve nem ismert).

7.  Áldozatfogalom

„A legtöbb áldozatot valószínűleg nem lehet majd kártalanítani, mert sokan közülük nem is tudják, hogy áldozatok.”

A megkérdezett szakértők többségi véleménye szerint a magyar büntetőjogi szabályozás sértetti fogalma tipikusan az egyszerű bűncselekményekre alkalmazható, tehát arra az esetre, hogy ha valaki mondjuk rablás áldozatává válik, akkor adják vissza neki az elrabolt vagyontárgyat, vagy kártalanítsák, hogy visszaálljon az eredeti állapot. A nagykorrupciós ügyekben a sértettfogalom hiányának hátulütője, hogy a büntetőbíróságok is kevésbé érzékenyek arra, hogy mi van akkor, amikor az önkormányzati vagy állami költségvetést kellene kártalanítani. Egy korrupciómentes közbeszerzési szituáció szintén csak „mi lett volna, ha” alapon játszható le több év távlatából, ami a büntetőjogban nem működik. (Egy interjúalany szerint a rendszerszintű korrupció egyik legnagyobb vesztese a társadalmon belül – az irányított közbeszerzések és egyéb piactorzító eljárások miatt – a kkv szektor.) A probléma tehát az, hogy büntetőjogi megközelítésben konkrét sértettnek kell lennie konkrét ügyben. Hogy mi a jelentősége az áldozatfogalom hiányának a rendszerszintű korrupciós ügyekben, arra a fenti idézet pontosan rávilágít: nincs ösztönzés a visszaszerzésre, ha nincs eljárásjogi és reparációs igénnyel fellépő sértett.

A kép forrása: hvg.hu

A büntetőjogban tehát nem találjuk meg a korrupciós tényállások sértettjét, csak védett jogi tárgyát: a közbizalmat, ami a cselekmény elkövetésével jelentősen sérül. Az egyértelmű, hogy a rendszerszintű korrupció áldozata maga a társadalom, annak minden tagja – kivéve azokat, akik éppen részt vesznek benne –, de ezt nehéz jogilag egy sértettfogalomban meghatározni. Egy interjúalany szerint ezekben az esetekben nem is sértettekről, hanem inkább a büntetőeljárási törvényben nevesített „egyéb érdekeltekről” lehet szó, de még őket is nehéz körülhatárolni.

A valódi probléma azonban Vadász Viktor szerint nem is az, hogy a magas szintű korrupciós ügyekben nincs törvényi sértettfogalom és ahhoz kapcsolódó eljárási jogok, mivel a megoldás egyszerűen egy működő bűnüldöző hatóság lenne. Ha az állam elkezdené rendesen végezni a dolgát ilyen ügyekben is, nem lenne szükség arra, hogy a társadalom széles körétől várjuk olyan eljárások indítását, amelyekhez nyilvánvalóan nem értenek. Ráadásul ez visszaélésekhez is vezethet, ha laikusok túl széles körben kapnak eljárási jogot, például pótmagánvádlói státuszt, és mondjuk a haragosaikat kezdik bíróság elé citálni, vagy betekinthetnek a rájuk vonatkozó büntetőeljárási iratokba. Emellett a bíróságokat is eláraszthatják az ilyen ügyek, jelentős leterheltséget okozva. Az ugyanakkor egy másik szakértő szerint szerencsés a magyar szabályozásban, hogy a sértetti reparáció megelőzi az elkobzott vagyon költségvetésbe irányítását.

A Civil Forum For Asset Recovery (CIFAR) nevű nemzetközi civil hálózat szerint a korrupcióellenes egyezmények – köztük az említett UNCAC – nem adnak egyértelmű definíciót a korrupció áldozataira, és nem tartalmaznak rendelkezéseket arra vonatkozóan, hogy miként vehetnek részt büntető-, polgári vagy közigazgatási eljárásokban. A korrupció áldozatainak azonosítására szolgáló hagyományos módszerek gyakran kudarcot vallanak a hatások szórt, diffúz jellege miatt, amelyek sokszor a társadalom széles rétegeit érintik, és gyakran közvetett károkat okoznak. Ezen túlmenően a korrupciós ügyek gyakran tárgyalás mellőzésével, egyezséggel zárulnak, ami nyilvános bírósági eljárás híján tovább korlátozhatja az áldozatok részvételét. A CIFAR ezért az áldozatokat a következő kategóriákba sorolta:

• Egyéni áldozatok: olyan állampolgárok, akik a korrupció következtében romló közszolgáltatások miatt szenvedhetnek hátrányt, vagy azért, mert a korrupció forrásokat von el olyan szolgáltatásoktól, amelyekre egyébként jogosultak lennének. A közvetlen kár bizonyítása azonban nehéz.
• Kollektív áldozatok: olyan társadalmi csoportok, amelyek széles körű károkat szenvedhetnek el a korrupció következtében, esetükben a jogi érintettség (perbeli legitimáció) megállapítása szintén nem egyszerű.
• Külföldi kormányok és közintézmények: az államok áldozatai lehetnek például közpénzek elsikkasztásának, vagy ha a kár az ország egészét érinti, illetve ha a károsult csoportok képviselőiként lépnek fel.
• Jogi személyek: civil szervezetek és gazdasági társaságok is elszenvedhetnek károkat tisztességtelen verseny vagy közvetlen pénzügyi veszteség következtében. A civil szervezetek egyéni és kollektív áldozatokat is képviselhetnek.

Ami a jogi definíciókat illeti, uniós szinten a vagyonvisszaszerzésről és -elkobzásról szóló 2024/1260/EU irányelv ad egyfajta meghatározást az áldozatfogalomra, amikor visszautal a bűncselekmények áldozatainak jogaira, támogatására és védelmére vonatkozó minimumszabályok megállapításáról szóló 2012/29/EU irányelvre. Utóbbi értelmében áldozat az olyan természetes személy, aki közvetlenül bűncselekmény következtében sérelmet szenvedett – ideértve a fizikai, szellemi és érzelmi sérülést vagy gazdasági hátrányt. A vagyonvisszaszerzési irányelv ezt a fogalommeghatározást kiegészíti azokkal a jogi személyekkel, amelyek az irányelv hatálya alá tartozó bűncselekmény közvetlen következményeként kárt vagy vagyoni hátrányt szenvedtek el.

Magyarországi viszonylatban a sértett, valamint a vagyoni, illetve egyéb érdekelt büntetőjogi fogalma jöhet szóba, amelyeket a Be. tartalmaz. Sértett az a természetes vagy nem természetes személy, akinek a jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény közvetlenül sértette vagy veszélyeztette. Vagyoni érdekelt – többek között – az a természetes vagy nem természetes személy, aki az elkobozható vagy lefoglalt dolog felett tulajdonosi vagy egyéb rendelkezési joggal bír. Egyéb érdekelt pedig az a természetes vagy nem természetes személy, akinek a jogára vagy a jogos érdekére a büntetőeljárásban hozott határozat közvetlen hatással van, vagy az eljárással összefüggésben valamilyen jogosultsággal vagy kötelezettséggel rendelkezik (például ide tartozik a kutatással érintett személy).

A kriminológia áldozatfogalma ennél tágabb, nem az eljárásjogi státuszból indul ki, hanem a ténylegesen elszenvedett sérelemből, és nem feltétlenül egy konkrét személyt jelöl. Így áldozatként definiálja azt a személyt vagy közösséget, aki bűncselekmény következtében fizikai, pszichikai, érzelmi vagy vagyoni sérelmet szenved. Ebbe a kategóriába pedig a korrupciós ügyek vonatkozásában akár az egész társadalom is beleérthető.

Mindezek alapján a nemzetközi ajánlások, irányelvek, a kriminológiai szakirodalom és a megkérdezett interjúalanyok többségének véleménye is arra mutat, hogy a rendszerszintű korrupciós ügyekben is szükség lenne a sértett fogalmának megfelelő kodifikálására. Enélkül nem érvényesíthetők biztosan az áldozatok vagyoni és eljárási jogai. Ami a sértetti státusszal való lehetséges visszaéléseket illeti, az ezek esetleges bekövetkezéséből fakadó hátrányok nem állnak arányban a jogintézmény előnyeivel: a bíróságokra és más hatóságokra kötelező garanciális szabályok létezésével. A visszaélések kezelésének technikái pedig jogalkotási vagy jogalkalmazási úton szintén megteremthetők.

8.  A visszaszerzett vagyon sorsa

Ahogy a korábbi posztokban szó volt róla, maga a vagyonvisszaszerzés valójában nem is büntetés, hanem az eredeti állapot helyreállítását szolgáló eszköz (ezt mutatja, hogy a bűncselekményi gyarapodást adott esetben nemcsak a bűnöstől lehet visszaszerezni, hanem a vagyontárgy aktuális tulajdonosától is, a felelősségétől függetlenül). A vagyonnak tehát a társadalmi felhasználásáról is dönteni kell, ez az utolsó lépése a vagyonvisszaszerzés folyamatának. A korrupciós ügyekből visszaszerzett vagyon visszaszáll a költségvetésre, aminek felhasználását ugyanakkor a megkérdezettek szerint nem övezi közbizalom. Ezen a helyzeten segíthetne, ha előre meghatározott közérdekű célra kellene fordítani az elkobzott javakat.

A 2024/1260/EU irányelv ebben a kérdéskörben kifejezetten rendelkezik arról, hogy az elkobzott vagyont közérdekű vagy társadalmi célokra kell felhasználni. Ennek keretében biztosítani kell, hogy az elkobzott vagyon igazságügyi, bűnüldözési, közszolgáltatási, társadalmi vagy gazdasági célból állami tulajdonban maradhasson, vagy hogy átruházzák az elhelyezkedése szerinti település vagy régió hatóságaira, amelyek azt az említett célokra használják fel, ideértve a társadalmi érdekű munkát végző szervezetekre való átruházást is.

Korábbi blogposztjainkban számos példát mutattunk be arra, hogy a nemzetközi együttműködésekkel visszaszerzett vagyont az egyes államok hogyan fordították közérdekű célokra. Az egyik megkérdezett szakértő emellett megemlítette azt a gyakorlatot is – nem feltétlenül követendő példaként –, hogy több országban a visszaszerzett vagyon egy bizonyos százalékát kötelezően az igazságszolgáltatás működésére költik. Nemzetközi ügyekben az ügyészségekkel kötött megállapodások is sokszor tartalmaznak olyan kitételeket, hogy a lebukott cég kompenzációt fizet, amit közérdekű célra fordítanak.

9.  Összegzés

Az előzőekben 12 szakértő és a témával foglalkozó magyar szakirodalom segítségével áttekintettük a hazai vagyonvisszaszerzések sikerét segítő és hátráltató tényezőket. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk a tanulságokat, amelyekkel egyúttal egy új és – őszinte reményeink szerint – működőképesebb rendszerre vonatkozó javaslatainkat is megalapozzuk. A blogsorozat soron következő részében a világban létező modellekből és jó gyakorlatokból kiindulva ezeket a javaslatokat fogjuk ismertetni.

A jelen posztban feldolgozott szakmai álláspontok szerint a büntető anyagi jogi tényállások mind elméletben, mind gyakorlatban megfelelően szolgálják a közpénzek védelmének ügyét. A jogi személyek felelősségére vonatkozó szabályozással kapcsolatban ugyanakkor megoszlanak a vélemények, van, aki szerint jó, csak nem alkalmazzák, mások szerint nem jó és nem alkalmazzák, megint mások szerint nincs is rá szükség. Kisebb súlyú problémaként merült fel a bűnszervezeti és a hivatali szituációkban elkövetett bűncselekmények nem adekvát szabályozási szigora.

A szervezeti tudáshiány már nagyobb problémának tűnik. A döntések sokszor a büntetőjogi tényállásokat megalapozó háttérjogszabályok, a vagyonkimentő eljárások vagy általában a korrupciós jelenségek megfelelő ismeretének hiányában születnek. Ennek oka részben az a rendszerváltás előtti időkre visszanyúló sajátosság, hogy a vagyonvisszaszerzés mindig csak ad hoc, másodlagos prioritás volt a bűncselekmény bizonyítása mellett. A speciálisan vagyonvisszaszerzéssel foglalkozó nyomozók azonban birtokában vannak a szükséges tudásnak.

A problématérkép sűrűn teleírt részén egyértelműen a bizonyítási nehézségek – és az azokhoz vezető részproblémák halma, mint például a különböző pozíciójú szereplők érdekeinek és kapacitásainak rendszerstabilizáló összhangja – áll. Nem lehet visszaszerezni az elsíbolt vagyont, ha az eljárást és a bizonyítást nem támogatja szervezeti és sértetti akarat, valamint majdhogynem kimeríthetetlen erőforrás. Az elhúzódó ügyekben idővel eltűnnek a bizonyítékok és a pénz is, a reparációs igényeket pedig felülírhatják az áldozat reputációs – vagy éppen a büntetlenséghez fűződő – érdekei. Egyes büntetőjogi tényállások emellett különösen nehezen bizonyíthatók, a hűtlen kezelés és a hivatali visszaélés például tipikusan ilyen, de a szerteágazó nagy ügyek egyébként is könnyebben esnek bele egy végeláthatatlan nyomozás nyúlüregébe. Mindehhez jön a bűnüldöző szervek politikai beágyazottságának rendszerszintű problémája, amely még jól alátámasztott és fókuszált ügyekben is meghiúsíthatja a felelősségre vonást.

A fentiekhez kapcsolódó probléma a megfelelő nyilvántartási és teljesítményértékelési rezsim hiánya, hiszen ha nem követhető nyomon a vagyonvisszaszerzés eredményessége, vagy éppen eredményt jelen a félig felderített ügy is, akkor az amúgy is leterhelt igazságügyi rendszer nem tesz plusz erőfeszítést az áldozatok és az igazság érdekében. A szervezeti kultúra más vonatkozásokban is meghatározó: a jó együttműködések hatalmas erővel lendíthetik előre a nyomozásokat, míg az összehangolt fellépés, a feladatmegosztás és a specializáció hiánya ellenkező hatással jár. A büntetőeljárásban kifejezetten jogszabályi szinten jelentkezik az a probléma, hogy a felderítési szakasznak nincs határideje, ami kiskaput jelent a kényelmetlen nyomozások számára.

A vagyonvisszaszerzés eljárásjogi keretrendszerét – az anyagi jogiéhoz hasonlóan – szintén kevesebb kritika érte, a zár alá vétel szabályozásának kaotikussága és a jogi személyek szándékosságának bizonyítási követelményei jelentek csak meg problémaként. A gyakorlati kivitelezés azonban a szakértők szerint több sebből vérzik: nincs meg a gyors, rajtaütésszerű vagyonbiztosítás rutinja, hiányoznak az átfogó vagyonkutatások, emellett kritikus probléma a megfelelő vagyonkezelés hiánya. A Vagyonvisszaszerzési Hivatal azonban szervesen beépült az európai és globális szervezetrendszerbe, és jól tud élni az ebből fakadó előnyökkel.

Ami a büntetőeljárás alternatíváit illeti, azok hatékonyságának gátját sem annyira a jogi szabályozás, mint inkább a gyakorlati megvalósítás jelenti. A polgári jogi igény és a kártérítés érvényesítését a sértettek a nem megfelelő eljárási támogatottság miatt ítélik sokszor reménytelennek, a vagyonosodási vizsgálat pedig leginkább a megindíthatóság korlátain vérzik el. Mindezek miatt fájóan hiányzik a hazai jogrendszerből az igazolatlan eredetű vagyon önálló, nem alapbűncselekményhez kötött tényállása.

A kár és a károsult (áldozat) azonosítását, valamint a visszaszerzett vagyon közérdekű felhasználását – összességében a tisztességes jóvátételt ‒ a megfelelő kodifikáció hiánya szintén nagymértékben akadályozza. A büntetőeljárás sértetti fogalma nem elég tág és túlságosan közvetlen, így a nagykorrupciós ügyekben nem alkalmazható. A nemzetközi egyezmények csak ajánlás jelleggel tartalmaznak ezen túlmutató definíciót, az uniós irányelvek pedig szintén csak közvetlen kapcsolódás esetén ismerik el a sértetti státuszt. Magyarországon teljesen hiányzik továbbá az elkobzott vagyon társadalmi felhasználását lehetővé tevő jogi szabályozás, de még az erre irányuló egyedi megállapodások gyakorlata is.

A fenti problémák egy részét elvileg orvosolhatná az uniós tagságunkból fakadó jogharmonizációs kötelezettség, azonban éppen a 2024/1260/EU irányelv példája mutatja, hogy az implementálást – ha érdekei ellen hat – különösebb szívbaj nélkül szabotálja el a kormány. Az irányelvet átültető, ez év júliusában hatályba lépő törvényi rendelkezések például nem tartalmazzák az igazolatlan eredetű vagyon elkobzását megkönnyítő vélelmet, az egységes vagyonvisszaszerzési statisztika irányelvben előírt tartalmát, valamint az elkobzott vagyon kezelése és elidegenítése során alkalmazandó azon garanciális szabályt sem, hogy az ne kerülhessen vissza az eredeti bűnözői körhöz. A vagyonkezelési anomáliákat ugyanakkor jelentősen csökkentheti az erre vonatkozó irányelvi szabályozás tartalomhű átvétele, és az előírt együttműködési eljárások biztosítása is – papíron legalábbis – megfelelőnek tűnik.

A jelen posztban számba vett tapasztalatok legjobb összegzését azonban az egyik interjúalany adta: a világ legokosabban összerakott rendszere is csak annyit ér, amennyit a működtetői tesznek érte, és nagyon rossz rendszereket és jogszabályokat is tudnak emberek jól alkalmazni, ha akarják.

Ez a tevékenység a Transatlantic Foundation PROTEUS projektjének támogatásával, az Európai Unió társfinanszírozásával valósul meg.