Két hónappal a 2026. április 12-i országgyűlési választások előtt egy kiemelt jelentőségű, a magyar politikai nyilvánosság jövőjét meghatározó eljárás indult az Alkotmánybíróságon. Az alapvető jogok biztosa, Juhász Imre, aki tavaly épp az Alkotmánybíróságból ült át az ombudsman székébe) 2026. február 6-án alaptörvény-értelmezési kéréssel fordult az AB-hoz, amelyhez a Fidesz (Németh Szilárd és Kubatov Gábor aláírásával) is csatlakozott egy terjedelmes amicus curiae (a bíróság munkáját segítő) beadvánnyal. A jogi lépés célja elég egyértelműnek tűnik: a kormánypárt az ombudsman és Alkotmánybíróság segítségével próbálja elérni, hogy egy már hatályba lépett uniós rendeletet – a politikai reklámtevékenység átláthatóságáról szóló TTPA-t – a hazai hatóságok a jogalkalmazás során figyelmen kívül hagyhassanak. Az eljárás tétje a magyar kampányfinanszírozás, és különösen a tízmilliárdos, jórészt ellenőrizetlen online politikai hirdetési piac feletti kontroll megtartása.

Mi is ez a jogszabály, és miért okoz ekkora riadalmat a hazai politikai elitben?

A válasz a magyar kampányfinanszírozás és politikai hirdetési piac elavult, ezer sebből vérző, a politikai szereplők számára azonban rendkívül kényelmes szabályozásában keresendő. A TTPA ugyanis éppen azokat a kiskapukat zárná be, amelyeken keresztül ma tízmilliárdok folynak el átláthatatlanul a magyar nyilvánosság befolyásolására. A rendelet célja egyszerű és demokratikus: a polgároknak joguk van tudni, hogy ki, miért, és miből akarja befolyásolni a politikai véleményüket, különösen az online térben.

A rendelet nagyon szigorú átláthatósági szabályokat követel meg minden politikai hirdetés esetén, és külön kötelezettségeket ró a nagy online platformok szolgáltatóira (Meta, Google, TikTok), ilyenek például:

• A szolgáltatók kötelesek ellenőrizni a hirdető személyazonosságát és a források eredetét. A választásokat megelőző három hónapban garantálniuk kell, hogy a hirdetés mögött nem áll harmadik országbeli (EU-n kívüli) finanszírozó.
• Minden hirdetés esetében nyilvánossá kell tenni a megrendelőt, a végső finanszírozót, a pontos költést, valamint azt, hogy mely választáshoz kapcsolódik az üzenet. Ezen adatokat egy közös európai adattárba kell továbbítani, és hét évig megőrizni.
• A rendelet tiltja a felhasználók érzékeny személyes adatai (pl. politikai vélemény, vallás) alapú profilozását és célzását, kivéve, ha ahhoz a felhasználó kifejezetten politikai reklám céljából járult hozzá.

Szankcióként jogsértés esetén kiszabható bírság a szolgáltató éves globális árbevételének 6 százalékát is elérheti, azaz elérhetné, ugyanis a Meta és a Google 2025-ben úgy döntött, hogy a politikai hirdetésekből származó bevétel elenyésző a megfelelés költségeihez és a bírságkockázathoz képest, ezért az EU területén anblock megszüntetették a fizetett politikai hirdetések szolgáltatását. (Magyarországon lényegében ez a két platform volt a legjelentősebb, legnagyobb elérésű szolgáltató, a TikTok pedig korábban sem engedélyezte a politikai hirdetések közzétételét – az már másik kérdés, hogy időről időre látunk kísérleteket a tiltás megkerülésére.)
Ez a lépés értelmeszerűen jelentősen átalakította a kampányeszközök piacát, de nem érvénytelenítette a rendelet egyéb rendelkezéseit. 

Ilyen rendelkezés első sorban magának a politikai hirdetésnek a foglama, amely sokkal szélesebb kört fed le, mint a magyar szabályok. A rendelet alapján ugyanis politikai reklámnak minősül minden olyan üzenet, amelyet ellenszolgáltatásért (pénzért vagy más juttatásért) cserébe készítenek, helyeznek el vagy terjesztenek, és amely alkalmas a választói magatartás befolyásolására. Ezt a széles körű fogalommeghatározást a józan ész és az elmúlt évek gyakorlati tapasztalatai kényszerítették ki, felismerve, hogy a modern politikai befolyásolás ma már nem pusztán a hagyományos reklámhordozók segítségével zajlik – és nem is feltétlenül a politikai jelöltek és jelölt szervezetek ezeknek a reklámtevékenységeknek a közvetlen megrendelői.

Éppen ezért a Facebook és Google kivonulásától függetlenül mindazokra, akik pénzért politikai üzeneteket terjesztenek, kiterjednek a rendelet szabályai: tehát, ha például egy influenszer pénzt kap azért, hogy egy politikai üzenetet eladjon, akkor az ezért kapott pénzről átlátható módon be kellene számolnia, és az ilyen üzeneteket fel kellene címkéznie, függetlenül attól, hogy a követőit organikusan vagy pénzért éri el. (Kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy az influenszerektől a GVH elvárja, hogy tüntessék fel a fizetett együttműködéseiket – csak itt nem termékeket adnak el, hanem pártokat.) Nem véletlen, hogy ez egyáltalán nincs a Fidesz ínyére – ahogy az sem, hogy ezek a szabályok az év minden napján vonatkoznak a politikai reklámok megrendelőire és közzétevőire.

Lyukak a hazai szabályozásban

A magyar választási és kampányfinanszírozási törvények egy olyan korszak lenyomatai, amikor a politika még az esti reklámblokkban és az újságosbódékban dőlt el, és nem vesz tudomást arról, hogy az óriásplatformok  megjelenésével az egész hirdetési piac radikálisan átalakult. Az Országgyűlés fideszes töbsége az elmúlt évtizedben azonban nem egyszerűen elmulasztotta a felzárkózást a digitális valósághoz, hanem szándékosan konzerválta ezt az állapotot. A rendszer alapvető hibája, hogy nem a tevékenységre (a politikai befolyásolás vásárlására), hanem a hordozóra (a megjelenés helyére) fókuszál, létrehozva ezzel a jogi kiskapuk, sőt, inkább tátongó kapuk rendszerét.

A hazai szabályozás mesterséges és életszerűtlen kategóriákba zárja a politikai kommunikációt. A választási eljárásról szóló törvény élesen megkülönbözteti a politikai reklámot (így nevezi a kizárólag a tévében és rádióban futó, az Alaptörvényben is nevesített, és a szabályok szerint szerint ingyenesen közzétehető politikai kommunikációt), a politikai hirdetést (amely kizárólag a nyomtatott sajtóra és a mozira vonatkozik), és a többi kampányeszközt (ilyen a plakát, a jelölő szervezet vagy jelölt által történő közvetlen megkeresés, illetve a választási gyűlés), amelykre külön-külön átláthatósági, árazási és címkézési szabályok vonatkoznak.  Az online hirdetések, Facebook-kampányok, a trollfarmok még ezekbe a kategóriákba sem illeszthetők bele, ezek pusztán “minden egyéb kampányidőszakban folytatott, a választói akarat befolyásolása vagy ennek megkísérlése céljából folytatott tevékenység”-nek számítanak a választási eljárásról szóló törvény szerint. (Vagyis elméletileg ugyan ezekről be kellett számolni az ÁSZ-felé, szóba sem került az, hogy ezekkel kapcsolatban bármilyen esélyegyenlőséget kellene biztosítani a poltikai üzenetek közzétevőinek.) Érthető, ugye? A plakát nem reklám, a facebook-hirdetés nem hirdetés, ez Magyarország, mi így szállunk le a bicikliről.

Ahogy már utaltunk rá, a szabályozás másik rendszerszintű hazugsága az időkeret: vagyis az, hogy a kampány kizárólag a választást megelőző 50. naptól a szavazás napjáig tart – ami ezen az időszakon kívül történik, az a hazai szabályozás szerint nem számít kampánynak – ergo politikai reklámnak, se hirdetésnek – az Állami Számvevőszék vagy a választási szervek nem is vizsgálhatják ezeket. Ez a jogi fikció teszi lehetővé a permanens kampányolást: a kormányzat, a pártok és holdudvaraik a választást megelőző év 315 napján bombázhatják a választókat politikai üzenetekkel anélkül, hogy az erre költött vagy  a pártoktól közvetve vagy közvetlenül kapott pénzekkel átlátható módon be vagy el kellene számolniuk.

És itt érkezünk meg a talán legsúlyosabb tevékenységhez, a proxy-kampányokhoz. Mivel a hivatalos pártgazdálkodás valamilyen szinten ellenőrzött, a politikai elit a kampányköltéseket a pártstruktúrán kívülre szervezte ki. Bár a jelenség az ellenzéki oldalon sem ismeretlen – gondoljunk csak a 2022-es választásokra, ahol a pártokat éppen a Mindenki Magyarországa Mozgalom (MMM) kampánytevékenysége miatt büntették meg –, a kormányoldalon ez ipari méreteket öltött a CÖF, a Megafon vagy az Alapjogokért Központ milliárdos hirdetéseivel, újabban pedig új nonprofit kft-k, vagy “független” városi civelek részvételével. A helyzet abszurditását és a hatósági kontroll hiányát tökéletesen illusztrálja Windisch László ÁSZ-elnök korábbi beismerése is: a hivatal álláspontja szerint mivel a Fidesz és a holdudvarához tartozó szervezetek (ellentétben az ellenzéki szereplőkkel) egyszerűen letagadták a formális, intézményesített együttműködést, az Állami Számvevőszék tehetetlen volt. (Nem is beszélve arról, hogy a kampányelszámolásoknál hivatalosan csak azokat a számlákat veszik figyelembe, amelyek a jelöltek vagy a jelölő szervezetek nevére szóltak – vagyis szinte tálcán kínálja magát a lehetőség a proxy-kampányok megvalósítására.)

Részlet az Állami Számvevőszék 2026 évi országygűlési választásokra kiadott kampánykézikönyvéből 

A TTPA a fentiekkel szemben – a politikai hirdetés kiterjesztett fogalmával, a permanens kampány és a proxy-kampányok szigorúbb szabályozásával – szinte az összes olyan kiskaput bezárná, amelyeket a kormányzó pártok előszeretettel használtak ki. Nem csodálkozhatunk, hogy az Alkotmánybíróságot kell bevetni a kampánygépezet védelme érdekében.

Mivel támadja a kormánypárt az uniós szabályokat? – Álszenteskedés magas fokon

A február 6-án benyújtott ombudsmani indítvány és a kormánypárti amicus curiae beadvány nem csupán elvont jogi aggályokat fogalmaz meg, hanem egyfajta ideológiai védvonalat húz fel az elavult hazai kampányfinanszírozási gyakorlat köré. Ha az első látásra logikusnak tűnő alkotmányjogi érveket a magyar politikai valóság és a jogalkotás történetének tükrében vizsgáljuk, a beadványokban súlyos ellentmondásokat és csúsztatásokat találunk.

A legfontosabb állítás magából az Alaptörvényből indul ki, amely az indítványozók szerint autonóm, kőbe vésett módon definiálja a „politikai reklám” fogalmát – emlékezzünk azonban, hogy a magyar szabályozás teljesen mesterséges alapon szabályozza a poilitikai reklámfogalmat, csakis a kampányidőszakban vetített tévés és rádióreklámokat értve alatta, amelyet a médiaszolgáltatóknak ingyenesen kell közzétenniük. Mivel az EU-s jogszabály magyar verziója a political advertisement-et szintén politikai reklámnak fordítja, és alapvetően az ellenszolgáltatás fejében közzétett politikai üzenetet érti alatta, az indítványozók úgy érvelnek, hogy ez megingatja a jogbiztonságot – de ennél továbbmenve a magyar választási rendszer szuverén és alapvető – csak hát ahogy láttuk, ezer sebből vérző szuverén szabályait írná felül. Költői kérdés: mi történt volna, ha az Európai Bizottság fordító szolgálata nem reklámnak, hanem hirdetésnek fordítja az “advertisement” szót? Akkor máris megszűnt volna a súlyos szuverenitási probléma? Az érvelés eképp pontosan arra mutat rá, hogy mennyire önkényes a magyar szabályozás, és hogy az elhatárolások nélkülöznek mindenféle valósághoz való kapcsolódást. (Arról nem is beszélve, hogy épp a választási törvény hivatalos, magyar szervek által készített fordítása épp a politikai reklámot fordítja “political commercial”-nek, a politikai hirdetést pedig “political advertisement”-nek.) 

Különösen visszás a Fidesz beadványában, ahogy drámai hangon érvelnek a szólásszabadság mellett. A Fidesz arra hivatkozik, hogy a Meta és a Google bojkottja miatt a “politikai kommunikáció egy korábban széles körben hozzáférhető csatornája szűnt meg,” ami miatt visszaszorul a “ demokratikus közbeszéd egy formája”, ezáltal sérülhet a politikai kommunikáció alkotmányos feltételeinek és a véleménynyilvánítás szabadságának érvényesülése. Ez azonban a politikai emlékezetkiesés csúcsa. 2013-ban ugyanis pontosan ugyanezt az elrettentő hatást a Fidesz saját maga idézte elő a magyar piacon. Amikor az Alaptörvénybe foglalták, hogy a tévékben csak ingyenesen lehet politikai reklámot sugározni, az értékes műsoridővel rendelkező országos kereskedelmi csatornák  racionális üzleti döntést hoztak, és lényegében teljesen beszüntették a pártok hirdetéseit 2014-ben, 2018-tól kezdve pedig csak az RTL vállalta, hogy ingyenesen reklámidőt biztosít a választási küzdelemben részt vevő felek számára. Hasonlóan, a hirdetéseket közzétevő elektronikus és nyomtatott sajtó piacán is a médiaszolggáltatók döntése marad, hogy hova engednek be egyáltalán politikai hirdetéseket – számos piaci szereplő egész egyszerűen nem vállalta, hogy nyilvánosan közzétett áron értékesítse a felületeit jelölő szervezeteknek. Amit a Fidesz most az EU-n és a tech-cégeken kér számon – jelesül, hogy a szigorú szabályok miatt a piaci szereplők kivonulnak a felületről –, azt ők maguk tették a hazai rendszer alapkövévé több mint egy évtizede. Úgy tűnik, a piactorzító hatás csak akkor fájdalmas, ha az a kormánypárt online elérését veszélyezteti. 

A kormánypárt természetesen a proxy-szereplőkért is nagyon aggódik: kifejtik, hogy a rendelet akár elemzőkre, médiaszereplőkre, civil szervezetekre és más, közéleti kérdésekkel foglalkozó kommunikációs szereplőkre is visszatartó hatást (chilling effect) gyakorolhat, ami egyrészt szűkíti az egyes szereplők politikai kommunikációs lehetőségeit, másrészt a demokratikus közbeszédre is hatással lehet – azért ezeket a passzusokat nagyon nehéz felszisszenés nélkül olvasni, ha emlékezetben tartjuk, hogy kevesebb mint egy évvel ezelőtt a kormánypárt masszívan kísérletezett azzal, hogy gyakorlatilag bármilyen olyan szervezet (médiaszolgáltató, civil vagy cég) működését ellehetetlenítse, aki közéleti tevékenységet végez és munkája során nemzetközi forrást is igénybe vesz (akár egy pályázat keretében). De, persze értjük: itt nem az utóbbi civil szervezeteket és fromációkat, hanem a CÖF-öt, az Alapjogokért Központot és a Megafont kell védeni. 

A FIDESZ beadványa mindezek mellett a Velencei Bizottság gyakorlatára is hivatkozik, mondván, főszabály szerint a választási szabályokat a voksolás előtt egy éven belül nem szabad módosítani, így a TTPA 2025. októberi élesítése veszélyezteti a 2026 tavaszi választások stabilitását. Csakhogy a TTPA-t 2024 elején fogadta el az Európai Unió. A magyar kormánynak majdnem két éve lett volna arra, hogy felkészítse a hazai jogrendet és a hatóságokat az új szabályokra. Ehelyett a jogalkotó a kisujját sem mozdította, sőt: a mai napig nem jelölte ki hivatalosan azokat a hazai szerveket, amelyek a rendelet betartását ellenőriznék. A kialakult jogbizonytalanságot tehát nem az uniós jogszabály váratlan felbukkanása, hanem a magyar állam tudatos mulasztása, a felkészülés nyílt szabotálása idézte elő. Arról nem is beszélve, hogy a választásokat megelőző évben maga a kormány meglehetősen váratlanul két ízben is jelentősen módosított a kampány- és pártfinanszírozás szabályain: 2025 júniusában ugyanis KDNP-s kezdeményezésre eltörölték a kampányra fordítható maximális összeget, decemberben pedig a párttámogatási törvénybe nyúltak bele úgy, hogy tiltott párttámogatásnak minősüljön, ha egy szervezet egy párt arculatával megegyezően vagy irányításától nem függetlenül valósít meg (bármilyen) tevékenységet – de csak ha mindez közvetve vagy közvetlenül külföldi forrásból valósul meg. Ugye ez a passzus papíron a proxy-szervezetek (kampányidőszakon kívüli és kampányidőszaki) reklámtevékenységét korlátozná, de érintetlenül hagyja a hazai, igen gyakran közpénzből működtetett, kiterjedt proxy-hálózatot.

Abban aligha tévedünk nagyot, hogy 2025 koranyarán a kampánylimit eltörléséről szóló jogszabályt éppen azért fogadta el sebtiben a parlament kormánypárti többsége, hogy minden eddiginél többet költhessenek a digitális csatornákon – ezt a lépést kétségtelenül keresztülhúzta a Meta és Google lépése. Hasonlóan megfigyelhető volt, hogy 2025 nyaráig irdatlan összegeket költöttek Facebookon a Fideszhez köthető szervezetek – ezek közül nem is egy újonnan jött létre, vélhetően pont azért, hogy az éves beszámolók 2026 illetve 2027 májusában esedékes leadásáig titokban tarthassák gazdálkodásuk forrásait és az általuk elköltött pénzeket.

Hova vezethet a 2026-os alkotmányjogi manőver?

A választások előtt zajló alkotmányjogi csata tétje messze túlmutat a politikai reklám jogi kategóriájának értelmezésén. A valódi kérdés az, hogy Magyarországon érvényesíthetőek-e a digitális kor európai átláthatósági követelményei, vagy az ország a kampányfinanszírozás tekintetében egyfajta offshore szigetté válik az Európai Unión belül. Ha az Alkotmánybíróság kimondja, hogy az uniós rendelet nem alkalmazható, akkor az Állami Számvevőszéknek, a Nemzeti Választási Bizottságnak és a Médiahatóságnak lesz egy hivatalos, legfelsőbb szintű papírja arról, hogy miért nem vizsgálhatják a TTPA szabályai szerinti költéseket. Ez a biankó csekk felmentést ad a hatóságoknak az alól, hogy az átláthatósági szabályokat számon kérjék a Megafon-típusú influenszereken, a CÖF-höz hasonló proxy-szervezeteken, és a „társadalmi célúnak” hazudott állami kampányokon.

Azonban nem csak a kampányfinanszírozás tekintetében teremthet veszélyes precedenst, ha az Alkotmánybíróság kimondja a TTPA hazai alkalmazhatatlanságát – ez a lépés ugyanis nyílt szembemenetel lenne az uniós jog elsőbbségének elvével, ami borítékolhatóan újabb vitákat generálna az Unióval. 

Tegyük hozzá: a jogi manőver nemzetközi szinten ráadásul szinte biztosan hatástalan marad. A Google és a Meta aligha fogja kockáztatni a globális bevételeire kiróható európai milliárdos bírságokat azért, hogy a magyar Alkotmánybíróság kedvéért egyedi szabályokat alkalmazzon hazánkban és továbbengedje a politikai hirdetéseket. A tech-cégek bojkottja maradni fog.