Cikksorozatunk első részében néhány példáját villantottuk fel annak, hogy a rendszerszintű korrupcióban eltüntetett közpénzeket hogyan próbálták visszaszerezni azokban az országokban, ahol megbuktak a kleptokrata rezsimek (vagy legalábbis a rajtakapott vezetőik), és megnyílt az út az elszámoltatás előtt. A jelen írásban azt járjuk körül, hogy a nemzetközi példák alapján milyen tényezők járulhattak hozzá a sikerhez, vagy lehettek okai a kudarcnak. A Magyarországon elképzelhető vagyonvisszaszerzési megoldások felvezetéseként kitérünk továbbá a kelet-közép-európai rendszerváltások igazságtételeinek tapasztalataira is, hiszen ezek története tartós nyomot hagyott a társadalmi emlékezetben, jelentősen meghatározva a jogi eszközök és politikai kezdeményezések kulturális kontextusát.

 A kép forrása: Kecskemétfilm

1. Mik a siker feltételei a nemzetközi vagyonvisszaszerzési tapasztalatok alapján?
   1. A nyilvánosság ereje
   2. A politikai akarat
   3. Hatékony nemzetközi együttműködés
   4. Hatékony jogszabályi keretek
   5. A jóvátétel iránti társadalmi igény
   6. Mit szűrhetünk le mindezekből?
2. A kelet-közép-európai igazságtételek tapasztalatai
   1. Igazságtételi modellek a ‘89-90-es rendszerváltások után
   2. További magyarországi kísérletek
   3. Politikai szándékok a vagyonvisszaszerzés egyedi ügyeiben
   4. A rendszer- és kormányváltásokhoz kapcsolódó tapasztalatok tanulsága
3. Mi tehát a sikeres vagyonvisszaszerzés receptje?

Mik a siker feltételei a nemzetközi vagyonvisszaszerzési tapasztalatok alapján?

A nyilvánosság ereje

Amikor a korrupciós ügyekben kormányzati körök érintettek, a vagyonvisszaszerzési eljárások megkezdésének és sikeres végigvitelének egyik lehetséges biztosítéka az, ha az igazságszolgáltatás felett kontrollt gyakorló vagy általa védett politikus hatalmával szemben ellensúlyt képez a társadalmi felháborodás. A társadalom tagjai, azaz a korrupció áldozatai felől érkező igény erős legitimációt nyújt a jogilag már megalapozott eljárások lefolytatásához, szűkre szabva a politikai beavatkozás lehetőségét. A nyilvánosságra kerülés és a részletek feltárása különösen akkor jelenthet fordulópontot, ha a korrupciós cselekményekről az ország lakosai addig nem tudtak, vagy azok nem értelmeződtek számukra jogszerűtlen gyakorlatként.

Dél-Afrikában például az állam Gupta testvérek általi kifosztását eleinte egy nemzetközi tanácsadói kör narratívája igyekezett elfedni: ahogy a média kritikája egyre hangosabb lett, a brit Bell Pottinger PR-cég a „fehér monopóliumi tőke” ügynökeinek nevezte az újságírókat, a Gupta családot pedig a rasszista sajtó áldozataként állította be. De a “Gupta Leaks” nyilvánosságra kerülése után a korrupciós folyamatok leálltak, a Zuma klán és a Gupták elvesztették hatalmukat. A Gupta testvérek ügyleteinek leleplezésében oknyomozó újságírók, civil szervezetek és névtelen kiszivárogtatók játszottak kulcsszerepet, ők mutatták be azt is, hogy miként rejtették el a közpénzeket. A Gupta testvérek és Jacob Zuma volt elnök közötti e-mailváltások elemzése pontosan feltárta, hogyan működött a korrupciós hálózat, és olyan személyekre mutatott rá, akik addig büntetlenül és ismeretlenül tevékenykedtek. A Zuma lemondását követelő, hosszan tartó kampánynak a média mellett politikai és civil szervezetek, valamint vállalkozások is részesei voltak, akik folyamatosan napirenden tartották a kérdést. Szakszervezetek és a társadalmi igazságossággal foglalkozó civil szervezetek például peres eljárásokat kezdeményeztek, tiltakozásokat szerveztek, és tovább elemezték a kiszivárogtatott információkat. Az ügyek feltárását célzó Zondo-bizottság létrejötte után ugyanezek a szervezetek beadványokkal segítették a bizottság munkáját. A Deutsche Welle újságírója az ügy kapcsán így foglalta össze a nyilvánosság szerepét: világszerte egyre jellemzőbb, hogy “az elnökök és a multinacionális cégek a saját sérthetetlen buborékukban élnek. Újságíróként annyit tehetsz, hogy egy kicsit kényelmetlenebbé teszed számukra ezt a buborékot.”

A nyilvánosságnak tehát nagy szerepe van abban, hogy ne csak utólag reagálhasson a közvélemény a már elkövetett bűncselekményekre, hanem időben nyomást tudjon gyakorolni a politikusokra és a hatóságokra, ha észleli a közpénzek eltűnésének veszélyét. Ehhez az is szükséges, hogy a jogszabályokkal vagy egyedi határozatokkal, szerződésekkel „lepapírozott” ügyletekben is felismerjék a valódi szándékot, és jelezzék azt az eljárásra jogosult szerveknek (ezzel akár azt is bizonyítva, hogy nem végzik a dolgukat) vagy a sajtónak. A fentebb ismertetett esetben a Gupta testvérek is jogi formákkal leplezték a visszaéléseiket: Zuma elnöksége alatt az állami megrendelések és koncessziók állandó kedvezményezettjeiként hordták el a közpénzt.

De a korrupcióval kapcsolatos árnyalt tudás szakmai körökben is nélkülözhetetlen, ennek hiánya mutatkozott meg például a malajziai 1MDB-ügyben. A közpénzek eltérítésében központi szerepet játszó nemzetközi bank, a StanChart máig tagadja, hogy az általa lehetővé tett több mint száz házon belüli átutalás során a munkatársai nyilvánvaló figyelmeztető jeleket hagytak volna figyelmen kívül. Állítása szerint a fiktív cégeken keresztül folytatott nagy összegű utalások jóváhagyása csak kisebb szabályszegésnek minősül. A szingapúri monetáris hatóság a vizsgálata eredményéről kiadott jelentésében viszont egyértelműen megállapította, hogy a bank munkatársai megsértették a pénzmosás elleni előírásokat: hiányzott a front office dolgozók független felügyelete, és néhány munkatárs nem rendelkezett megfelelő pénzmosási kockázatérzékenységgel. A hatóság szerint ugyan nem történt szándékos visszaélés, de a kontrollfolyamatokat meg kell erősíteni. A bank a válaszában legfontosabb intézkedésként arról számolt be, hogy növelte a munkatársai tudatosságát arról a létfontosságú szerepről, amelyet a pénzügyi bűnözés elleni küzdelemben betöltenek. Az ügyhöz kapcsolódó egyik tanulmány szintén azt hangsúlyozta, hogy a visszaélések megelőzésére nem elegendő a formális ellenőrzés, a pénzintézeteknek azt is vizsgálniuk kell, hogy kik a kedvezményezett számlatulajdonosok, és mi a pénz átutalásának valódi célja. Ennek keretében különös figyelmet kell fordítani azokra a számlákra, amelyeket offshore vagy belföldi fedőcégek tartanak fenn, valamint annak megállapítására, hogy miért, mikor, kinek a kezdeményezésére, milyen célból jegyezték be ezeket a cégeket, és hogy kik a tényleges tulajdonosaik. Amennyiben pénzmosás gyanúja merül fel – például ha aránytalanul nagy összegű, gyakori vagy szokatlan tranzakciók kapcsolódnak fedőcégekhez –, akkor proaktívan kell fellépni, és ezeket a számlákat fel kell függeszteni vagy le kell zárni, egyidejűleg továbbítva az információkat a korrupcióellenes hatóságokhoz. Ezek a példák arra mutatnak rá, hogy a formálisan jogszerű ügyletek valós tartalmának felismerése elengedhetetlen a hatékony fellépéshez, az elkövetők időben történő lebuktatásához.

A politikai akarat

Akár van nyomás a nyilvánosság részéről, akár nincs, a magas szintű korrupciós ügyekben csak akkor várható tényleges eredmény (arányos büntetőjogi következmények és a közvagyon visszaszerzése), ha erre a politikai akarat is megvan. Ez az összefüggés a politikai szereplőket érintő eljárásokban mondhatni magától értetődő, és látványosan megmutatkozott a már említett ügyekben is.

Dél-Afrikában Zuma elnök korrupt rezsimjének saját pártja vetett véget az ország rohamosan romló gazdasági helyzete és a külföldi befektetői bizalom megcsappanása miatt, korábbi alelnöke, Cyril Ramaphosa pedig elnökként a helyére lépve működtetni kezdte az egész államot behálózó korrupció kivizsgálására létrehozott, kormánytól független testületet, a Zondo-bizottságot. Ez a politikai fordulat tette lehetővé a Zuma és legközelebbi bizalmasai, munkatársai elleni vizsgálatok megindítását. Zuma és köre azonban folyamatosan akadályozza az eljárásokat, és mivel még mindig jelentős számban képviseltetik magukat a kormányban, valamint az országos és tartományi pozíciókban, a törvényhozást és a politikai folyamatokat is befolyásolni tudják saját érdekükben.

Azt, hogy a mindenkori politikai akaratnak mekkora hatása van a vagyonvisszaszerzés sikerére, jól mutatja a brazíliai Java Lato Művelet nyomán meghozott legfontosabb ítélet sorsa is. Az ország történelmének legnagyobb korrupcióellenes nyomozása, amely egy autómosótól indult pénzmosás gyanújával, a legmagasabb politikai köröket érintő óriási korrupciós hálózatot tárt fel. A volt elnök elítélése után azonban olyan üzenetek szivárogtak ki, amelyek arra utaltak, hogy az ügyben eljárt Sergio Moro bíró összejátszott az ügyészekkel, ezért a brazil Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte a döntést. Az ügyet két évvel később Jair Bolsonaro elnök zárta le véglegesen, vélhetően attól tartva, hogy a nyomozás elérheti az ő családját is. Ez a politikai beavatkozás nemcsak a vagyonvisszaszerzési törekvéseket hátráltatta ‒ mivel a Legfelsőbb Bíróság érvénytelenítette a Lava Jato Művelet során kötött megbánási és együttműködési megállapodásokból származó bizonyítékokat is ‒, hanem jelentősen visszavetette a civil társadalom korrupcióellenes fellépésének támogatottságát is. A pénzmosás elleni küzdelmet hátrányosan érintette az a Legfelsőbb Bíróság által folytatott, utóbb illegálisnak minősített vizsgálat is, amely titokban nyomozott bűnüldöző szervek munkatársai után; valamint az is, hogy a brazil Kongresszus olyan jogszabályokat fogadott el, amelyek sértik a bűnüldöző szervek függetlenségét és a politikai pártok elszámoltathatóságát.

Az antikorrupciós törekvések sikere Grúziában is ki volt szolgáltatva a mindenkori hatalmi akaratnak. A 2003-as politikai változás után bevezetett radikális reformok számos területen jelentősen visszaszorították a korrupciót. Bár a Szaakasvili kormányát támogató oligarcha, Ivanisvili megőrizte közéleti befolyását, az intézkedések (a korrupcióval fertőzött, diszfunkcionális hivatalok felszámolása és a szigorú büntetőjogi ítéletek, melyek következtében jelentősen megnőtt a bebörtönzöttek száma) kulcsszerepet játszottak annak a várakozásnak a megdöntésében, hogy a korrupciós gyakorlatok örökre fennmaradnak. Miután az adóbeszedést is sikerült megtisztítani a korrupciótól, jelentősen megnőttek az állam bevételei, amelyek további intézményi reformokat tettek lehetővé. Ugyanakkor a Szaakasvili által 2004 és 2013 között folyamatosan növelt hatalomkoncentráció nemcsak a reformok gyors keresztülvitelének kedvezett, hanem a demokratikus intézményrendszer későbbi visszaesésének is. 2012-ben az egyre sűrűsödő hivatali visszaélésekről szóló hírek Szaakasvili bukásához vezettek, Ivanisvili hatalomra kerülésével azonban végképp leépült minden demokratikus kontroll. Mindez a magas szintű korrupció megerősödéséhez vezetett. Ivanisvili ugyan 2013 végén lemondott hivataláról, ám informálisan továbbra is ő gyakorolja a legfőbb politikai hatalmat az országban, és ennek kihasználásával a gazdasági hatalmát is tovább tudta növelni. Ivanisvili a híveivel foglyul ejtette az államot, így a cégeinek juttatott közvagyonok és mentességek rendszerében a közeljövőben nem várható javulás. Grúzia példája mutatja, hogy ha a politikai fordulat csak a vezetők személyében hoz változást, a kormányzás módjában nem, akkor a múltbeli antikorrupciós törekvések eredménye nem lesz fenntartható.

A belső hatalmi küzdelmek mellett külső politikai hatások is nagymértékben alakíthatják a magas szintű korrupciós ügyek és így a vagyonvisszaszerzések sorsát. Portugália például – a gyarmattartói múltból megmaradt gazdasági és kulturális kapcsolatai miatt – az angolai korrupt vagyonok egyik fő célpontja, így a két ország közötti vagyonvisszaszerzési együttműködés különösen intenzív: a portugál hatóságok gyakran kapnak és teljesítenek angolai megkereséseket, ahogy ez a dos Santos-ügyben is történt. Portugália angolai nagykövete 2023-ban hangsúlyozta, hogy a portugál és angolai igazságügyi intézmények közötti szoros együttműködés lehetőséget nyújt Angola számára, hogy megerősítse integrációját a nemzetközi pénzügyi rendszerbe. Ezt segíti a hasonló jogi kultúra, a közös nemzetközi standardok követése, valamint az angolai jogállamisági és korrupcióellenes reformokat támogató portugál fejlesztési program, amely képzéseket, szakértőket és technikai segítséget nyújt az angolai igazságügyi intézményeknek. Mindez Portugáliának abból a törekvéséből fakad, hogy „újrakeretezze” a korábbi gyarmattartói kapcsolatát Angolával: a soft power révén szerezhető befolyás azonban nyilvánvalóan Portugália gazdasági-befektetői érdekeit is szolgálja (sőt egyes értékelések szerint valójában a portugál és angolai oligarchák érdekei közötti status quo biztosítása a cél).

A kétoldalú viszonyok sajátosságai mellett regionális vagy geopolitikai ösztönzések is állhatnak egy-egy vagyonvisszaszerzési együttműködés mögött. Az Európai Unió például mind az újonnan társuló vagy csatlakozó, mind a már belépett tagokkal szemben igyekszik érvényesíteni az uniós költségvetés érdekeit. A korrupcióellenesség fokozatosan vált egyre hangsúlyosabb feltétellé az EU-bővítés folyamatában, a jelenlegi jelölt országokat (főleg a Nyugat-Balkánt) így már szigorúbb standardokra kötelezik, mint amilyeneket a korábban csatlakozó tagállamokkal szemben érvényesítettek. Az EU belső pénzügyi rendszerének védelmére hozott szabályok nemcsak a tagállamokra, hanem a pénzügyi kapcsolatok révén harmadik országokra is hatnak. Hasonló megfontolások érvényesültek korábban az Egyesült Államok által egyes országok politikai vezetésével szemben támasztott antikorrupciós követelményekben is, amelyek nemcsak a szövetségesekkel való együttműködés megerősítésére, hanem autoriter vagy instabil rezsimek nyomás alatt tartására is alkalmasak voltak.

Akár belső kezdeményezésről, akár külsőleg segített változásról van szó, a rendszerváltások utáni korrupcióellenes intézkedések gyakran az előző elit lecserélésének politikai szándékát is hordozzák, így a fenti példák esetében sem különíthető el tisztán a kétféle cél. Bár az antikorrupciós küzdelmek minden lépése üdvözlendő, valódi eredmény csak akkor várható tőlük, ha túllépnek a politikai revans igényein, és hosszú távú, megalapozott szakpolitikai reformokkal biztosítják a közélet megtisztulását.

Hatékony nemzetközi együttműködés

Ha az eljárások megindításának megvannak az előzőek szerinti társadalmi-politikai és jogi feltételei, és az ügyben külföldre menekített vagyonok vagy egyéb, határokon átívelő tényállási elemek merülnek fel, akkor a következő fontos tényező a vagyonvisszaszerzés sikerében a nemzetközi együttműködés.

A korábbi példákra visszautalva szinte valamennyi esetben több államban is folytak a korrupt vagyonok felkutatására és befagyasztására irányuló eljárások, sőt perek is, amelyek nélkül az érintett ország jóval kisebb arányban tudta volna visszaszerezni az elvesztett közpénzt. Angolában például az ügyészség Nemzeti Vagyonvisszaszerzési Szolgálata Svájctól, Hollandiától, Luxemburgtól, Portugáliától, az Egyesült Királyságtól, Mauritiustól, Szingapúrtól, Bermudától és az USA-tól is segítséget kért az országot csaknem négy évtizeden át vezető elnök, José Eduardo dos Santos lánya, Isabel dos Santos vagyonának befagyasztásához. Ennek alapján zárolták 2020 elején a portugál hatóságok Isabel dos Santos minden ismert számláját és egyéb vagyonát, amely együttesen több mint 2 milliárd USD-re (nagyjából 616 milliárd forintra) rúgott. Egy holland nemzetközi választottbírósági döntés az angolai állami Sonangol olajvállalat 6%-os közvetett tulajdonrészének Isabel dos Santos részére történt átadását nyilvánította érvénytelennek, mivel a közel 500 millió USD (azaz 152 milliárd Ft) értékű üzletrész „jogsértő módon” került a volt elnök lányához. Az Egyesült Királyság felsőbírósága pedig világméretű befagyasztást rendelt el Isabel dos Santos vagyonára 580 millió font (254 milliárd Ft) értékben.

A mozambiki „rejtett adósságok ügyében” az USA ügyészsége vesztegetés, értékpapírcsalás és pénzmosás miatt emelt vádat a szövetségi bíróságon három Credit Suisse-alkalmazott ellen, akik a mozambiki tonhalhalászati vállalatok és egy Abu Dhabi-i központú hajóépítő konglomerátum túlárazott beruházásaihoz az ország súlyos eladósodottságához vezető, parlamenti jóváhagyás nélküli hiteleket és értékpapírügyleteket intézték. Az amerikai igazságügyi minisztériummal, valamint az Egyesült Királyság és Svájc pénzügyi felügyeleti hatóságaival kötött megállapodások eredményeképpen a pénzintézet 550 millió USD (165 milliárd Ft) bűnügyi, pénzügyi felügyeleti és értékpapír-felügyeleti bírságot fizetett, továbbá 200 millió USD-t (60,7 milliárd Ft) elengedett Mozambik államadósságából. A nyomozó hatóságok munkáját segítették az Egyesült Arab Emírségek értékpapír- és árutőzsdei hatósága által átadott információk is.

A vagyon tényleges visszajuttatása az érintett országba azonban sokszor nehézségekbe ütközik, mivel megfelelő jogi garanciák hiányában a közreműködő országok más biztosítékot keresnek arra, hogy a visszaszerzett vagyont a kormány valóban a társadalom érdekében használja fel. A felelős vagyon-visszajuttatás problémája különösen élesen merült fel Egyenlítői-Guinea esetében, ahol a mélyen gyökerező korrupció miatt nagy a kockázata annak, hogy a visszaszerzett forrásokat ismét ellopják. Miután a francia bíróság elítélte Teodorin Obiangot, az országot 1979 óta vezető diktátor fiát, aki az alelnöki pozíciót is betölti, elrendelte a 150 millió euró (kb. 54 milliárd Ft) értékű vagyonának elkobzását is. Az Egyesült Államok igazságügyi minisztériuma több mint 70 millió dollár (15 milliárd Ft) értékű vagyont foglalt le Obiangtól, továbbá a svájci hatóságok is elkobozták 100 millió dollár értékű jachtját és 25 luxusautóját. A továbbra is fennálló korrupciós kockázat miatt azonban Franciaország egyelőre még tárgyal a visszaszerzett javak sorsáról, az USA pedig orvosi felszerelések, gyógyszerek és vakcinabeszerzések formájában juttatta vissza Egyenlítői-Guineának az Obiangtól elkobzott vagyon kétharmadát.

A vagyon visszaadását ugyanakkor sokszor annak az országnak a saját érdekei is hátráltatják, ahol azt parkoltatják. Így például a fenti esetben egy jelentés megállapította, hogy a franciák által visszaszerzett Obiang‑vagyon visszatérítése nem felel meg az ENSZ korrupcióellenes egyezménye (UNCAC) előírásainak: egy, az ügy hatására született francia törvény lehetővé teszi, hogy ha fennáll a veszély, hogy a visszajuttatott források korrupciós csatornákba kerülnek, a visszaszerzett vagyont a közvetlen visszaszolgáltatás helyett a francia költségvetésbe utalják, majd ‒ franciaországi fejlesztő szervezetek bevonásával ‒ a forrásország javára kezdeményezett segélyprogramok finanszírozására használják fel. Más országok, amelyek szintén érdekeltek abban, hogy a vagyon helyben maradjon, és azt részben saját közszolgáltatásaik finanszírozására fordíthassák, egyfajta kompromisszumos megoldásként alkalmazzák a „programozott visszaadást”, amely például egészségügyi segélyek, infrastruktúra, oktatási projektek finanszírozását jelenti a forrásországban. A franciához hasonló szabályozás működik például Svájcban, ahol törvény lehetővé teszi, hogy a külföldi magas rangú politikusoktól elkobzott eszközöket a forrásországnak ne közvetlenül állami költségvetésbe utalással adják vissza, hanem olyan célokra fordítsák, mint az életminőség javítása vagy a jogállamiság megerősítése. Svájc ennek érdekében eseti megállapodásokat köt a forrásországgal, mint például 2020-ban, Luxemburgot is bevonva, Peruval, amelynek alapján a két európai ország az általuk összesen 26 millió USD (kb. 8 milliárd Ft) visszaszerzett vagyonból a perui igazságszolgáltatás megerősítésére adott projektfinanszírozást.

Hatékony jogszabályi keretek

A vagyonvisszaszerzésre fő szabály szerint büntetőeljárással összefüggésben kerül sor, amelynek résztvevőitől gyors és jól célzott fellépést kíván az eltulajdonított vagyon illékony, gyakran bonyolult pénzügyi struktúrákat öltő jellege. Mivel azonban az érintettekkel szemben ez az eljárás erős jogi garanciákat követel meg, és emiatt az eljárás elhúzódhat, illetve a bíróság előtti bizonyíthatóság is sokszor ütközik nehézségekbe, több ország polgári jogi eljárásokban is alkalmazhatóvá tette a vagyonelkobzást. Így az USA igazságügyi minisztériuma és Teodorin Obiang között egy polgári vagyonelkobzási megállapodás alapján került sor a vagyonvisszaszerzésre, és a malajziai 1MDB-ügyben is polgári vagyonelkobzási kereseteket indított az USA az ellopott pénzek visszaszerzéséért közel 1,7 milliárd USD (466 milliárd Ft) értékben. Brazíliában a korrupciós ügyekben részt vevő köztisztviselők, üzletemberek és vállalatok polgári jogi úton perelhetők a közvagyon megtérítéséért, és még Kenyának is van olyan törvénye, amely lehetővé teszi a megmagyarázatlan vagyongyarapodás polgári jogi elvonását.

Ahogy láttuk, a nemzetközi vonatkozású ügyek felgöngyölítése nem képzelhető el a hatékony fellépést lehetővé tevő uniós vagy nemzetközi jogi keretek nélkül. Az Európai Unión belül a vagyonvisszaszerzési hivatalok például szorosan együttműködő hálózatokat alkotnak, amelyek munkáját szükség esetén a tagállamok által delegált ügyészek szervezete, a Eurojust is segíti. Globális szinten pedig a CARIN-hálózat lát el hasonló funkciót, ami szintén fontos tényező a határon átnyúló vagyonvisszaszerzések sikerében.

A már vázolt társadalmi-politikai és jogi nehézségeken túl néha egészen váratlan hibák is csökkenthetik a visszaszerzett vagyon értékét. Ilyen volt a 1MDB-ügyben az a vagyonbiztosítási eljárás, amelynek során a malajziai hatóságok által lefoglalt 306 db luxustáskát „varázstintával” jelölték meg, és klimatizálatlan raktárhelyiségben tárolták, így tönkretették őket. A megfelelő őrzési eljárások elmulasztása jelentős kártérítési igényekhez vezethet, ha a bíróság nem hagyja jóvá a lefoglalást, vagy jelentősen csökkentheti az eladásból származó bevételt, ha a lefoglalást jóváhagyja. Az ilyen esetek megelőzésére szolgálhatnak a megfelelő szabályok és a képzés, adott esetben a magánszektor speciális szereplőinek bevonása a különleges vagyontárgyak kezelésébe.

A jóvátétel iránti társadalmi igény

Az az áldozat, aki nem tud róla, hogy kár érte, nem tud fellépni jóvátételi igényének érvényesítése érdekében. De sokszor nemcsak a társadalmi tudatosság, hanem az áldozat jogaira és megtérítési igényeire vonatkozó jogi szabályozás is hiányzik a folyamatból: a legtöbb országban a rendszerszintű korrupció áldozatfogalmának hiánya is szerepet játszik abban, hogy a visszaszerzett vagyonokat csak esetlegesen használják fel a hátrányt szenvedett csoportok kompenzálására. (Arról, hogy ki mindenki lehet a rendszerszintű korrupció áldozata, lásd keretes írásunkat.) Bár a közvélemény figyelemmel kíséri a nyilvánosságra került ügyek alakulását, és a vagyon sorsáról döntő vezetők jó esetben számolnak a visszaszerzett vagyon legkézenfekvőbb felhasználási lehetőségeivel (például szociális vagy egészségügyi beszerzésekre fordítják őket), ritkán történik meg a társadalom közvetlen bevonása annak megvitatásába, hogy mire költsék a visszatérő közpénzt.

A 2024/1260 EU irányelv ugyan rögzíti, hogy a tagállamoknak megfelelő intézkedéseket kell hozniuk annak biztosítására, hogy az áldozatok igényeit figyelembe vegyék a vagyonfelkutatási, -befagyasztási és elkobzási eljárások során, és kinyilvánítja azt is, hogy az elkobzott vagyon társadalmi célú újrafelhasználása látható üzenetet közvetít a társadalom számára az olyan értékek fontosságáról, mint az igazságszolgáltatás és a jogszerűség, az ezt biztosító eljárásokat a magyar állam a folyamatban lévő implementáció jogszabályi tervezeteiben nem szerepelteti. Így az irányelvnek azt az előírását sem ülteti át, hogy az elkobzott vagyont közérdekű vagy társadalmi (például igazságügyi, bűnüldözési, közszolgáltatási, szociális vagy gazdasági) célra kell felhasználni, akár annak állami tulajdonban hagyásával, akár úgy, hogy a vagyont az elhelyezkedése szerinti település vagy régió hatóságaira, illetve azokon keresztül közérdekű munkát végző szervezetekre ruházzák át.

A visszaszerzett vagyon más országokban is jellemzően az állami költségvetés címkézetlen bevétele, amelynek felhasználása a mindenkori döntéshozók belátására van bízva. Annak, hogy a vagyonvisszaszerzés a legutolsó elemében is sikeres legyen, azaz valóban a társadalom igényeinek kielégítését szolgálja, feltétele a világos vagyonvisszaszerzési elvek lefektetése, amelyek széleskörű társadalmi egyeztetést követően, a lehető legérzékenyebben szabályozzák ezt a kérdést.

Mit szűrhetünk le mindezekből?

Bár a fenti példálózáshoz távoli országok jogrendszere adta a környezetet, a kiinduló helyzet nagyon hasonló a magyarországihoz: a rendszerszintű korrupció általános ismérve, hogy beépül az intézményi gyakorlatokba, és eltűri ‒ mert nem tud róla, vagy nem tud tenni ellene ‒ a nép. Ebből következően a megoldásnak is vannak általánosan érvényes elemei, amelyek hasznunkra lehetnek a vagyonvisszaszerzés szabályozásának és alkalmazási gyakorlatának újragondolásakor.

Mindenekelőtt a kormányzati rendszerbe épült magánérdek problémájával kell kezdeni valamit. Számos példa mutatta, hogy a vagyonvisszaszerzés előfeltétele a korábbi korrupt rezsimek felszámolása volt, ugyanakkor ahol megőrizték pozícióikat a régi rend hívei, az eljárások elé jelentős akadályokat gördítettek.

Ahogy láttuk, a politikai akarat a nemzetközi kapcsolatok felől is hat, ami figyelmeztető jel lehet Magyarország számára: az EU és a jogállamiság felett őrködő nemzetközi szervezetek kontrollszerepe mellett Oroszország, Kína és más keleti partnerek egyes elemzők által stratégiai korrupciónak nevezett gyakorlata (geopolitikai célok elérésére, különösen más államok, demokratikus rendszerek vagy intézmények befolyásolása, gyengítése érdekében alkalmazott korrupciós formák) szintén jelentősen befolyásolja az korrupcióellenes küzdelem esélyeit. Mindezekkel szemben hatékony ellensúly lehet a társadalmi tudatosság, a nyilvánosság és a civil szervezetek ereje. Ami a nemzetközi szakmai együttműködéseket illeti, azok erősítését ugyancsak gátolja a politikai rendszerünkkel szemben érzett bizalmatlanság, bár a szükséges minimumot teljesítik az egyezményes eljárások. A nemzetközi szintre emelt ügyek azonban más utakon is hatnak: noha a vagyonvisszaszerzés említett eseteiben a hatóságok nem értek el 100%-os sikert, az eljárások ahhoz mindenképpen hozzájárultak, hogy az érintett oligarcháknak a jogi következmények mellett a nemzetközi üzleti világ kegyeiből való kieséssel is szembesülniük kellett. Azok a gazdasági szereplők ugyanis, amelyek adnak a hírnevükre, elkerülik a kapcsolatot az ilyen eljárások alá vont szereplőkkel, az ellopott, kimenekített vagyonra épített vállalkozások így elveszítik üzleti vonzerejüket a potenciális partnerek – és a fogyasztók – szemében.

Különösen releváns számunkra az egyes bűncselekmények bizonyíthatóságának egy konkrét akadálya: a korrupt ügyletek jogszabályi megalapozása, közkeletű nevén „lepapírozása”. Ezen a ponton nyeri el végső értelmét a magánérdekek államba való beépülése, hiszen a jogalkotás uralása révén a jogalkalmazás esetlegességei is viszonylag jól kiküszöbölhetők. Mindez egy olyan formalista – a jogszabályok betartásához tartalmuktól függetlenül ragaszkodó, a rendelkezések valós célját, hatásait figyelmen kívül hagyó – jogi kultúrával rendelkező országban, mint Magyarország, még egy pártatlan bírósági eljárásban is különösen nehézzé teszi a visszaélés tilalmával, narratív jogértelmezéssel, nemzetközi kötelezettségekkel és egyéb, jogállamokban maguktól értetődő alapelvekkel való érvelést. Ha pedig erre egy politikailag irányított nyomozó hatósági eljárásban kerül sor, a korrupcióval szembeni fellépés esélyei a nullához közelítenek.

A kelet-közép-európai igazságtételek tapasztalatai

A fenti globális érvényességű tanulságokon túl érdemes kitérni a kelet-közép-európai rendszerváltásokhoz kapcsolódó igazságtételi kísérletek tapasztalataira is. Bár a kormány- vagy rendszerváltásokat követő igazságtételt és az ún. vagyongeneráló bűncselekmények mindennapi üldözéséhez kötődő vagyonvisszaszerzést első látásra nem sok minden köti össze, jog- és társadalompolitikai indokaik révén valójában szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Az igazságtétel ugyan jellemzően a politikai rendszerek kisebb-nagyobb átalakulásaihoz kapcsolódó egyedi politikai döntésen alapul, míg a vagyonvisszaszerzés leginkább a büntetőeljárás folyamatos alkalmazásra szánt, rutinszerű eleme, azonban mindkettő valamilyen módon az áldozatok kárpótlását, az elkövetők szankcionálását és mindezek révén az általános megbékélést hivatott szolgálni ‒ azaz igazságossági kérdéseket feszeget.

Éppen ebből a sajátos funkcionális hasonlóságból adódóan lehet érdekes számunkra, hogy azok a politikai szándékok, amelyek a kelet-közép-európai rendszerváltások utáni igazságtételi kezdeményezésekben is szerepet játszottak, hasonlóképpen befolyásolják-e a vagyonvisszaszerzéssel kapcsolatos döntéseket is. Emellett az átmenet igazságszolgáltatásával foglalkozó kutatók számos egyéb tényezőre is felhívták a figyelmet, amelyekre szintén érdemes lehet tekintettel lenni, amikor egy ilyen sokrétegű probléma megoldását keressük.

Igazságtételi modellek a ‘89-90-es rendszerváltások után

Adam Czarnota jogszociológus szerzőtársaival együtt azt hangsúlyozza, hogy a demokratikus átmenetek sikere összefügg „a múlttal való foglalkozás” választott módjával. Czarnota szerint az átmenetekhez köthető igazságtétel nem önmagáért való dolog, hanem az adott társadalom jövőjét alapvetően formáló kérdés. Bár a rendszerváltó országokban a megtorló igazságszolgáltatás (büntetőperek, lusztráció és dekommunizáció) mindig együtt járt a helyreállító igazságszolgáltatással (a reprivatizációval és az áldozatok rehabilitációjával), egyik országban sem folytattak le olyan nyilvános vitát, amely nem csupán a bosszúról és a megbélyegzésről szól, hanem a múlttal való valódi szembenézésről és a társadalmat megosztó törésvonalak meghaladásáról is.

Roman David szociológus Csehország, Lengyelország és Magyarország példáján vizsgálta a választott igazságtételi modell sikerességét. Fő konklúziója, hogy ha csak a „kizárás” modellje működik (mint Csehországban, ahol a régi rendszerhez köthető személyeket a lusztrációs törvény kizárta az új demokratikus intézményekből), akkor az igazságtétel valószínűleg csak formális lesz, és nem hoz társadalmi megbékélést. Magyarországon a „befogadó” modell működött, amely titkos és korlátozott elszámoltatást jelentett, azaz csak magas rangú közszereplőkre (mint például a köztársasági elnökre, kormánytagokra, országgyűlési képviselőkre és tisztségviselőkre, bírókra, ügyészekre, a rendőrség, honvédség, titkosszolgálatok magas rangú tisztjeire, a közszolgálati média vezetőire, felsőoktatási intézmények magasabb beosztású vezetőire, a főpolgármesterre) vonatkozott, és az érintetteket a Legfelsőbb Bíróság által kijelölt független bírói bizottság értesítette, akik így a nyilvánosságra hozatalt elkerülve dönthettek a tisztségükről való lemondásról. David szerint ez a modell ugyan elősegíti a politikai stabilitást, de feldolgozatlanul hagyja a múltat, így a társadalmi bizalom hosszú távon gyengül. Lengyelország a „megbékélési” modellt választotta, amely önbevalláson alapult, azaz ha valaki beismerte az érintettségét, akkor megtarthatta a pozícióját, ha letagadta és kiderült, akkor tiltották el. Ez utóbbi erős morális dimenziót és egyéni felelősségvállalást feltételez, ami elősegíti a társadalmi megbékélést, de politikai fegyverré is válhat. Mindezek mellett ha az intézkedéseket túl későn, részlegesen vagy átláthatatlan módon vezetik be, az gyengítheti a hatásukat, mint ahogy az is, ha az új politikai elit azért nem akar komolyan foglalkozni a múlttal, mert az előző rendszer része volt, vagy mert az átmenet nem forradalmi, hanem tárgyalásos úton zajlott, ezért az új elit erős kompromisszumokra kényszerül a régivel szemben. Mindezekre Magyarország ugyancsak jó példa.

Lavinia Stan politológus és szerzőtársai a választott igazságtételi modell és a politikai akarat mellett jelentőséget tulajdonítanak a jogállami intézmények erejének, a múltfeldolgozás társadalmi és civil szervezeti támogatottságának, valamint a nemzetközi nyomásnak (például az EU- és NATO-csatlakozási feltételeknek) is.

Liviu Damșa jogtudományi kutatása a tulajdoni rendszer átalakításán keresztül vizsgálta az igazságtétel kérdését. A szerző szerint a Magyarországon működtetett kárpótlási jegyes modell, valamint az elhúzódó és politikailag is manipulált kárpótlási folyamatok kedveztek a privatizációs korrupciónak, a vagyonátmentésnek, a civil részvétel gyengesége és az áldozatok képviseletének hiánya pedig nem valódi, morális alapokkal is bíró igazságtételt, hanem egy technokrata gazdasági átmenetet eredményezett.

Daniela Koleva kultúrtörténész a közép-kelet-európai történelmi emlékezetet vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy a múlt narratívája, társadalmi megítélése nem egységes, a kollektív emlékezet közösségek mentén alakul, és ha ezek a közösségek és narratívák nem kommunikálnak egymással, akkor az igazságtétel mint közös társadalmi projekt is nehezen valósítható meg. Azok között, akik a múltat nem ítélik nagyon kedvezőtlennek, az igazságtétel iránti igény is kisebb, esetükben a múltfeldolgozás inkább a konszenzusra, továbblépésre fókuszál. Azok körében viszont, akik számára az elmúlt időszak súlyos sérelmeket hordoz, az igazságtétel erős legitimációval bír.

Ami a magyar társadalmat illeti, az igazságtétel alapját jelentő társadalmi emlékezet valóban megosztott. Az államszocialista rendszer eltérő megítélése mellett további teherként rakódott erre az érzékeny ‒ és anyagi eszközökkel valójában igazságosan soha nem rendezhető ‒ kérdésre, hogy a kárpótlás maga is sérelmeket szült, mivel a jogosultak a saját megfosztottságukat a többiekével mérték össze (hadifogság, holokauszt, kitelepítések, rendszerellenesség, ‘56 stb.), és méltánytalanságként élték meg az elosztás aránytalanságait.

További magyarországi kísérletek

A rendszerváltás utáni felemás igazságtételt követően az egyes kormányok a megelőző kormányzati ciklusban büntetlenül maradt visszaélések feltárására különböző kezdeményezésekkel éltek. 1998-ban a korábbi privatizációs ügyek választási kampányban beígért átfogó felülvizsgálatát a Fidesz kormányra kerülve egy-két perindítással tudta le. A 2002-től hivatalba lépő MSZP‒SZDSZ-kormányzat Keller Lászlót bízta meg a megelőző Fidesz-kormány pénzügyi döntéseinek átvilágításával, tevékenysége mögül azonban idővel eltűnt a politikai támogatás, és kezdeményezéseinek végül nem volt büntetőjogi következményük ‒ leszámítva a rá kiszabott ítéletet. A 2010-től újra hatalomra került Fidesz-kormány a korábbi kormányzat alatt történt visszaélések feltárására Papcsák Ferenc, majd Budai Gyula személyében elszámoltatási biztost jelölt ki, de a felülvizsgálat végül itt is eredménytelen maradt.

Ezek a kezdeményezések erős politikai motivációból születtek, a vizsgálatok ennek megfelelően főként kommunikációs célokat szolgáltak. Hogy végül igen kevés esetben született ‒ és akkor is nagyon enyhe ‒ ítélet, annak a bizonyíthatóság hiányán túl a legfőbb oka az „önvizsgálatra” kötelezés és a politikai megkeresések iránti mérsékelt intézményi lelkesedés, de leginkább a politikai oldalak közötti kompromisszum volt.

Politikai szándékok a vagyonvisszaszerzés egyedi ügyeiben

Ahogy korábban utaltunk rá, a politikai erők lehetséges befolyásoló szerepére nemcsak nagy társadalmi átalakulásokkor, hanem a jogrendszer „rendes” működési időszakaiban is figyelemmel kell lenni. Hogy egy ismert történettel illusztráljuk a politikai tényező jelentőségét, idézzük fel az ún. brókerügyekben történteket. Bár a Készenléti Rendőrségen belül 2015-ben frissen létrehozott Vagyonvisszaszerzési Hivatal az első jelentős sikereként tartotta számon a Buda-Cash Brókerház Zrt.-nél, a Hungária Értékpapír Zrt.-nél és a Quaestor Zrt.-nél lefolytatott vagyonvisszaszerzést, a lefoglalt ingatlanok, üzletrészek és ingóságok felett egy utóbb hozott, a büntetőeljárási szabályokat felülíró jogszabály révén az állami felszámoló kapott rendelkezési jogot. A felszámoló ennek alapján felszabadíthatta a zár alól és ‒ például értékvesztés megelőzésére hivatkozva ‒ a „megfelelő” vevőnek áron alul eladhatta ezeket a vagyonelemeket, károsultak tízezreitől vonva el a fedezetet.

A fenti példa nem egyedi, a büntetőjogi felelősségre vonás ‒ és ennek következményeként a vagyonvisszaszerzés ‒ meghiúsításának rendszereken átívelő gyakorlata már régóta kiemelt témája a közbeszédnek és az időről időre megfogalmazódó kormányváltó programoknak. Ez a gyakorlat legtisztábban Polt Péter legfőbb ügyészi működésében érhető tetten, aki a magas szintű korrupciós ügyekben mindig megbízhatóan gondoskodott a politikailag védett elkövetők kimentéséről. Mint már említettük, a rendszerszintű korrupciós ügyek törvényekkel, rendeletekkel, egyedi kormányzati döntésekkel való “jogszerűvé” tétele egy újabb nehezítő tényező a büntetőjogi következmények érvényesítésében, ez a technika pedig szintén a politikai és bűnelkövetői szándékok egybeesését kívánja meg.

A rendszer- és kormányváltásokhoz kapcsolódó tapasztalatok tanulsága

Ami a fenti megállapításokból mind a jövőbeli igazságtételekre, mind a sok tekintetben hasonló kérdéseket felvető vagyonvisszaszerzésre vonatkozóan megszívlelendőnek tűnik, az a működési feltételek körültekintő számbavétele, hogy a kialakítandó szabályozás valóban elérje a célját. Így ‒ most már a vagyonvisszaszerzésre koncentrálva, amely azonban sokszor maga is igazságtételi ígéretek szerves részeként jelenik meg ‒ mindenekelőtt tisztázni kell, hogy a jelenlegi jogi szabályozás milyen (jog)politikai megfontolásokra épül, szükséges-e a szigorítása vagy további innovatív elemek beépítésével a hatékonyabbá tétele, hogy kielégítse a társadalom igazságérzetét; esetleg a kompromisszumos megoldásokra, például az önbevallásra is lehetőséget adó szabályozás felé kellene elmozdulni a pragmatizmus vagy egyfajta politikai stabilitásra törekvés jegyében. Ezek után következhet olyan kérdések átgondolása, mint hogy a szabályok tényleges érvényesülésének biztosításában mely kezdeményező és ellenőrző intézmények lehetnek segítségünkre, illetve melyek erősítésére van szükség (milyen az igazságszolgáltatási rendszer, a társadalom, a civil szféra állapota és lehetőségtere, a nemzetközi intézmények ereje).

Ha kifejezetten egy kormányváltáshoz kapcsolódóan gondolkodunk a vagyonvisszaszerzés szerepéről, akkor erősebben jelennek meg a múltfeldolgozás kérdései, a korábbi időszakról szóló narratívák megosztottságának problémája, például hogy a rendszerszintű korrupció a nemzeti tőkésosztály építéseként vagy köztörvényes bűncselekményként jelenik-e meg a kollektív tudatban. Ahogy láttuk, ez az igazságtételek legitimációjában sem elhanyagolható szempont, és éppígy befolyásolhatja a vagyonvisszaszerzés esetében is azt, hogy mekkora a kormányváltás következtében kiszélesedő jogi lehetőségek ‒ a jogalkalmazás vagy akár a jogalkotás ‒ mozgástere. Realitásként itt is számolni kell a régi és az új politikai és intézményi elit átfedésével, azaz a politikai szándékok és szervezeti érdekek eredőjével; ellenpontként pedig azzal a jogos társadalmi igénnyel, hogy a rendszerszintű korrupció következményeinek érvényesítésére belátható időn belül és átlátható módon kerüljön sor, hogy az valóban a jog igazságos működéseként legyen érzékelhető az áldozatok számára.

Mi tehát a sikeres vagyonvisszaszerzés receptje?

A távoli földrészek példái, az ismerősebb kelet-közép-európai tapasztalatok és a rendszerváltás utáni hazai gyakorlatok ugyanabba az irányba mutatnak: a rendszerszintű korrupció problémája nem pusztán a jog felségterületére tartozó kérdés, megannyi társadalmi, politikai és kulturális vonatkozása van. Rendszerképző ismérveiből következően a politikai közösség működésének alapjait érinti, így az ellene való fellépés kérdéseibe e közösség tagjait is be kell vonni. Az ördög ezen túlmenően is a részletekben rejlik. A vagyonvisszaszerzés kettős természetéből fakadóan (igazságtételi eszközként és rutinszerű jogi intézkedésként is felmerülhet) fontos elkülöníteni ezt a két használatát, kellő garanciákkal bástyázva körül az előbbit, és hatékony megoldásokkal segítve az utóbbit. Mindezekre útmutatásul szolgálhatnak a fentiekben összegzett szempontok, mindig szem előtt tartva, hogy egyetlen jól működő gyakorlat sem jelent tértől és időtől független biztosítékot a sikerre.

Ennek jegyében, valamint hogy az értékelésbe bevonjunk immár konkrét jogi megoldásokat is, cikksorozatunk következő részében áttekintjük a nemzetközi, uniós és magyar szabályozást abból a szempontból, hogy hazai környezetben mennyiben használhatók a máshol bevált szabályozások és jó gyakorlatok. Reményeink szerint ebből az átfogó megközelítésből lassan kirajzolódnak egy jól működő hazai vagyonvisszaszerzési rendszer körvonalai.

Ez a tevékenység a Transatlantic Foundation PROTEUS projektjének támogatásával, az Európai Unió társfinanszírozásával valósul meg.